Párizs kortárs városépítészete 04: Emlékhely vagy városi tér – dilemmák a drancy-i Cité de la Muette kapcsán

A Párizs kortárs városépítészetét bemutató cikksorozat negyedik része a városi helyek egy speciális esetével, a városi léptékű emlékhelyekkel foglalkozik, amelyek a kulturális tartalom és emlékezeti rétegek miatt sajátságos jellemzőket mutatnak. Ennek egyik példája Párizs külső városrészében, Drancyben található. A Cité de la Muette beépítés az 1920-as évek végén zajló városfejlesztés részeként jött létre, ám a története miatt az évek során fontos szerepet kapott a francia kulturális emlékezetben is. Monory Rebeka írása.

A  BME Urbanisztika Tanszék doktoranduszai a Szegő László várostervezési ösztöndíj révén 2024-ben rövid párizsi tanulmányutakat szerveztek, a tanulságokat pedig Benkő Melinda kezdeményezésére cikksorozatban foglalják össze (01: Rávezető, 02: Rive Gauche, 03: Vezetett séták). Monory Rebeka tavasszal Párizs, Lyon és Marseille holokauszt-emlékhelyeit kereste fel, melyek közül cikkében a párizsi Le Mémorial de la Shoah de Drancy-t mutatja be.

Bevezető

A Párizs külvárosában, Drancyben található, 1930-as években elkészült Cité de la Muette beépítése és az ezzel kapcsolatot kereső, az emlékhely részeként 2012-ben átadott új kiállítótér megismerése olyan emlékezettel kapcsolatos kérdéseket vetett fel, amelyeket építészeti és városépítészeti vonatkozásuk miatt fontosnak tartok. A lakótelep ma is álló épületrésze a története folytán emlékhelyként működik, 2002 óta műemlékileg védett. Az emlékezet helye mellett, ezzel párhuzamosan jelenleg is betölti eredeti, lakóépület funkcióját, jellemzően szociálisan rászorulók számára. Ebben az írásban a párizsi példa személyes tapasztalati mentén próbálok a történelmi emlékhelyekkel és azokkal az ellentmondásos városi helyzetekkel kapcsolatban kérdéseket megfogalmazni, amelyek a hagyományos városi térhasználatok között, a városi helyzetek konzerválásával jönnek létre.

Történet: a kezdetek – kísérleti lakhatás

Párizs várostervezésében folyamatosan jelen van a kísérletező attitűd és a folytonos megújulás, legyen szó akár a legismertebb példáról (a hausmanni városfejlesztésről [1]), akár a korábban ebben a cikksorozatban is említett kortárs kísérletekről. Az 1900-as évek elején Párizsban is felerősödtek azok a törekvések, amelyek olcsó és modern lakhatást céloztak meg mind a magánbefektetői, mind az állami oldalról. Ennek az egyik első és talán leggrandiózusabb kísérete a Cité de la Muette, melyet Párizstól észak-keletre, Drancyban valósítottak meg [2]. Az OPHBM de la Seine megbízásából épülő lakótelep fejlesztés 1919-ben indult el, Marcel Lods és Eugéne Baudouin építészek, valamint Eugène Mopin, Jean Prouvé és Vladimir Bodiansky mérnökök tervei alapján. A korszak innovációjának számító, előregyártott technológia alapján épült, ma is látható „U-alakú" beépítésből, valamint az azóta már elbontott ötszintes szárnyból és egy-egy 15 szintes toronyból álló együttesben körülbelül 1000[3] jó tájolású és benapozottságú lakást hoztak létre 1931-34 között[4]. A közel 50 m magas tornyokat Párizs első felhőkarcolóiként tartják számon[5], az újszerű előregyártott építési mód, acélvázas és betonelemes rendszer, valamint az innovatív beépítés miatt a fejlesztés fotói és tervei bemutatásra kerültek nem csak Párizsban (Musée d’Art Moderne de Paris), de többek között a New York-i MOMA-ban is[6].

Az újfajta lakhatás azonban nem bizonyult vonzónak. A Párizstól viszonylag távol elhelyezkedő területen található, kisméretű lakások hang- és hőszigetelése nem volt kielégítő, miközben a bérleti díjuk is magas volt, így alig akadt lakó. A lakásokat így először a különböző rendvédelmi szervezetek munkatársai számára utaltak ki.

Történet: trauma

Bár a beépítés innovatív volt és a tervezők odafigyeltek a lakások jó benapozottságára, szellőztethetőségére, nem a hang és hőszigetelés hiánya volt az egyetlen probléma. Sem az épületek, sem a közöttük létrejövő városi terek nem állták ki az idő próbáját. A magas tornyokból és U-alakú, alacsony épületrészekből álló beépítés nem kedvezett a városi térhasználatnak. A városi tereken az idő eltöltésére ösztönző „látni, de nem látszani"[7] környezetpszichológiai elv a területen szinte sehol sem teljesült, az U-alakú beépítés a mellette álló tornyokból még inkább felügyelhetővé vált. A beépítés affordanciája, a tér könnyű felügyelhetősége, közel körkörös rendszere így megkönnyítette a későbbi börtönként és ellenőrzött gyűjtőtáborként való használatot.

Az 1940-es években, a Vichy-kormány idején az épület politikai foglyok börtönévé vált, majd a vasút közelsége miatt hamar átalakult gyűjtőtáborrá, ezzel a franciaországi holokauszt traumájának egyik legfontosabb helyszínévé. Ez a hely lett a központi gyűjtőtábor, ahol a Franciaország különböző térségeiből összegyűjtött zsidó lakosságot összeírták, majd vasúton az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő táborba küldték. Az első párezer főt 1941 augusztusában telepítették a sokesetben még félkész lakásokba, mely szám a későbbiekben tovább nőtt, míg a legsűrűbb időszakban körülbelül hétezren éltek az eredetileg hétszáz főre tervezett területen[8].

A háború lezárultával a hely börtönjellege tovább élt. A gyűjtőtábor felszabadítása után 1944-tól 1946-ig a németekkel kollaborálókat tartották itt fogságban, majd a börtönfunkció elkerült a helyszínről. 1946-ban a Cité de la Muette-t teljesen kiürítették. A háborút követő lakhatási válság miatt elkezdték a felújítását, és 1948-ra már új lakók költöztek az épületekbe. Ezzel a Franciaországi holokauszt traumájának egyik fő helyszíne visszatért a „normális használatba", a traumák pedig szinte teljesen láthatatlanná váltak az emlékezet számára.

Az ötvenes-hatvanas évekre azonban egyre inkább egyértelművé vált, hogy az 1920-as évek végén indult drancy-i lakhatási kísérlet nem volt szerencsés, a már a megépülésnél is jelentkező problémákat nem lehetett könnyen orvosolni. Így lakótelep elnéptelenedett, egy ideig raktárként funkcionált, majd hetvenes években elkezdődött a bontása. Ez a magasházakkal indult 1974-től, majd követték az alacsonyabb épületrészek is. Végül a ma is meglévő, U-alakú nagyobb szárny nem került elbontásra a kulturális emlékezetben betöltött szerepe miatt. Déli végén a beépítési kompozíció zárásaként 1976-ban emlékművet helyeztek el.

Az épületek leértékelődésével párhuzamosan jelent meg az igény a történelmi emlékhely megjelölésére is, mely párhuzamban állt a Nyugat-Európában hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől kezdődő emlékezetpolitikai váltással. Ennek folyamán, a világháború utáni második generáció a korábbi elhallgatás helyett a holokauszt traumájával való a szembenézést teszi a kulturális emlékezeti kánon központi kérdésévé. A nyugat-európai emlékezeti kánonba bekerült a holokauszt mint alapító mítosz, és elkezdődött ennek emlékművekkel való megjelölése. A folyamat az eredményeként jelennek meg az értelmetlen veszteséget megjelenítő antiemlékművek vagy ellenemlékművek, melyek a korábbi heroizáló emlékek helyett traumaorientált emlékezést tesznek lehetővé[9].

A nemzetközi tendenciáknak megfelelően a holokauszt emlékezetének megjelenítése Drancy-ben is a 60-as évekre vált fontos témává. Bár néhány túlélő már 1947-től megemlékező szertartásokon gyűlt össze a korábbi gyűjtőtábor területén, a szélesebb társadalmi rétegnek szóló láthatóságra a hatvanas évekig várni kellett. Az emlékállításról 1963-ban döntött a terület polgármestere, majd 1973-ban pályázat útján választották ki Schlomo Selinger, egykori deportált művész alkotását, mely ma is látható, és egyben lezárja az U-alakú épület nyitott végét. A szoborkompozíció az akkori korszaknak megfelelően, narratív módon próbálja megjeleníteni a holokauszt traumáját. A narratív elbeszélőmód tovább erősödött az 1988-ban a szobor mellé helyezett, 1940-es években gyártott tehervagonnal és sínpárral, így az területen az emlékművek tovább halmozódtak. 

A beépítés sorsa a következő években az emlékezet változásával hol előtérbe került, hol háttérbe szorult, végül hosszas folyamat végeként 2002-ben a megmaradt épület műemléki védettséget kapott[10].

2006-ban pályázatot írtak ki a Drancy Memorial de la Shoah emlékmúzeum építésére melyet a Diener & Diener Architekten iroda nyert el[11]. A 2012-re elkészülő új múzeumot a Cité de la Muatte eredeti beépítési kontúrján kívül telepítették, mintegy külső szempontból ránézve a megmaradt épületrészekre. Ugyan az új múzeum koncepciójában koherens, kiállítási anyagában kritikus és önkritikus, nem csak a nemzeti múlttal kapcsolatban, de az emlékezetkultúrával és annak az időbeli változásával is, az épület elhelyezése az eredeti épületegyüttessel szemben feszültséget kelthet. Egy olyan új építésű, a mai igényeknek megfelelő épület őrzi az emlékezetet, mely szemben áll a történeti emlékhellyel, és a kilátásokkal folyamatosan arra irányítja a figyelmet. Közben az eredeti, történelmi traumáktól terhelt helyen, az érintett épületegyüttesben szociális lakófunkció található, amely ezzel az örökséggel és a műemléki védettséggel nehezen tud alkalmazkodni a mai kor igényeihez.

Kérdésfeltevés

Bár a Drancy Memorial de la Shoah esetében az emlékezet kellően hangsúlyos módon jelenik meg, és a 2012-ben létrehozott emlékmúzem kiállítási anyagával nagyon sok pozitívumot mutat a kontextualizálásról és az emlékezeti kontextus változásának bemutatásáról, az új intézmény és a rétegzett történeti emlékhely közötti viszony látszólag disszonáns helyzetet eredményezett. Így ezen a példán keresztül, válaszadási kényszer nélkül fel lehet tenni a kérdéseket az emlékezettel sűrűn rétegzett, de aktívan használt városi területen létrejövő, egymásnak ellenható folyamatokról. Vissza lehet-e egy történelmileg és kulturálisan terhelt helyet adni a városi használatnak? Vajon a holokauszt traumája a párizsi helyszínt örökre az emlékezés helyének bélyegzi meg, vagy a hétköznapi használat „rekultiviálhatja" a városi helyzetet? Van-e és kell-e, hogy teret kapjon az emlékezet helye mellett a hétköznapi használat is? Felülírható-e egy hely stigmája úgy, hogy maga térszerkezet az emlékezet helye miatt konzerválva van, ám a funkciója élő, változó? Mivel az emlékhelyek kulturális folytonossága valamiféle megőrzést feltételez, milyen módon lehetnek ezek a helyek a folyamatosan változó városi tereinknek szerves részei? És egyáltalán kell-e, hogy szervesüljenek, vagy mint a városi temetők az emlékezés szigetként kiválnak a városszövetből és egyfajta zárványként létezve lehetőséget adnak a városi létből való kiszakadásra?

Bár ezek a kérdések látszólag a párizsi emlékhely sajátjai, az emlékművek körül zajló hazai diskurzusnak is fontos felvetései lehetnek. Míg Budapesten – Wehner Tibortól kölcsönzött kifejezéssel – „emlékmű- és szobor- túltermelési válság" van[13], és egyre több emlékmű kerül a városi terekre, az emlékhelyek és azok helye között lévő viszony egyre égetőbbé válik itthon is. Mivel a városi terek intenzív használata Budapesten is egyre inkább előtérbe kerül, fontos lenne megtalálni az egyensúlyt az emlékezet tere és közege között.

Monory Rebeka

Források:

[1] Paris: Before and after Haussmann. (ue 2024.11.11.) és Haussmann’s renovation of Paris (2023) Wikipedia. Wikimedia Foundation (utolsó elérés: 2024.11.11.)
[2] Vincze Miklós: Modern mintatelepnek szánták, de zsidó gyűjtőtáborként vált ismertté egy Párizs melletti negyed (utolsó elérés: 2024.11.11.)
[3] [4] https://www.citedelarchitecture.fr/sites/default/files/documents/2017-09/fo_citedelamuette_def.pdf (utolsó elérés: 2024.10.31)
[5] Vincze Miklós: Modern mintatelepnek szánták, de zsidó gyűjtőtáborként vált ismertté egy Párizs melletti negyed  (utolsó elérés: 2024.11.11.)
[6] 1939 MOMA « Houses and housing : Industrial art kiállítása, Natalie Roseau: La ville verticale, abstraction concrète , Géographie et cultures · September 2017, 17.o (online: https://www.researchgate.net/publication/322063145_La_ville_verticale_abstraction_concrete, utolsó elérés: 2024.11.11)
[7] Dúll Andrea: Helyek, tárgyak, viselkedés. Környezetpszichológiai tanulmányok, 2009 
[8] Nem az egész terület lett a gyűjtőtábor, csak annak egy lekerített, ellenőrizhető területe, az alacsonyabb szintszámú U alakú beépítéssel.
[9] Aleida Assmann: Rossz közérzet az emlékmű kultúrában, Múlt és Jövő Kiadó, 2016
[10] kiállítás szerint
[11]  a DIENER & DIENER ARCHITEKTEN, Drancy Memorial de la Shoah emlékmúzeum https://www.dienerdiener.ch/en/project/shoah-memorial (utolsó elérés: 2024.11.15)
[12] Wehner Tibor: A budapesti emlékmű- és szobor-túltermelési válság és felszámolása (utolsó elérés: 2023.04.24)