NŐI KVÓTA – A Nanavízió és Szombat Éva közös kiállítása

Az idén 12 éves Nanavízió 2022. január 15-én a női építészek helyzetéről szóló kerekasztalbeszélgetéssel, illetve kiállításmegnyitóval ünnepelte születésnapját. Szombat Éva fotóinak segítségével az építésziroda tagjai leszámolnak a női tervezőkkel kapcsolatos sztereotípiákkal, a kiállítás január 28-áig tekinthető meg a Három Hollóban. 

12 éves lett a Nanavízió. Bár a nana franciául csajt jelent, sosem terveztük azt, hogy ennyire lányzenekarrá válunk – egyszerűen így alakult, és nagyon örülünk neki. Amikor Denise Scott Brown amerikai építész 1948-ban először lépett be a férfiakkal teli egyetemi előadóba, őszintén rácsodálkozott, hogy mit keresnek egyáltalán férfiak az építészkaron. Azóta sok változás történt, és ma már a hazai építészeti oktatásban többségben vannak a lányok – egyetem után mégis láthatatlanná válnak. Sokan elhagyják a pályát, névtelenül dolgoznak férfiak vezette építészirodákban, esetleg a belsőépítészet felé fordulnak. A saját tervezői jogosultsággal rendelkező kamarai tagoknak mindössze negyede nő, a vezetői szintet elért vagy saját építészirodát vezető, önállóan alkotó nők száma pedig elenyésző. 

De helló, mi itt vagyunk! Tizenkét gondolatot fogalmaztunk meg Szombat Éva fotóművésszel, amivel elsősorban magunkat és az építészethez fűződő viszonyunkat mutatjuk meg, tágabb kontextusban pedig a nők és az építészet viszonyát, Éva szemüvegén keresztül. Hol vagytok, csajok?

Pajer Nóra és Soltész Noémi

„Minden sikeres férfi mögött áll egy nő" – tartja az ismert mondás, és mint minden ilyen verbális fosszília, tartalmaz több-kevesebb szexizmust. Jelen esetben többet az átlagosnál, hiszen gyakorlatilag egy felemelőnek szánt gesztusba csomagolja a rendszerszintű szerepleosztást: férfiak elől, nők utánuk, lehetőleg két lépéssel. Ha tetszik, egy térelméleti dilemma, egy strukturális megfogalmazás, mely ellentmondást nem tűrően a térben fogalmazza meg a felállást. A Nanavízió esetében egy nő mellett áll egy másik, és mellettük további kilenc nő, és egy férfi is. A névutó használata sokkal messzebbre mutat, mint elsőre látszik, hiszen a szótárak használata meghatározza a gondolkodási sémákat: jelen esetben a sokat és jogosan kritizált alá-fölérendeltségi viszonyokat tükröző „mögött" helyett áll a „mellett". Az európai kulturális kánon férfiszempontú hagyományát aligha vonja kétségbe ma már értelmes ember: meghatározó, hogy a mese- és mitológiai hősök férfiak, a (fő)istenek férfiak, a híres államférfiak férfiak, a tudósok, hegymászók, feltalálók, éceszgéberek, kabalafigurák, művészek, akik az ún. általános műveltséghez tartoznak, férfiak. 

Az építészeti gondolkodás genezisében és egészen sokáig azt követően is, folyamatos referenciaként használta az emberi testet mint arányrendszert vagy mint figuratív jelképrendszert. Vitruvius, Alberti, Filarete, Francesco di Giorgio, Leonardo, vagy egészen későn még Le Corbusier a Modulorjával – mind férfiak egyébként – a humanista tradíció értelmében az emberi testhez vonatkoztatva terveztek, írtak, képzelték el az ideális várost vagy épületet. Ez a test, mely látszólag nemnélküli volt, minden esetben férfi testet jelentett és indirekte vitte át a kulturális hivatkozási rendszerekbe a férfiszempontúságot. De van-e az építésznek teste? A 20. század második felével előlépnek azok a nők – és más alárendelt csoportok –, akik identitásuk megannyi elemét működtetni és hangoztatni akarják, amikor művészetről beszélnek. Történetesen azt is, hogy nők és női testben más tapasztalat húzódik, személyesen és társadalmi szinten is. 

Úgy szocializálódunk, hogy férfiakat látunk a legtöbb meghatározó szerepben. Hatványozottan van ez így az építészetben. Ráadásul az építészetet mint szakmát előszeretettel lengi körbe az „egyszemélyesség" mítosza, angolul frappáns neve is van, starchitect. A starchitectek pedig férfiak, szinte kivétel nélkül. Az építészet nem egy magányos műfaj, mégis csak az utóbbi időben kezdte ki a kritikai gondolkodás a szupervertikális természetét: egy épület nem csupán egyetlen ember szellemi terméke, hanem sokfajta, egymástól függő és nem nélkülözhető részfeladatok szintézise.

Ezért is találó, hogy egy szinte csak nőkből álló iroda a közössége bemutatására naptárat ad ki. A gesztus túlmutat az irodán, és az építészeti közéletben nem látható nőkre és a gyakorlatilag hiányzó problematizálásra is rámutat. A naptár mint műfaj, létrejöttének okán egy orientációs tényező volt. A legfontosabb annak idején: az év, az élet szervezésének záloga, a helyes ritmus vonalvezetője, szimbolikus tárgy, mely több önmagánál. A naptár, mint popkulturális termék gender vonatkozásban is fontos jelkép: a Férfi nézi, a Nő szerepel rajta, „nézett" lesz. Éppen ezért alkalmas arra, hogy ennek a sémának a kritikáját gyakorolja. A Nanavízió építészei tizenketten kitesznek egy egész évet, minden hónapra jut egy szereplő, aki egy hónapon keresztül kínálja fel a saját portréját szembenézésre és az üzenetét megfontolásra.

Oltai Kata

„We are sick of you objectifying our bodies! Also, here is my ass."

Celeste Barber

koncepció ★ Nanavízió

fotó ★ Szombat Éva

stylist ★ Katona Bálint

szöveg ★ Oltai Kata

grafika ★ Barta Gyöngyi

kommunikáció ★ Járási Virág

beton ★ VPI Beton
 

A Nanavízió munkatársai: Pajer Nóra, Soltész Noémi, Farkas Fanni, Faddi Dalma, Csendes Bernadett, Guld Beatrix, Somogyi Bálint, Csobolya Nóra, Richter Zsuzsi, Gencsi Katalin, Horváth Rebeka, Talabér-Erőss Barbara.