Notre-Dame: analízis — szintézis

Új konstrukció, vagy rekonstrukció? Melyikük etikus és melyikük blamázs egy műemlék esetében? Effektív párbeszéd építő és felhasználó között a mai napig várat magára, a szakma viszont a folyóiratok hasábjain és konferenciákon folytat eszmecserét a kérdésről. A hozzászólásokból azonban hamar kiderül, hogy a helyreállítások történetére nem fordítottunk eddig elég időt. Pedig a vitákban megfogalmazott kérdésekre már születtek válaszok a múltban, amikből nemhogy érdemes, hanem muszáj lenne tanulnunk.

A vita most határainkon túl is eleven, hiszen Édouard Philippe miniszterelnök nemrég bejelentette: nemzetközi pályázatot hirdetnek a párizsi Notre-Dame helyreállítására és egy új huszártorony megtervezésére, amely a jelenkor építészeti kihívásaira reflektál majd, ahogyan azt Viollet-le-Duc gyönyörű megoldása is tette.

 „A katedrálisok koruk legmodernebb konstrukciói voltak, melyek a történelem során folyamatosan bővültek, vagy átalakultak (…) és akárcsak Chartres katedrálisának 19. századi tűzeseteit követően, a renoválás korszerű mérnöki megoldásokkal történt" nyilatkozta a miniszterelnök.

Mindez tény, csakhogy az akkori modern építészet a régi korokat tükröző esztétikával társult, az ötlet ellenzői pedig némi joggal bőszültek fel azon, hogy az adományozók forrásait egy feltűnő üvegkonstrukcióra használják fel a konzervatív renoválás helyett. Hozzá kell tenni, hogy ezek a donátorok nem álltak még ki egyöntetűen az 1:1-es helyreállítás mellett, és az a kérdés is releváns, hogy a hír hallatán miért hiszik oly sokan a "jelenkori" szó hallatán, hogy az kizárólag egy harsány üvegtetős megoldást jelenthet? Mi van akkor, ha netán a régi árnyalatok és léptékek betartásával terveznek majd egy gótikusan absztraháló, új tornyot? 

Az ijedelem persze némileg indokolt, hiszen Norman Foster már jelezte, hogy acél-üveg szerkezettel készül  a pályázatra, és a nemzetközi építészeti oldalakon is megjelentek az első merészebb ötlettervek. Holland mérnökök óceáni műanyagszemétből építenének tetőt, a NAB csapata egy üvegházat tervezne a katedrális tetejére, míg a Who cares?! stúdió a „Quasimodo’s penthouse" nevezetű víziót publikálta, nem kis szarkazmussal döbbentve meg a kortársat ellenző közönséget. Az elkövetkezendő hetek-hónapokban tehát a kreatív álmodozás időszaka következik, ami reprezentálni fogja, hol tart korunk helyreállítási filozófiája, és amelynek végén kialakulhat egy konszenzus a rekonstrukció módját illetően.

Konzerválás, újraértelmezés és újjáépítés között mindig nagy volt a dilemma, a hangsúly pedig korszakonként más-más megoldásokra helyeződött. Hazánk újjáépítési lázában például sokunk csupán a Horthy-korszak tiszteletét látja, a kortárs továbbépítést pedig sokszor kifejezetten a szocializmus jelenségének tartják. Pedig Magyarország első Európa-szerte is elismert, kortárs elemeket tartalmazó rekonstrukciói pont a Horthy-korszakban épültek. A Trianon következtében lecsökkent örökségállomány fenntartására ugyanis program indult olyan politikai támogatással, amit a magyar műemlékvédelemnek azóta se sikerült kiküzdenie. Az esztergomi palota rekonsturkciójára Gömbös Gyula például minden évben szabadságra küldte a hadsereget az aratási idényben, hogy a fizetésüket addig is a helyreállításra fordíthassa. 

A 19. század utolsó évei, valamint a 20. század 30-as évei között Olaszországban megszilárdult egy olyan helyreállítási mód, mely John Ruskin közbeavatkozás elleni és Viollet-le-Duc purista továbbépítései között foglalt álláspontot. Camillo Boito 1883-ban kiadott pontjairól van szó, melyek nem a kortárs építészet önmagát reprezentáló formanyelvét érezték megfelelőnek a korok közötti distinkció érzékeltetésére. A lényeg, hogy a renoválás jól datálható legyen a régi struktúrától, de új stílusa harmonizáljon a régivel. Esztergom, Székesfehérvár, vagy Szombathely kiépítési munkálatai ebben az olasz szellemben fogantak mindamellett, hogy még e projekteken belül, és a Horthy-éra 1920-as éveiben is akadt példa  stílszerű helyreállításokra! (Pl. a margitszigeti Szent Mihály kápolna).

A Velencei Karta instrukciói sem voltak mindig felülírhatatlanok, és a 20. század második felében már egyre inkább a műemlék pusztulása szerint mérlegelték a felújítást. Mert más dolog helyreállítani valamint 500 év után fotók és tervek nélkül, mint helyreállítani egy dokumentált épületet, amit egy katasztrófa pusztított el nem is olyan régen. Egyre tudatosabban kezelték a tényt, hogy a kiépítésnek üzenete van. Varsó belvárosával sem  akar történelmet hamisítani senki: a turisták tisztában vannak azzal, hogy egy nemzet talpraállásának 20. századi mementóját fotózzák, nem pedig egy több száz éves óvárost. Más nemzet és bizony már más üzenet igaz a drezdai palota, vagy a nürnbergi Pellerhof kiépítéseire, melyek csak szép lassan épültek ki  több évtizeddel a háború után. A Berliner Schloss régi homlokzatai a 19. a századi felvilágosodás eszményévével tekintenek kortárs részleteivel egyúttal a jövőbe is, elbontva közben az intermezzo-t képviselő Palast der Republik épületét.

Olyan projekt, ahol rekonstrukció és kortárs hozzáépítés egyaránt van jelen, nálunk sem ismeretlen. Nagy sajtóvisszhangnak örvendett akkoriban az Eiffel Palace újjászületett homlokzata a kortárs ráépítéssel, vagy a Rácz Fürdő nagyszabású rehabilitációja. A műemléki együttes háború után elbontott műemléki részleteit olykor a Velencei Karta módjára helyettesítették kortárs architektúrákkal, de már jelen vannak korhű 1:1-es rekonstrukciók is. Az Ybl Miklós tervezte  zuhanycsarnokban például olyan aprólékosan ügyeltek az autentikus élményre, hogy még a zuhanyrózsák víznyomása is korabeli.

A Budai Várnegyed jelenlegi munkáinál  olyan teljes újjáépítésekről van szó, ahol a fellelhető fotók és tervek révén a korabeli anyagok, technikák és a részletek legnagyobb odafigyelésével teremtik újjá azt, ami egyszer már elveszett. Hiteles, minőségi tervezői és kivitelezői munkáról van szó, ami nem vonható egy kalap alá a középkori várak hipotézisen alapuló, olykor káros és hiteltelen anyagokból történő kiépítésére. (Természetesen nem lehet általánosítani, Diósgyőr I. üteménél kifejezetten odafigyeltek a megfelelő porozítású kőanyagok kiválasztására.)

Egy biztos, a korábbi kartákhoz hasonló dogmákat nem lehet egy nemzet műemléki állományára erőltetni, minden szituációnak saját megoldása kell, hogy legyen. Európában ezért találkozhatunk egyaránt a Vilnius királyi palotájához hasonlatos kiépítésekkel, vagy mondjuk egy Maruša Zorec-féle felújítással. Ezért láthatunk egy országon belül a füzéri és a szászvári várhoz hasonló, egymással totálisan ellentmondó projekteket. Úgy vélem, Baliga Kornél fogalmazta meg találóan mondanivalóját interjújában, mikor kortárs építészet és rekonstrukció egyenrangúságáról beszélt. Akkor van baj, ha az egyik attitűdöt, a másik rovására helyezzük előtérbe.  

A Notre-Dame esetében nincs szó se háborús, se szándékos pusztításról. Akarunk-e akkor kortárs emlékművet állítani egy felújítási balesetnek? Minden bizonnyal nem. De az európai katolicizmus jelképének és az épített örökségünk egyik ékkövének lángoló összképét látva kétségtelen, hogy végre egy egész kontinens szíve dobogott egyszerre. Minderre — ha nem is extravagáns módon — de meg lehet emlékezni. Franciaország döntése és felelőssége az, hogy miként közelíti meg meg majd ezt a történetet, de Viollet-le-Duc szavaival évle, egy nagyon átgondolt analízist a tökéletes szintézis követ majd.

Pleskovics Viola