Nem tudományos gondolatok a Genius Loci kapcsán (Szentendrén Pécsről és vissza), vagy valami ilyesmi

"Ami kellene, az az életöröm, a hely lehetőségeinek kihasználása, kimunkált jövőkép (vízió) és az annak megfelelő tudatos fejlesztés, a helyi politika szereplőinek felkészültsége és emberség, a közjó igenlése." Bede István DLA írásában Pécs és Szentendre példáján keresztül, személyes nézőpontból vizsgálja a "hely szellemének" aspektusait. 

néhány bevezető gondolat

A ’60-as években, a ’70-es évek elején érezhetően elkezdett viszketni valami az építészek világában, a fél évszázados modernista szemléletet megkérdőjelezve, vagy egyszerűen valami hiányának a kifejezési kényszereként. Ebben a közérzetben reveláció erejű volt az a megközelítés, amely – Colin Rowe értelmezésében – a kontextualizmus talaján állva, a „collage city" etiketten keresztül jelent meg az építészeti köztudatban. De mit is takart a „collage city" jelenség? A nélkül, hogy ennek építészetelméleti mélységébe leszállnánk, leginkább úgy fogalmazható meg, mint egyfajta tiltakozás a modernizmus fél évszázados építészeti és városépítészeti brutalizmusa, életidegensége ellen. Ily módon párhuzamba állítható a ’60-as évek hippi mozgalmának életérzésével, mondhatni annak egyfajta kivetülése a városépítészet világára. Pontosabban fogalmazva, a helytől, személytől, érzésektől mentes „abszolút" modernizmus ellentételezése; keresve és találva a karaktert helyben, emberben, érzésben. Azaz, ami számunkra most fontos, akarva, akaratlanul keresve és találva a „hely szellemét". Ennek vizuális megnyilvánulásai általában meseszerűek voltak, mondhatni, valamiféle építészeti szabadköltészet.

Ennek a revelációnak a kiteljesedése – a modernizmussal szkeptikusok számára – a ’70-es évek második felében a Krier testvérek munkásságának megismerése lett, akik már építészetben és városépítészetben is tudatosan felvállalták a múlt értékeinek elemzését és használatát.

Ezek a „nyugatról jött" gondolatok a „létező szocializmusban" élő fiatal mi magunkra elementáris erővel hatottak. Először inkább éreztük, mint értettük a lényegét. Később, megfejtve annak gondolatiságát – úgy érzem –, a mi múltat eltörölni nem akaró létünkben lehet, hogy sokkal természetesebben és szervesen értelmeződött, mint kiindulásának helyén.

Azt természetesen nem tanították nekünk az iskolában, hogy a világnak lelke van. Ezt magunknak kellett felfedeznünk, mert ez ott volt valahol mégis mindannyiunkban, bár talán megfogalmazatlanul.

de hát mi is az a GENIUS LOCI?

A témával behatóan foglalkozó Christian Norberg–Schulz gondolatatai nagyon izgalmasak és azokkal alapvetően egyet is értve – amennyire ismerem – annak okfejtésében és nyelvezetében nem tudok feloldódni. Nem lévén filozófus, a német filozófiai iskola nyelvezete, logikája, lelkülete számomra idegen. Ugyanakkor nem kívánom a témát a magam számára az építészet és az egzisztencializmus keretei közé szorítani, de teljesen egyet értek azzal, mikor az „igazság"-ról, mint (egzisztenciális) dimenzióról beszél, még akkor is, ha ezt én nem emberi dimenzióban értelmezem.

Hozzám sokkal inkább közel áll Hamvas Béla (és rajta keresztül René Guénon) megközelítése, aki többek között azt mondja:

Ezek gyönyörű és pontos mondatok, de mi is számomra a GENIUS LOCI?

Illene meghatározni magamnak, ha már beszélek róla. A magam nyelvére lefordítva azt mondanám (TÉZISEIM) hogy:

1.
A teremtett világ általunk felfogható teljessége, annak minden megnyilvánulásával és kölcsönhatásával, egy adott helyen, egy adott pillanatban, mely csak a jelen lehet. Egyszerűbben, minden, ami az idő folyamán, egy helyen, egy időben megnyilvánul.

Hamvas Béla (és René Guénon) után szabadon, ehhez még hozzátenném, hogy:

2.
Ha az igazság, mint princípium különböző megnyilvánulásai közül a teremtett világot vizsgálom, annak minden megnyilvánulásával és kölcsönhatásával – egy adott helyen, adott pillanatban –, és próbálom annak valóságát megérteni, akkor esélyem van arra, hogy erről egy szubjektív igazságot fogalmazhassak meg, (tudomásul véve, hogy ebből a szubjektív igazságból nem vezethető le az igazság princípiuma, azaz, hogy egy magasabb szintű elvont jelenségnek (igazság) vannak alacsonyabb szintű megnyilvánulásai, pl. vizsgálatunk tárgya, de ebből nem vezethető le egy magasabb szintű szubsztancia milyensége).

3.
Ha ez igaz lehet, akkor azt mondhatom, hogy vizsgálódásom egyetlen mércéje a szubjektív igazság – az említett megkötéssel. (Ez így, tehát nem keverendő össze a relatív igazsággal.)

Ezt én egyszerűbben szubjektív érzésnek, vagy érzetnek nevezném.

4.
A létező egészét felfoghatjuk egy gombócként, melyben a minden mindenféléje össze van gyúrva és ez a mindenféle mindenféle viszonyban mindenfélét csinál. Ezt a történetet nevezzük mi életnek, valahol, valamikor.

5.
A létező egésze (gombóc, azaz nem külön ez-az) és annak lenyomata így és ezért tudott egységes lenni mindaddig, míg létét belső értékrendjének harmóniája generálta.

6.
A helyi létező lenyomata tükör, (ami nincs az nincs, ami lehet, az lehet) a volt, van, lesz időbeliségében – állandó változással – (a harangzúgás, az iskola csengője, a madarak hajnali és esti dala.)

7.
A hely szelleme alapvetően nem esztétikai kategória (ld. pl. Visky András: Kitelepítés – „A rossz is jó."), azaz a csúnya is lehet szép, a szép is lehet csúnya.

Akkor most, mindezek tudatában végre elérkeztünk oda, hogy két kirakatvárosról elmélkedjünk.

Ha Pécs jut az eszünkbe, akkor rögtön olyan közhelyeket mondanánk, hogy „a magyar mediterráneum", „iskolaváros", „ókeresztény emlékek".

Ha a tájra gondolunk, akkor Hamvas szerint az Alföldi – Déli – Nyugati géniusz van jelen, a Mecsekalja kelet–nyugati lankái, az ebből adódó mikroklíma. Ha a nagyobb környezet, akkor „kultúrtáj" (Mohács, Siklós, Villány, Harkány, Ormánság). Egyetlen kedvezőtlen adottság az élővíz hiánya.

Az ember itt az őskortól jelen van, a kulturális rétegek azóta folyamatosak. A török hódoltság alatt és után a dél felőli szivárgás (horvátok, szerbek) folyamatos volt. Ehhez kapcsolódott a svábság XVIII. századi betelepítése. Az itt lakó ember békés, a városra nem jellemző az agresszivitás. A pécsi polgár ismérve a „tükeség", melynek szigorú, több generációt érintő, máig élő szabályai vannak.

Az idő vetületében – az őskortól lakott hely, római, kora keresztény idők lenyomatával, ezen belül több ezer éve alakuló térstruktúra (belváros, Tettye, Balokány, Uránváros, Kertváros). A középkori településszerkezet mint lenyomat, világosan és változatlanul kiolvasható a fallal körülvett történelmi város területén. A közelmúlt alakító ereje az erőltetett iparosítás, bányászat. Az utolsó nagy fejlesztési hullám a tizenöt évvel ezelőtti kulturális főváros ügy volt.

Az adottságok kölcsönhatásait vizsgálva jellemző a köztudatban meglévő „renomé", a nagyobb környezet együttélése a várossal, tágas közterületek, sok zöld, fontos a szőlőtermesztő múlt, a püspökség kulturális és hatalmi hatásai, az egyetem, a diákság jelenléte. A város az időbeliség lenyomataként színes egyveleg.

Jó itt élni, csak az élővíz hiányzik, viszonylag könnyű a város életébe bekapcsolódni. Ez egy autonóm világ, szinte független Budapesttől. Polgárváros, erős humán kultúra, az ipar viszonylagos, háttérbe szorul. „Tüke" nagyképűség, a katolicizmus erős jelenléte. Gazdagság, liberális csokoládémázzal.

Összességében női karakter; lágy vonalú, lágy lelkületű, passzív, elfogadó, kiegyensúlyozott, derűs, napfényes, lágyan csillogó, szorgos, tanulni vágyó, igényes.

Szentendre, mondják, a festők városa.

A táj Hamvas szerint Alföldi – Északi – Nyugati géniuszú. Nagy kérdés, hogy nagyobb kontextusban mi is a viszonya Budapesthez. Az agglomeráció egyik eleme-e, vagy netán létezhet-e valamiféle regionális autonomitása? Védett, de átmenő hely, a Pilisből jövő vízfolyások tagolják, határa egyik oldalon a Duna, másik oldalon a Pilis.

Az ember jelenléte az őskortól igazolt és a rómaiaké is. A török időkben kihalt, majd a XVII. század végén megjelentek a Dunán felszivárgó szerb, horvát, dalmát betelepülők délről és a sváb, tót betelepülők északról, kiegészülve a magyar népességgel. Mára a település részben alvóvárossá vált.

Az idő itt is számtalan kulturális réteget hozott létre a bronzkortól, római, keresztény jelenlét, majd a török dúlás, az újranépesedés. A XVIII. század a város fénykora, gazdag, kiegyensúlyozott lét a XIX. század végéig, melynek a céhek megszűnése és a filoxéra vet véget. Ma a „művészetek városának" mondják. 1970 után a város egységessége megbomlik. Az „átmenő" 11-es út széttrancsírozta a történelmi városszerkezetet. Mondhatni hirtelen nőtt, balga lett.

A régi városmag olyan amilyen volt, csak kistafírozva. Azon túl az átlagosnál jobb lakótelepek, többségében spontán formában beépült zártkertek rossz közterületi szerkezettel, a teresedések, alközpontok hiányával. Meghatározó elem a néhány éve épült mobilgát, mely újrateremtette a város és a Duna kapcsolatát. Végül itt van a skanzen, külön város a városban.

Ha az adottságok kölcsönhatásait vizsgáljuk, mondhatjuk, hogy a sok nemzetiségű, gazdag, céhes lét, szőlőtermesztés, borászat összekovácsolta a várost, aminek hatása a gazdasági jólét megszűnése után is megmaradt. Ezzel szemben a közelmúlt több évtizedes anarchikus, esetleges fejlődése, illetve rombolása szétzilálta a helybéliek összetartását, ami mára a meglévő értékek megbecsülésének hiányában manifesztálódik. Szentendre ma kirakatváros, hamis, kifelé szóló szemfényvesztéssel, sok blöff, csiri-biri, giccs. Hiányzik a városlakók támogatását bíró jövőkép, aminek lenyomata ma a heterogén városszerkezet, az elhanyagolt épületek, közterületek.

Mindezek ellenére jó itt élni, de nehéz a helyi világhoz a kapcsolódási pontokat megtalálni. Színes, de viszonylagos minőségű kulturális élet, nyomasztó turizmus, kiránduló, biciklis és vízi élet, belterjesség és városon kívüliség együttélése, némi felszínességgel keveredve.

Összességében – mondhatni - a Duna női, a Szamárhegy férfi princípium, a kettő egymásmellettisége maga a város, ami mégis maszkulin karakter; gazdagság, provincializmus, szikárság, kitartás, élesség, haragtartás, munkásság, természetközelség, kevélység.

Tanulságként álljon itt még két (TÉZIS)pont:

8.
Ami van, az az adott helyen a helyi világ értékrendjének lenyomata, mert nem lehet más, csak amire a hely adottságai predesztinálják, de azon belül sok mindenféle.

Mit is kezdjünk ezzel az egésszel? Ami kellene, az az életöröm, a hely lehetőségeinek kihasználása, kimunkált jövőkép (vízió) és az annak megfelelő tudatos fejlesztés, a helyi politika szereplőinek felkészültsége és emberség, a közjó igenlése.

Legvégül, (egy üzenet)

9.
Ha a GENIUS LOCI a helyi létező lenyomata – azaz lényegében mi magunk –, akkor ennek tudomásulvételével kellene azt alakítanunk, alapvetően eszmei kérdésnek tekintve feladatunkat.

Bede István DLA

Szerk.: Winkler Márk