„Ne bontsd le!” Helena Doudová kurátor a brutalista Prágáról

A Prágai Nemzeti Galéria aktuális kiállítása hangos állásfoglalás a háború utáni építészet védelmében. Kurátora, Helena Doudová szerint nem az épületeket kéne hibáztatni a korszak politikájáért, egy kiállítással pedig a kényelmetlen témák is előtérbe hozhatóak. Interjú. 

A késő-modern melletti, tudományos és művészeti műhelytől szokatlanul markáns kiállás a Prágai Nemzeti Galéria „Nem a bontásra! A brutalizmus formái Prágában" című, márciusban nyitott és egészen novemberig látogatható kiállítása. (A Galéria május 12-én nyitott újra a karantént követően – a szerk.) A tárlat módszeresen, lépésről lépésre mutatja be a korszak épületeinek kompozicionális értékeit, szerkezeti innovációit, esztétikai minőségét, valamint a tervezők gondolkodásmódját. Szükségességét azok a más elpusztult épületek húzzák alá, amelyekre a tárlat szintén kitér, a a Nemzeti Galéria saját építészeti gyűjteményének mintegy 250 darabját mutatva be. Az Építészfórum kérdéseire Helena Doudová kurátor e-mailben válaszolt. 

Építészfórum: A „Nem a bontásra!" elég határozott cím egy kiállításnak. Mi történik Prágában és a Cseh Köztársaságban, ami ehhez a tárlathoz és a címválasztáshoz vezetett? 

Helena Doudová: A kiállítással Prága késő-modern és brutalista építészetének értékeire szeretnénk felhívni a figyelmet, mert ezeket az épületeket vagy elbontják vagy a felismerhetetlenségig eltorzítva újítják fel. Azalatt az egy év alatt is, amióta elkezdtük dolgozni a kiállítás előkészítését, több épület tűnt el. Azt szerettük volna megmutatni itt, hogy azok az építészek, mint Karel Prager, Karel Filsak, vagy a Machoninovi és Šrámkovi építész-házaspárok olyan épületeket valósítottak meg, amely összemérhető az akkori Nyugat-Európa és az Egyesült Államok építészeti termésének legjavával. 

ÉF: Az egykori keleti blokk országaiban a késő-modern építészet megóvása sajátos kihívást jelent, mivel ezeket az épületeket a társadalom széles köre azonosítja létrejöttük korával, illetve annak politikai rendszerével. Ez nagyon könnyen ikonoklasztikus jelenségekhez vezethet, mint azt például a Skopje 2014 projekt esetében is láthattuk. Mit tehet ez ellen a művészettörténet, a muzeológia és az építészszakma? 

HD: A társadalom negatív percepciója mögött valójában számos probléma rejtőzik. Általános gond – nem csak Közép- vagy Kelet-Európában – a fenntartás gondatlansága, aminek következtében ezek az épületek még a tervezettnél is „brutálisabbnak" látszanak. Pedig valójában, ahogyan a kiállításból is nyilvánvalóvá válik, a tervezőket foglalkoztatta az épületeket körülvevő tér, ahol műalkotásokat helyeztek el, parkokat alakítottak ki – ezt több terven is láthatjuk. 

Másodsorban ezek a politikai asszociációk számomra egyszerre nehezen feloldhatóak és roppant ellentmondásosak. Meggyőződésem, hogy 1989 előtt a szocialista állam sokat fektetett a középület-építészetbe és valóban tudott a társadalom széles rétegei számára elérhető kulturális programokat, sportolási lehetőséget és hasonlókat kínálni. Tehát ezek az épületek a közösséghez tartoznak, és ez növeli az értéküket és autenticitásukat (és ebből fakadóan a rejtett propaganda eszközei is, természetesen). Nem tudjuk megváltoztatni a kommunizmus megélésének emlékeit, de úgy gondolom, nem az épületeket kéne hibáztatni. Ironikus, de ráadásul az itt láthatók jelentős részét a csehszlovák enyhülés időszakában, az „arany hatvanas években" tervezték. 

ÉF: A Nemzeti Galéria presztízshelyszín a prágai kiállítások szemszögéből, a választott téma, a korszak építészet azonban eléggé vitatott. Ennyiben ez akár intézményi állásfoglalásként is felfogható. De hogyan viszonyulnak a cseh akadémikusok, építészek az 1960-as, 1970-es, 1980-as évek építészetéhez? 

HD: Hiszek abban, hogy a kiállítás lehet a mediáció, az oktatás eszköze, egyszersmind megfelelő arra is, hogy ellentmondásos vagy kényelmetlen témákat hozzunk elő. Ez a Nemzeti Galéria meggyőződése is. Az építészeti gyűjtemény fókusza az 1945 utáni időszak, tehát logikus dolog ezt bemutatnunk egy újszerű perspektívából. 

A 2010-es évektől a brutalizmus egyre komolyabb nemzetközi figyelmet kap, sok-sok akadémiai diskurzus zajlott ebben a témában, de számomra fontos, hogy ezt a jelenséget a nagyközönség felé is bemutassuk. Figyelemreméltónak tartom, hogy a brutalizmus kifejezésmódja ugyanaz keleten és nyugaton. Az egyetlen különbség, hogy az egykori nyugat épületeit, mint Breuer Marcell MET-épületét (eredeti nevén Whitney Museum – a szerk.), ma mindenki körberajongja, míg a hajdani keleten a szakma rajong ezekért az épületekért, de a szakmán kívüliek ki nem állhatják. 

ÉF: Ezzel együtt, meglepő módon, több országból ismerünk példát arra, hogy széles körű összefogással sikerült megvédeni egy-egy épületet. Magyarországon ez történt például Gulyás Zoltán Chemolimpex-székházával a 2010-es évek elején, újabban pedig Virág Csaba Villamos Teherelosztójával, amit viszont most újra a bontás fenyeget. Csehországból, Lengyelországból is ismerünk hasonló történeteket. Ez mivel magyarázható? 

HD: Aktív építészettörténészek, építészek és a téma iránt érdeklődők egész mozgalmáról beszélhetünk. David Crowley, a dublini National College of Art and Design művészeti fakultásának vezetője kiváló megfigyelője ezeknek a váltásoknak, amelyek a köztér, a nyilvánosság tere iránti megújuló érdekődést jelzik. Prágában azonban a tiltakozások eddig eredménytelennek bizonyultak a beruházók nyomásával szemben; ez a folyamat a Transgas-épület lebontásában csúcsosodott ki, de nyilvános tiltakozás kísérte a Hotel Praha lebontását, és a végül más okból megmenekült havířovi vasútállomással kapcsolatos munkákat is. Crowley szerint ez egészen egyedülálló közép-európai jelentség; ilyen elkötelezettséget nem tapasztalt az Egyesült Királyság vagy Írország esetében. Még Németországban, ahol a háború utáni épületek örökségvédelme kifejezetten élen jár, sem találkoztam ennyire erős társadalmi kezdeményezésekkel...

ÉF: Miért a brutalizmus kategóriáját választotta az épületek bemutatásánál? Szigorúan szólva a brutalizmus kategóriája jól definiált, brit és amerikai épületek egy bizonyos csoportjára vonatkoztatható. Milyen értelemben jelenik meg a kiállításon? 

HD: A stílussal kapcsolatban általában a béton brut jelenségére asszociálunk, ami Le Corbusier kései időszakának fő inspirációját jelentette. De fontosnak látom Rayner Banham definícióját is, aki röviden három kritériummal határozza meg a brutalizmust: a formával, a konstrukció láthatóságával és az anyag autenticitásával. Ez valójában közelebb áll a brutalizmus általános felfogásához. És természetesen az irányzat maga is sokat változott, akár csak a Smithson-házaspár Hunstanton-iskolájától Paul Rudolph-ig. Magyarán a brutalizmus nemzetközileg használt kifejezéssé vált, számos lehetséges specifikációval. 

A brutalizmus definiálása élénk vitát váltott ki a kurátori csapat tagjai – Petr Vorlík, Klára Brůhová (Cseh Műszaki Egyetem, Prága), Radomíra Sedláková (Nemzeti Galéria, Prága) és jómagam – között is. Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy a brutalizmus befolyással volt a cseh építészetre, kisebb-nagyobb léptékben minden alkotó esetében. A cseh késő-modern építészetre jellemző a finom anyaghasználat: üveg, mozaik, faburkolatok, színes felületek – ezek egyáltalán nem azt a hatást adják vissza, mint a jellegzetesen brutalista tört betonfelületek. A házakra valamilyen módon jellemző a környezet figyelembe vétele, a legtöbb esetben a tömeget lépcsőztették, vagy megfigyelhetőek a szomszédos ház ablakkiosztásához hasonlító megoldások – és így tovább. 

Ugyanakkor a brutalizmus kifejezése a köznyelvben gyakorlatilag mindenféle épület kapcsán megjelenik – még azoknál is, amelyeknek vajmi kevés közül van a késő modernhez. Szóval építészettörténészként megpróbáljuk ráirányítani a figyelmet a témára, egyben differenciálni tanítunk. 

ÉF: A fentiek fényében beszélhetünk nemzeti vagy regionális karakterjegyekről a kor építészetében? 

HD: Ez nem könnyű kérdés. A brutalizmus egyszerre globális és helyi jelenség. A csehszlovák építészeti magazinokban publikálták a legikonikusabb brutalista épületeket: a La Tourette kolostort vagy James Stirling 1960-as, 1970-es évekbeli munkáit. Az építészeti tudás és kifejezés szempontjából az információs vasfüggöny félig áteresztőnek bizonyult, hogy Moravánszky Ákost idézzem. Regionális sajátosságnak számítanak a kivitelezési metódusok, az anyagok minősége és variabilitása, amely a korábbi keleti blokkban alacsonyabb szintű, valamint a közvélekedés, amely ezeket az épületeket az államszocializmussal asszociálja – tévesen. 

ÉF: Egy olyan korszak építészetetéről beszélünk, ami elképesztő mennyiségű épületet hagyott hátra. Lehetséges-e kanonizálni, védeni egy ennyire közeli múlt építészetét?

HD: Prágában jelenleg két brutalista épület élvez védelmet. A Věra és Vladimír Machoninovi által tervezett Kotva Áruház (1969-1974) hatszögekből építkezésű alaprajzával és oszlopos alátámasztású födémeivel ma is használatban van. A korábbi Szövetségi Gyűlés épülete ugyancsak ikonikus jelenség, a merész Vierendeel-szerkezetnek köszönhetően, amit eredetileg hidak építéséhez fejlesztettek ki. A Szövetségi Gyűlés egy korábbi, klasszicizáló modern tőzsdeépületet foglal magába és fejleszti tovább. Sajnos a belsőt átalakították, és nagyon kevés eredeti elem maradt fenn. A berlini Cseh (korábban Csehszlovák – a szerk.) Nagykövetség épülete egészen egyedülálló példa, itt a belsők is fennmaradtak. Karlovy Vary-ban jelenleg is zajlik a Hotel Thermal Machoninoviék tervezte belső terének az átépítése.

Prágában legalább öt kiemelkedő jelentőségű épületet bontottak már el, számtalant pedig átalakítottak. A fent említett két, védett példán kívül egyedi építészeti és művészeti értékeiért mindenképp védelmet érdemelne a Filsak-féle Hotel Intercontinental, a Centrotex-épület vagy a Motokov-ház. 

ÉF: Az 1928-ban emelt prágai Kiállítási Palota, a város első funkcionalista épülete egészen különleges környezetet biztosít a kiállításhoz. 

HD: Ez egy nagyon erős épület, a funkcionalizmus igazi gyöngyszeme; nagyon élveztem az itteni munkát. De nem egyszerű, például a megvilágítás miatt – a papíralapú tervek és a fényképek érzékenyek erre. Az alaprajz eléggé jól működik az egyes szekciók sorolásához, így hozzászabható volt a kiállítás koncepciójához. A kiállítás tervezője, Ondřej Císler olyan tárlókat tervezett, amelyekben megfelelően bemutathatóak a gyönyörű színezett tervek és nyomatok – némelyik meghaladja a kétméteres hosszúságot! Eredeti tárgyakat mutatunk be, a Nemzeti Galéria építészeti gyűjteményének mesterműveit. A tervek ellenpontjaként az épületek jelenlegi állapotát is megmutatjuk, Olja Triaška Stefanović fotóin.

Helena Doudová a Prágai Nemzeti Galéria Építészeti gyűjteményének kurátora. Kurátori és múzeumi gyakorlatot a lipcsei Német Könyv- és Irodalmi Múzeum munkatársaként (2016/2017), a Müncheni Műszaki Egyetem Építészeti Múzeumának Robert Bosch-ösztöndíjas munkatársaként (2011-2012), valamint a berlini DAZ Német Építészeti Központ gyakornokaként (2013-2014) szerzett. Kezdeményezésére és kurátori munkájának köszönhetően valósult meg többek közt a prágai Kvalitář galéria Baugruppe ist super!, illetve a lipcsei DBSM Image Factories: Infographics 1920-1945: Fritz Kahn, Otto Neurath et al. című kiállítása. Jelenleg a Züroiochi Egyetem Művészettörténeti Intézetének doktori hallgatója. 

Nem a bontásra! A brutalizmus prágai formái (NEBOURAT! Podoby brutalismu v Praze)
Nyitva tartás: 2020. március 6. – 2020. november 22. Kiállítási Palota, Dukelské hrdiny 47, Prága
Kurátor: Helena Doudová