Olyan mintha, de mégse – Kritika a Váncza Művek derekegyházi templomáról

Miért fontos a fényképek alapján kapott benyomások mellett valós élményen keresztül is megismerni az épületeket? Nedeczky Zsolt kritikájában a fotók mögé nézve elemzi a Váncza Művek dél-alföldi templomát, Gunnar Asplund Skogskyrkogården temetőben található ravatalozójával párhuzamba állítva. 

Többször tapasztaltam, hogy épületek csupán publikált fotókon keresztüli megismerése mennyire más képet alakít ki bennem, mint a valós élményen alapuló megismerés. A Váncza Művek derekegyházi templomépületével először az Építészfórumon találkoztam. Gyulovics István írt róla rövid, tömör, méltató hozzászólást, az általa említett dicséret a portugál és a skandináv építészet találkozásaként írja le az épületet. Az észrevételtől függetlenül számomra is hasonló érzéseket váltottak ki az első megjelent képek: a svéd építész, Gunnar Asplund ravatalozó kápolnája jelent meg előttem. Az épületet majd 15 évvel ezelőtt láttam, mégis nagy hatással van rám most is. Talán nem is csak az épület maga, hanem a kápolna és környezetének összhangja, mely a svéd példa esetében egymástól elválaszthatatlan együttest alkotnak. Ezt, az épület és természet között kialakuló, elementáris összetartozás érzését vártam a derekegyházi templom esetében is.

A helyszínre érve mégis kettős érzésem támadt. Az eddigi publikációkban megjelent képek számomra erősen azt közvetítették, mintha az épület egy erdő vagy nagy park közepén, mindentől távol, fák között állna. Arra számítottam, hogy a házhoz való megérkezéshez egy „felvezető út" lesz, mely az átszellemülést szolgálja, hasonlóan, mint a Skogskyrkogården temetőben a ravatalozó kápolnához vezető ösvény. A valóság azonban nem ezt mutatta. A templom a főúttól nem messze, egy buszforduló közvetlen közelében helyezkedik el. A megérkezésnek az a varázsa, hogy az épület fokozatosan tárulkozik fel, számomra hiányzott a helyszínen. A publikált helyszínrajzon felfedezhető, hogy az észak-európai példához hasonló víziója lehetett az építészeknek a régi kápolnát az újjal összekötő tengely megrajzolásakor: a sűrű fás rész fokozatos fellazulása által érte volna el a tervező az ide látogató méltó megérkezését. Sajnos ezt az utat a helyszínen nem lehetett felfedezni, pedig ennek megléte a fent leírtak mellett megmagyarázná a hagyományoktól eltérő, nem tiszta kelet-nyugat irányú templomtengely irányultságát is.

A Skogskapellet párhuzamba állítása nem csak a telepítéssel kapcsolatban volt adekvát számomra. A magyar iroda hasonló arányokat és építészeti eszközöket alkalmazott a homlokzaton, mint a svéd építész: meredek lejtésű, magas, zsindelytetős fedés alatt kissé nyomott, a tető vonalától visszahúzott fedett-nyitott teret találunk. A svéd épületnél ez a megérkezés dramaturgiáját szolgálja. Az alacsony belmagasságú, már-már nyomasztó bejárati hangulat után a belső tér a felfelé mutató kitárulkozást mutatja, az oldalfalakon nincs nyílás, a centrális tér csak felelé, az ég felé nyitott. Ez a nagyon erős, tiszta szerkesztés ott elemi erővel hat ránk.

A derekegyházi templomnál az az érzésünk, hogy elaprózódik ez a hatás. Az apszisban elhelyezett függőleges nyílás számomra hangsúlytalan és kevésbé erős gesztus, akár el is maradhatott volna. A központi térhez még két nagy üvegfelület kapcsolódik a két oldalon. Ezeknél némi önellentmondást érzékelek. Az északkeleti irányban elhelyezett nagy üvegfelület fóliázott, így annak ellenére, hogy ez a padlószinten helyezkedik el, nem szolgálja a közvetlen vizuális kapcsolatot a külvilággal. Ez talán indokolt is, hiszen a főút és a buszforduló felé tájolták. Ezzel ellentétben a természet és a régi kápolna irányába néző ablak a magassága miatt nem nyújt közvetlen kontaktot a környezetével. A nyílások tükrözésével a kevésbé impozáns utca felé kerülhetett volna a magasan elhelyezett ablak, ami így természetes helyzetéből adódóan a zavaró belátást megakadályozta volna. Az erdőre és a régi kápolna irányába ezzel szemben kitárulkozhatott volna a földszinti megnyitás. Ebben az esetben a fóliázás sem lett volna indokolt, sőt, meggyőződésem, hogy ez az irányított, közvetlen kapcsolat a természeti környezettel hozzáadott volna a belső tér élményéhez.

Látványos a párhuzam a tető hajlásszöge és a hátsó homlokzaton megjelenő kis ablak esetében is. Mind a magyar, mind a svéd épületnél a központi térhez kapcsolódó kiszolgáló helyiségek kapták a minimális szükséges bevilágítást szolgáló apró nyílásokat.

A külső megjelenés jó értelemben vett puritánsága a belső térben is visszaköszön. Az apszistér falívein megjelenő fény-árnyék játék, az igényes anyaghasználat a burkolatok terén, a beépített tárgyakon és bútorokon, az alaposan kidolgozott részletek mind arról tanúskodnak, hogy alaposan végiggondolt és részetekig megtervezett épületben járunk. Külön kiemelném az egyedi acél nyílászárók és a bejárati kapu kidolgozottságát. Számomra a belső térélményt leginkább gyengítő elem az álmennyezet. A fehér lazúros, sávos faburkolat nem hozza azt a nagyvonalúságot, amit a nagy, vakolt falak fénytörései adnak számunkra. A kívülről mozgalmas, különböző hangsúlyú homlokzatokat létrehozó aszimmetrikus tetőforma világa sem jelenik meg sehol a belső térben. Talán ezen a ponton érezhető némi hiányosság a külső és a belső tér szerkesztettségének összhangjában.

A megfogalmazott kritikák ellenére a derekegyházi templomépület megjelenésével, léptékével jól illeszkedik a dél-alföldi kistelepülés szövetébe. Az építész kísérletező hozzáállása mind a formákhoz, mind a felületekhez – gondolhatunk itt a külső, húzott, hullámos vakolatra, az egyedi nyílászárókra – üdítően hathat a magyarországi templomépítészet jövőjére.
Bár a helyszíni bejárás sok, azt megelőző víziót lerombolt bennem, az igazi megismerés számos valós élménnyel gazdagított. Menjenek el és nézzék meg Önök is! Ha tehetik mindkettőt. A valóság úgyis mást mutat, mint a képek.

Nedeczky Zsolt