Ordasi Zsuzsa: "Színházépület-sorozatgyártás"

Fellner & Helmer színházépületeirõl egy budapesti kiállítás kapcsán

Az Osztrák-Magyar Monarchiában rengeteg színház épült. Jórészt ezeket a színházakat használjuk ma is, s ezért sokan csak az ilyet tekintik "igazi színháznak". Egy ilyen épület ugyanis minden olyan jellemzõvel bír, amely a "hagyományos" itáliai-francia típusú színházak fontos tulajdonsága: egyaránt alkalmas prózai és zenés elõadás befogadására. Ebbõl a színháztípusból szerte Európában számos példa akad már a 18. századtól kezdve, s tömegével állították elõ az ilyen színházakat az 1900-as években.

Az Osztrák-Magyar Monarchia színházépítõi közül magasan kiemelkedik a Fellner & Helmer építésziroda, amelyet 1872-ben alapított a bécsi Ferdinand Fellner (1847-1916) és a hamburgi Hermann Helmer (1849-1919) Bécsben. Negyvenhárom éven keresztül ontották a színházterveket: 1872-1914 között 47 színházat emeltek Európában, Hamburgtól Odesszáig szinte minden jelentõs városban, amibõl 30 a Monarchia területén van.

Erdélyben két fontos színházat építettek: Temesváron (1875) és Kolozsváron (1906). A temesvári színházépület a korai historizmus jegyében neoreneszánsz stílusban készült, emeleti hármas loggiával a fõhomlokzat középrizalitján, s a földszinten hármas bejárattal, amelyekhez néhány lépcsõn lehetett feljutni. 1919-ben a színházban másodszor pusztított tûz, ami után olyan jelentõs átépítés következett, amellyel teljesen megváltozott az épület külseje és belseje egyaránt. A bukaresti Duiliu Marcu a modernizmus sima felületû kubisztikus formáit alkalmazta, és diadalív-motívumra emlékeztetõ megoldással egyetlen tömbbé faragta a fõhomlokzatot, amelyben kissé bizáncias formaelemként tûnik fel az elsõ emeleten megtartott hármas loggia. A belsõrõl nem maradtak fent 19. századi felvételek, s nincs meg az építészeti dokumentáció sem, mégis sejteni lehet, hogy - mint a szabály és a szokás megkívánta - hármas tagolású páholysor övezte a patkó alakú nézõteret, s dúsan aranyozott dekoráció díszítette a közönség valamennyi terét; mindez az átépítés nyomán teljesen átalakult. A közeljövõben esedékes felújítás nagy dilemmája éppen az, hogy a Fellner és Helmer-féle vagy a szintén majdnem évszázados Duiliu Marcu-féle színház formáját és külsõ-belsõ kialakítását vegyék alapul a modernizáláshoz.

A kolozsvári színház épületének története sem sokkal kevésbé fordulatos. A Nemzeti Színházként létesült Fellner és Helmer-féle színház 1904-1906 között épült - az építészpáros munkásságának már kései idõszakában. Az épület a közép-európai késõhistorizmuson belül az osztrák barokkot idézõ tendencia terméke. Fellner és Helmer ezt a stílust alkalmazta a színházépületek "sorozatgyártása" során: hasonló forma- és stílusjegyeket mutatnak külsõben és belsõben egyaránt például Fürth (1902) Torún (1904) és Czernovitz (1905) színházai, de alapkoncepciójában ehhez a vonulathoz köthetõ a nagyobbak közül a budapesti Vígszínház (1896), vagy a kisebb kecskeméti Katona József Színház (1896) is.

A kolozsvári színház esetében Fellner és Helmer a három tömegbõl kialakított színháztest megoldását választotta: az elsõ tömeg foglalja magában a bejárati csarnokot és a lépcsõsorokat, a második a nézõtér traktusa alacsonyabb tetõvel, a harmadik pedig a játszótér és a felette emelkedõ zsinórpadlás. Így ez a hosszanti irányban jelentõsen megnövelt tömeg rendkívül tagolt, amit még a fõhomlokzat két szélén elhelyezett, a színházépítészetben egyáltalán nem általánosan elterjedt, szoborkompozícióval hangsúlyozott toronyelem is erõsít. A belsõben pedig a bejárati csarnokból indul a díszes fõlépcsõ, a melléklépcsõk a középsõ hall melletti hosszanti traktusban helyezkednek el. Az építészpárosnak ez az utolsó színháza, ahol a központi elhelyezésû fõlépcsõ megoldását alkalmazták, amely az osztrák barokk kastélyok központi, hangsúlyos díszlépcsõjéhez hasonlóan az ünnepélyességet és fenségességet kölcsönzi a földszinti nagyteremnek, lehetõséget ad a közönség teátrális vonulásának, ami a társasági élethez hozzátartozott. A nézõtér is a hagyományos hármas páholysorral készült, az oszlopokat kariatidák helyettesítik, s rengeteg az aranyozás, ami szintén növeli az ünnepélyességet, valamint erõsíti a belsõ fényt. A kolozsvári színház a Fellner és Helmer ouvre-ben az igazán impozáns színházak csoportjához tartozik.

Fellner és Helmer munkásságát, amely a színházépítésen kívül egyéb területekre is kiterjedt (hangversenyterem, szálloda, áruház, fürdõ, Kunsthalle), az építészettörténeti szakkönyvek, különösen a nyugat-európaiak, nem tárgyalják. Felmerül a kérdés, vajon mi lehet ennek az oka, hiszen rengeteget és rengeteg helyen építettek Európában. Nagy érdemük, hogy elkészítettek egy "típustervet" a városi színházra, mely a 19. században Európában különleges jelentõséggel bíró épülettípus volt. Sikerükhöz hozzájárult, hogy e típustervet minden esetben a város nagysága, reprezentációs igényei és financiális lehetõségei szerint alakították. Abban az idõszakban dolgoztak, amikor a színházépület - a tõzsde, a városháza, a kórház, börtön, pályaudvar, iskolák stb. épületeivel együtt - a várossá válás kritériumához tartozott, s a város önreprezentációjának egyik fontos eszközévé vált, mint a társadalmi élet és egyben a kultúra színhelye.

Szintén egyedi, hogy olyan mennyiségben építettek színházépületet, mint senki más egész Európában. Szinte minden színházépületre kiírt pályázaton részt vettek, sõt nem egy esetben elõre jelentkeztek, már kész tervvel, ha megneszelték, hogy valamely város foglalkozik színházépítés gondolatával. Olykor pedig Fellner kereste fel a város vezetését, hogy színházépület létesítését javasolja. A többiekhez képest mindig alacsonyabb építési költséget ajánlottak és kevesebb honoráriumot kértek, meg is tehették, hiszen kész típusterveik voltak, amelyeket csak adaptálni kellett. Fellner kiváló "managernek" mutatkozott egy olyan idõszakban, amikor ugyan már bevett gyakorlat volt az építészeti pályázat, de a megbízók szívesebben döntöttek preferenciák, ajánlások és ismeretségek alapján. Több szempontból is meglehetõsen úttörõnek tekinthetõ tehát a tevékenységük.

Mindennek ellenére az építészettörténészek általában nem foglalkoznak Fellner és Helmer színházépítõ munkásságával. Ennek az oka nagy valószínûséggel azzal magyarázható, hogy az építészettörténetek elsõsorban az újra, az újdonságra, az építészet belsõ fejlõdésében elõremutató megoldásokra koncentrálnak, s figyelmen kívül hagyják a 19. század végére inaktuálissá vált, retrográd formákat proponáló, a régi stílusok elemeit felelevenítõ épületeket, s azok építészeit. Az Osztrák-Magyar Monarchia építészetében azonban mégsem lehet kikerülni a bécsi építészpáros munkásságát. Moravánszky Ákos ismerte fel szinte elsõként, s tárgyalta tudományos igénnyel Fellner és Helmer munkáit az Építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában (Corvina, Budapest, 1988) címû alapmûvében, majd egyéb könyveiben és tanulmányaiban. Késõbb Kalmár Miklós helyezte európai építészeti kontextusba a bécsi építészeknek a Monarchiában divatos késõhistorizmus jegyében készült színházépületeit a Historizmus, századforduló. A polgári építészet kialakulása (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001) címû, kifejezetten a formakultúrára és a tömegalakításra összpontosító könyvében. Fellner és Helmer különlegeset és egyedit a színházépítészet terén alkottak, ezért Hans-Cristoph Hoffmann feltárta és elkészítette a színházépületeik teljes repertóriumát, Die Theaterbauten von Fellner und Helmer (Prestel-Verlag, München, 1966), amely kiváló munka, minden késõbbi tárgyaláshoz és értékeléshez alapnak tekinthetõ. Erre a mûre támaszkodik a legújabb könyv is, a grazi színházépületük centenáriuma alkalmából készült kiállításkatalógus: Fellner & Helmer. Die Architekten der Illusion. Theaterbau und Bühnenbild in Europa (kiadó G.M. Dienes, Stadtmuseum Graz, 1999). A rendezõk arra törekedtek, hogy a kiállítás eljusson minden olyan nagyobb városba, ahol Fellner és Helmer színházépülete található, de Grazon kívül eddig csak Budapesten volt látható a Budapesti Történeti Múzeumban 2003. február-márciusában.

A Grazi Városi Múzeumban 1999-ben rendezett kiállítás a Grazi Városi Színház, s egyben Operaház épületét és történetét mutatta be az épület elkészültének és átadásának 100 éves évfordulója alkalmából. A színházat akkor kétnapos megnyitóval ünnepelték: 1899. szeptember 16-án Schiller Tell Vilmosát mutatták be, majd 17-én Wagner Lohengrin címû operáját. Az elõadásokon 2000 nézõ vett részt.

Az 1999-es kiállításon a tablókon láthatók voltak az elmúlt 100 év alatt készült fotók az európai színházépülettörténet állomásairól, a grazi színházi életrõl, a színházlátogató közönségrõl, de valójában az épület volt a fõszereplõ, amelynek tervét Fellner & Helmer irodája készítette, s amelyet a város 1897 szeptemberében fogadott el, majd 1898 áprilisában kezdtek építeni, s 20 hónap alatt el is készült a helyi építész Ludwig Muhry mûvezetésével.

A Grazi Városi Színház pompázatos épület, stílusa "echt österreichischer Stil", ahogyan ezt a városi vezetõség igényelte a német vagy közvetlen német hatás alatt álló területeken inkább elterjedt "Renaissance" stílussal szemben. Ez a barokkizáló megoldás Fischer von Erlach építészetét idézi, akit Fellner és Helmer szívesebben tekintett elõdjének, mint a Drezdai Operaház (1878) építészét, Gottfried Sempert, aki pedig az 1870-es években szintén Bécsben mûködött. Semper igen nagy hatást gyakorolt az építészekre, köztük a színházépítészekre is, mint például a Budapesti Királyi Operaház (1884) esetében Ybl Miklósra. Fellner és Helmer egyben azonban mégis megtartotta a Semper-féle elvet: nem változtattak a már a 18. században kialakult itáliai-francia típusú nézõtér-játszótér kialakításán, csupán a külsõt formálták egyéni módon, öltöztették olyan "stílusköntösbe", amely jobban megfelelt az osztrák hagyománynak és a Monarchia operettes világából fakadó közízlésnek. Ez pedig a barokk stílus felelevenítése, a hajdani nagy osztrák barokk kastélyok színházként való újrateremtése.

A városi környezetben a legszembetûnõbb az épület hármas tömegalakítása: magas színpadi traktus, amely magában foglalja a zsinórpadlást, alacsonyabb nézõtéri traktus és egy kupolás-tornyos lefedésû magas elõcsarnoki rész. Ezt a megoldást fõképpen 1881 után alkalmazták, amikorra kiteljesedett egyéni stílusuk, s amikor sorra szereztek megbízásokat - pályázat útján vagy ügyes taktikával - a színházépületek építésére (Budapest, Vígszínház 1896; Kecskemét, Katona József Színház 1896; Bécs, Volkstheater 1889; Hamburg, Német Színház 1899-1900 stb.).

A tagolt tömegalakításnak megfelelõen a homlokzati díszítés is barokkizáló: hangsúlyos kocsifelhajtó, sok esetben oszlopos terasz, amely fölött szobrokkal telerakott timpanon emelkedik, s annak csúcsán és két oldalán szobrok, változatos formájú hatalmas osztott ablakok burjánzó stukkódíszes párkányzatokkal, a koronázópárkányzat felett pedig gyakran báboskorlát keretezi az épületet. A nagy méretek, a sok díszítés kétségtelenül ünnepélyességet és emelkedettséget kölcsönöz a színházaknak, amelyek így felhívják magukra a figyelmet az általában szerényebb épületekbõl álló városi kontextusban. Ehhez járul hozzá, hogy a színházat több esetben olyan területre építették a város belsejében, Grazban is az Újvárosban, ahol körülötte tér alakulhatott ki, s ez is segítette az épület megfelelõ érvényesülését. A grazi színház mellett jó példa erre a zágrábi színházépület, hogy a dimenziókat tekintve az egyik legnagyobbat említsem.

A Fellner és Helmer építészpáros a színházépület belsejében is bevezetett egy olyan strukturális megoldást, amely egyrészt megkülönbözteti az épületeiket a korábbi színházaktól vagy más építészek munkáitól, másrészt pedig sok követõre talált az építészek körében (fõképpen Adolf Lang pécsi vagy kassai vagy Heinrich Seeling gerai színháza készült eme minta szerint), mert alkalmas volt a 19. század vége társadalmi reprezentációs igényeinek a kielégítésére. Ez azonban nem a színház alapvetõ funkcionális traktusára, a játszótér-nézõtér területére vonatkozott, hanem a közönségforgalmi helyek kialakítására. A díszes, bõségesen aranyozott földszinti elõcsarnokból sugaras megoldással több lépcsõ visz a nézõtérre: az elsõ emeleti, a legfontosabb és leggazdagabban díszített páholysorhoz pihenõszíntekkel ellátott központi elhelyezésû lépcsõsor vezet, így a pihenõk szintjén lehetõség van a sétálgatásra, társalgásra, s az elsõ emeleti foyer ad teret a kivételesek társasági életének. A második emeletre vezetõ lépcsõsor már szerényebb, a harmadik emeletre pedig, ahol a karzatot helyezték el, az egyszerû lépcsõk már nem is a földszinti bejárati csarnokból, hanem az épület oldalain kialakított bejáratoktól indulnak. Ezáltal a társadalmi hierarchia a színházépületen belül is tökéletesen kifejezõdött. Természetesen, ennek a felosztásnak más, kifejezetten színházépítészeti indokait is fel lehet sorakoztatni: a megoldás ésszerûnek bizonyult a forgalom szempontjából és tûzrendészeti okokból, hiszen így a közönség zavar vagy tûz esetén könnyen elhagyhatta a színházat. Mégis inkább azt az elgondolást tartom elfogadhatóbbnak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia szociális szempontból igen megosztott színházlátogató közönségét a társadalmi hierarchia szabályai szerint kívánták meg- és felosztani, hiszen a különféle rétegek keveredése nem volt megengedhetõ a szerepekre rendkívül kényes társadalomban. Mindez olyankor, amikor szerte Európában és Amerikában, a polgárosodás és a demokratikus nézetek elterjedése következtében, egyre inkább osztatlan nézõteret, s egységes társalgókat építettek a színházakban (pl. Wagner - Bruckwald színháza Bayreuthban - 1876; Littmann színházépülete Münchenben - 1901).

Fellner és Helmer éppen ennek a társadalmi megosztottságot a hagyományos értelemben, a császárszág igényeinek megfelelõen, s ugyanakkor az osztrák folytonosság jegyében konzerváló építészetének köszönhette hírnevét és sikerét. Épületeik, legyen az hangversenyterem, szálloda, áruház, fürdõ, kiállítóterem vagy éppen színház, egy fiktív, a fantázia eredményeként létrejött egységes osztrák stílust és birodalmi képet sugalltak, s tökéletesen megfeleltek a nagyság, a felségesség, a pompázatosság, a meseszerûség, a jólét, egyszóval, az "aranykor" kifejezésére.

Természetesen, a kiállítás kapcsán csakis meghatódottan és elragadtatással illik beszélni Fellner és Helmer grazi színházáról, illetve a színházépületeikrõl és egyéb épületeikrõl. Érdemeik kétség kívül vannak. Talán nem az, amiért a Monarchiában dícsérni szokták a munkásságukat, az ugyanis, hogy "gyönyörû és korszerû" színházakat építettek, hanem az, hogy színházakat építettek a Monarchia teljes területén, a Monarchia megkívánt "egységes osztrák neobarokk" stílusban. Ez az elmélet és gyakorlat kétségkívül pozitívnak minõsíthetõ, hiszen az egységesítés-globalizálás jegyében a Monarchia minden városában azonos tipológiájú és azonos stílusú ünnepélyes hatást keltõ színházépületet emeltek, s ezzel jelentõsen hozzájárultak ahhoz, hogy a városok elérjék az akkori elképzeléseknek megfelelõ "városi" szintet. Egyetemes építészeti-, urbanisztikai és építészettörténeti szempontból is feltétlenül jelentõsnek értékelhetõ a munkásságuk, fõképpen a "színházépület-sorozatgyártás" miatt. Mára megszoktuk az épületeiket, ezek a színházak szerves alkotóelemeivé váltak az egyes városoknak, s építészeti "gyöngyszemként" tekintünk rájuk...

Az írás nyomtatásban megjelent az Erdélyi Mûvészet címû Székelyudvarhelyen megjelenõ folyóiratban.