/ MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek / MÉD Közönségszavazás / Épített környezet, Tervek, Épületek
Nézőpontok/Vélemény

Tudatos szelekció kontra kollektív emlékezet

1/5

Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila

?>
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
?>
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
?>
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
?>
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
?>
A volt Ipari Minisztérium épületének bontása. A szerző felvétele.
1/5

Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila

Tudatos szelekció kontra kollektív emlékezet
Nézőpontok/Vélemény

Tudatos szelekció kontra kollektív emlékezet

2020.05.19. 16:27

Cikkinfó

Szerzők:
Zöldi Anna

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Virág Csaba

Vélemények:
7

Dosszié:

A bontás durva beavatkozás a múltba, annak egyértelmű átírása. Ki és milyen indokkal, milyen értékítélet nevében dönthet ilyen horderejű változtatásról? Zöldi Anna gondolatai Virág Csaba épülete kapcsán általános szempontokat is felderítenek.

A néhány hónapja Oda-Vissza Építés címmel útnak indított sorozat apropóját elsősorban a „korhű" visszaépítések adták, de tágabb értelemben a múlt, a történelem, az emlékezet és az építészet kapcsolatával kíván foglalkozni. A várbeli Villamos Teherelosztó sorsa arra a nem mellékes mozzanatra is felhívja a figyelmet, hogy az oda- és visszaépítés többnyire bontással kezdődik. A bontás pedig – ha tetszik, ha nem – durva beavatkozás a múltba, annak egyértelmű átírása. Ki és milyen indokkal, milyen értékítélet nevében dönthet ilyen horderejű változtatásról? Az alábbi gondolatok Virág Csaba épülete kapcsán általános szempontokat igyekeznek felderíteni anélkül, hogy kategorikus válaszokkal tudnának vagy akarnának szolgálni.

Gyerekkorom óta a Vár tövében lakom. Virág Csaba épületének keletkezésekor még bőven gyerek voltam, és nagyon kevéssé építész. A furcsán égbe törő, eleve csonka torony brutalitását szerettem, a két, téglából falazott, lyukarchitektúrájú homlokzat közé ékelődő, raszteres üvegfal látványa mindig is zavart. Tanult szemmel már látom az illeszkedés bravúrját, de túlzás lenne azt állítani, hogy szeretem. Viszont minden további nélkül el tudom képzelni elegánsabb öltözetben, ahogy a Moszkva téri metrómegállót. Nem hiszem, hogy az sokak szívének kedves épület volt, most mégis a tér dísze, az emberek szépnek találják. Ő megúszta, és ezzel ritka kivételnek számít.

Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
2/5
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila

Kár lenne tagadni, hogy a klasszikus modernizmus, amely a 20. század elején valós társadalmi és építészeti problémákra adott csattanós választ, mára rétegműfajjá vált. Üres, lélektelen, doktriner – ez a legkevesebb, amit a szemére vetnek, de főbűne az, hogy múlttagadó – a múlt vállalt megszüntetésére alapozta ideológiáját és esztétikáját. Mindez, még ha dekrétum szintjén igaz is volt, aligha lett volna kivitelezhető anélkül, hogy az építés materiális feltételei meg ne változtak volna. Párhuzamosan változtak az építéssel szemben támasztott igények is, a kettő ráadásul bonyolult kölcsönhatások eredményeképp erősíti egymást: a modernnek nevezett építészet megszületése tehát szükségszerű következmény volt, és ha ellentétes előjellel is, de a múltból következett. A 21. század elejére divat lett a korszak lekicsinylése, és nem csak a laikusok körében. Kétségtelenül nehezebb ezekkel az egyértelműen és vállaltan az ipari előállítás karakterét hordozó épületekkel érzelmileg azonosulni, mint a málló téglafalak és cseréptetők kézműves romantikájával. Amikor azonban sommás ítéletet hozunk, nem szabad elfelejtenünk a múltat, amely folytonosságában forrása az emlékezetnek. Ebben az évszázados múltban meghatározóvá vált az ipar az építésben, így az esztétikában sem kerülhető meg. A korai modernizmus a maga korának technológiai szintjén mindannak a csírája, amit ma építészet gyanánt művelünk – elveiben és ebből következő formajegyeiben egyaránt. A technológiai fejlődésnek köszönhetően ma válnak a forma és térképzés terén kiaknázhatóvá azok a gondolatok, amelyek akkor megszülettek. A 20. század építészete, amit ma előszeretettel irtanak, művészettörténeti szempontból forrás a ma építészetének megértéséhez. 

Ez persze nem indokolja feltétlenül, hogy minden ízében megtartandó. Mint minden korszaknak, ennek is vannak kiemelkedő, átlagos és silány darabjai. Hogy egy adott épület melyik kategóriába esik, azt a szakember feladata eldönteni – ennek nem is kéne magyarázatra szorulnia. A fogorvos dönti el, hogy melyik fogat lehet tömni és melyiket muszáj kihúzni – a szenvedő alany persze ellenkezhet, de a fájdalom azért elég hatékony eszköz a meggyőzés folyamatában. Az orvosi párhuzam nem feltétlenül üres szóvirág – bár adott esetben az életünkről van szó, a szakértelembe vetett bizalom az orvoslás terén is töredezik. Egyre többen gyógyulnak a netről, a szomszéd Rózsika néni csodakenőcsétől vagy Isten Jánosától, de a halálfélelem még mindig komoly visszatartó erő. Éppen a jelenlegi járványhelyzet mutatja, hogy a félelemre alapozva mi mindent lehet elfogadtatni, amit józan állapotban lehetetlen lenne.

Az építészektől viszont nem fél senki, és ez baj. Baj, mert régóta lerágott csont, de lassan már csak a pora, hogy nincs a szakmának hiteles érdekképviselete. És erről kismillió külső tényezőt is figyelembe véve maga a szakma tehet – ellene tennie nem is érdeke senki másnak. A szétforgácsolt műemlékvédelem egy része a korhű visszaépítésekkel van elfoglalva, nincs építési minisztérium, se semmiféle tanácsadói testület, amely szakmai állásfoglalást tehetne, nincs tervtanács és a törvényi szabályozás is kivonja az építési beruházásokat a szakmai befolyásolás lehetősége alól. Gyakorlatilag az aktuális tervező felelőssége, hogy mit vet papírra, illetve digitális adathalmazba, és ez családi ház esetén éppúgy igaz, mint kiemelt kormányzati beruházásnál. Mindez nagyon erős és stabil szakmai értékrendet kellene, hogy feltételezzen. Talán nem tűnik ajvékolásnak kijelenteni, hogy ez ma kevéssé létezik. A Teherelosztó a ritka kivételek közé tartozik, kevés esetben állt ki a szakma ilyen egységesen valami mellett, eddig jellemzően inkább a tiltakozásban volt egyetértés, mint a Nemzeti Színház vagy a Milánói Sámándob esetében. Mindkettő megépült. Kérdés, hogy ha a Teherelosztót lebontják, ki lesz az az építész, aki a helyére az elvárt, a „historikus környezetbe illeszkedő" épületet megtervezi? Mert építész lesz, ahogy az idézett borzalmas épületeket is diplomás építészek tervezték. És a kiemelt helyszínen vélhetően jókezű építész kapja majd a megbízást. Vajon akkor hogy foglal majd állást az Építész Kamara, amely elvben az építészek érdekvédelmét szolgáló szervezet, és amely most is hallgat, míg a MÉSZ és az ICOMOS tiltakozik, az előzményekből következtethetően teljesen hiába? A történetnek különös pikantériája ugyanis, hogy a szakma ezúttal joggal ült nyugodtan a babérjain, mivel 2016-ban már rendelet született az épület megtartására, épp az akkori egységes kiállásnak köszönhetően. Hogy történhet meg, hogy 2018-ban mindettől függetlenül a bontásáról hoznak rendeletet? 

Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
3/5
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila

Elgondolkodtató a tájékoztatást kiadó kormányszerv érvelése: a szerkezet felújítása túl költséges lenne, a belső kialakítás más funkcióra nem alkalmas. Építészeti érvek, de milyen szakvélemény támasztotta ezt alá? Vajon azt is építész készítette? Ha nem, akkor kinek van hozzá megfelelő kompetenciája, hogy szakmai kérdésekben meghatározó véleményt mondjon? Kihúzhatják-e a fogamat a fogorvos határozott ellenjavallata mellett, pusztán a sarki fűszeres véleménye alapján? A hasonlat itt már sántít, hisz a saját fogammal a saját számban azt csinálok, amit akarok. A város azonban közvagyon, még ha telkenként más és más is a tulajdonosa. A múlt pedig a közösen megélt történelem. 

Itt lép be az érvelés legsajátosabb, és leginkább ellentmondásos tétele: a bontást korábbi lakossági kezdeményezés is szorgalmazta. Ez elég erős érv a szakmai szempontokkal szemben? Ahogy Somogyi Krisztina is írta a Teherelosztó bontása miatt a vészharangot megkondító cikkében: a közízlés mindig késéssel követi, ha egyáltalán elfogadja valaha, a szakma értékítéletét. Mint láttuk, a modernizmus és folyományai estében ez korántsem evidens. Eltüntethető-e azért egy épület, mert a többségnek nem tetszik? Hisz legyünk őszinték, tíz emberből kilenc és fél arra szavazna, hogy tüntessék el, mihamarabb. A kérdés meg is fordítható: akkor, amikor minden a részvételről és a társadalmi egyeztetés fontosságáról szól, kimondhatja-e egy szakmai elit, hogy márpedig a közönség téved, rossz ízlésű, és ezért a véleménye figyelmen kívül hagyandó? A közönség viszonyulásának változása, az építészeti aktus fogadtatásának megmérettetése vajon nem része-e egy épület sorsának? A közízlés alakulása nem a múltunk része? Azt már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a konkrét, korhűnek imitált múltidézés bevett gyakorlat, és nemcsak nálunk, hanem világszerte. Meddig ítélhetjük tévedésnek, és mikortól válik ez a gyakorlat is a múlt megkerülhetetlen részévé, ahogy a 19. század múltidéző gyakorlata is azzá vált? 

A helyzetet bonyolítja, hogy a 20. század második felének épületeit előszeretettel bontják Magyarországon, azzal a felkiáltással, hogy a szocializmus bűneinek nyomát tüntetik el. Mert amúgy is csúnyák. A közvélemény találkozik a hivatalos történelmi emlékezetet előállító, a városi terepasztalon makettező döntéshozók akaratával, miközben a szakma az építési kordonon túlról nézi az egyre mélyülő gödröt. Elgondolkodtató, hogy ahol nem terheli hasonló igyekezet a történelem átértékelését, ott is bevett gyakorlat a múlt építészetének előnyben részesítése a jelenkor megoldásaival szemben. Az építész szakma maga is mély identitásválsággal küzd: sosem látott lehetőségeket kínál a technika, melynek a művészi késztetés nehezen áll ellen, és ez nem is vethető a szemére. Emellett a fokozódó ökológiai nyomás hatására joggal érezheti a lelkiismeretes, a világ sorsáért aggódó építész, hogy az építés természeténél fogva bűntett, amit a szükséges minimumra kell szorítani. Az építészet ezáltal praktikus gyakorlatra redukálódik, ehhez a szerénységet hangsúlyozó esztétika társul, így nem csoda, hogy felértékelődik a letűnt korok építészetének formagazdagsága.

A volt Ipari Minisztérium épületének bontása. A szerző felvétele.
5/5
A volt Ipari Minisztérium épületének bontása. A szerző felvétele.

Bár a felszínes pillantás a kortárs minimalizmust – formai eszközeit tekintve – hasonlónak vélheti a 20. századi modern rasztereihez és kubusaihoz, a különbség mégis óriási. Ebben a vonatkozásban nem tévednek az ideológiai alapon bontók: az eltérés valóban elsősorban szellemi természetű. A ´60-as, ´70-es és ´80-as évek eleji építészet ugyanis nem szerény. Az akkori építész még nem szabadkozva építette a világot, hanem büszke teremtőként. Virág Csaba várbeli épülete egyértelműen hirdeti helyét és értékrendjét a történeti városszövetben (ahogy a többi budapesti épülete is). Lehet ezt szeretni, de lehet irritáló is. Hogy az épület által képviselt esztétikát milyen széles társadalmi elfogadás övezi, a közízlés esztétikai nívóján túl azon is múlik, hogy mit gondol a társadalom arról a korról, amiben született. Az viszont, hogy a helyén maradhat-e, csakis azon, hogy mit tart kívánatosnak az építtetői akarat. Az építész szakmának ebben a játékban nem osztottak lapot, és ez annál inkább irritáló, mivel a bontások és visszaépítések rendre építészeti érvekkel kerülnek alátámasztásra. Árulkodó, hogy a nagy garral beharangozott Széllkapu projekt során a volt Ipari Minisztérium (Kévés György) épületének bontása szó nélkül megtörtént, míg a mellette álló Mammut sokkal ocsmányabb tömbjét senkinek sem jut eszébe lebontani. Holott az indokként felhozott szélcsatorna útjában épp a Mammut áll. Vagy felhozhatnánk példának a volt SZOT Szálló épületét is – ha van tájidegen mostrum, akkor ez az, bontása mégsem vetődött fel. 

Fontos, talán a leglényegesebb szempont, hogy sosem a szépészet kedvéért építgetünk, hanem mindig valamilyen szükséglet/érdek kielégítése érdekében. Egy épület és a ráfordított gondoskodás értékét a használata szabja meg. A műemlékek esetében ez okozza a legtöbb gondot, hiszen az esztétikai vagy kegyeleti okból felújított épületek többségének nehéz értelmes funkciót találni, annál is inkább, mert épp annak híján mentek tönkre. Ez már valóban az organikus múlt, az óhatatlan változás, és az elmúlás témaköre. Jellemző és meglepő volt számomra, hogy például Svájcban alig láttam kifejezetten műemlék kategóriájú épületet. Voltak régi házak, számosan, ám azok mind a mai napig használatban vannak, és ennek megfelelő átalakításokkal üzemelnek. Lerobbant régi házat összesen egyet láttam, és ez nem elsősorban pénz, inkább szemlélet kérdése. Ami hasznos számukra, arra ésszerűen költenek, és így a kontinuitás kérdése fel sem merül. A mi huzatos történelmünk folytán rendre a kollektív emlékezetben betöltött szerep helyreállításával indokolja az építtető az extrán költséges rendbehozatalt, esetenként a teljes újjáépítést. Azt azonban látni kell, hogy a nosztalgiával feltámasztott várak, óriási pénzen felújított kastélyok, újjáépített lovardák és hasonló, egy már nem létező életforma keretéül szolgáló épületek sokkal nagyobb kompromisszumokkal elégítik ki a mai igényeket, még a hozzáadott kortárs építészeti értékkel együtt is, mint a lebontott 20. századi társaik, amelyek értő kortárs beavatkozással jó szolgálatot tehetnének a 21. századi mindennapokban. Az sem mellékes, hogy kevés kivételtől eltekintve ezek a projektek nem közösségi igény és kezdeményezés természetes következményeként valósulnak meg, hanem felülről irányított beruházásként. Így a használatuk sokszor problémás, és fenntartásuk hatalmas költséget emészt fel, amit a presztízsberuházást szorgalmazó építtető már a legritkább esetben vállal. 

Az építész szakma hiteles érdekképviselet híján a partvonalról teszi, amit tud. Például villámpályázatot ír ki, bizonyítandó az épület hasznosíthatóságát. Városi sétát szervez, épületbejárást, virtuális leletmentést. A Teherelosztó, 11 másik háború utáni épülettel együtt bekerült az idei Velencei Biennále Magyar Pavilonjának anyagába, amely ezen házak újrahasznosításával foglalkozik, hitet téve a korrekt örökségvédelem mellett. Ami az én olvasatomban a folytonos használatot és az ehhez szükséges értelemszerű beavatkozást jelenti – ahogy azt Péterffy Miklósnak a sorozatban megjelent írása és munkája is tükrözi. Nem a görcsös ragaszkodást a kor szülte és szükségképpen múlandó formákhoz, hanem azt az állapotot, ami a mai kor igényeiből az alkotó szellemiségének jegyében következik. Ahogy ma tervezné, ha tehetné. Mai szemmel nézve, mondjuk ki, a Teherelosztó függönyfala ronda, de köszönőviszonyban sincs az eredetivel, ugyanakkor semmi nem állna útjában egy, az épület szellemiségéhez illő, kortárs esztétikájú homlokzat kialakításának. Ugyanis a 20. század építészetének legfőbb, és a klasszikus építészettől gyökeresen megkülönböztető vonása a rugalmasság és fluiditás – ahogy a modern ember élete is a mobilitáson alapul, legyen az valóságos vagy online cikázás. A titokban vagy nagy médiavisszhang mellett lebontott épületek mindegyike eredeti értékeik megtartása mellett modernizálható lett volna, töredék költséggel.

Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila
4/5
Budavári Országos Villamos Teherelosztó. Építész: Virág Csaba. Fotó: Gulyás Attila

A bontásuk melletti érv többnyire az, hogy nem képviselnek értéket. Abban az esetben, ha az alkotó a 20. századi kánon megkerülhetetlen alakja, a szakma felhördül, egyébként beletörődve hallgat – bár Kévés György is megérdemelt volna némi kiállást. De ki, és milyen alapon jelentheti ki, hogy a 21. század második, nagyon is sérülékenynek tűnő évtizedében mi képvisel a múltból értéket? Az építész? Ahhoz hatékony és következetes szakmapolitikára lenne szükség… A művészettörténész? Ahhoz konszenzuson, de legalábbis szakmai vitákon alapuló, elfogulatlan, politikamentes értékrend kívánatos… A befogadók, a társadalom? Ahhoz előbb értő közönséget kellene nevelni. Mindezek híján azonban még csak nem is a piac dönt, hanem a politika, ami az eredményt látva, úgy tűnik, nem tart igényt a szakértelemre. 

Ahogy Sulyok Miklós írja „… emlékeztetni szeretnék a ’műemlék’ (lat. monumentum) terminus eredetére. A szó az ’emlékeztet’, ’figyelmeztet’ jelentésű monere igéből származik, (...) A múltra, annak kiemelkedő mozzanataira hívja föl a figyelmet a műemlék mindenütt, ha pedig városban van, ahogyan Aldo Rossi kidolgozta a ’monumento’ fogalmát L’architettura della città című nagyhatású művében, akkor a kollektív emlékezet formáját képezi." Az idézetből a „KOLLEKTÍV" szót szeretném kiemelni. Az érték, bármennyire nem szeretünk ezzel szembesülni, relatív fogalom. A közfelfogás, de még a szakmai megítélés is korról korra változik. A természetes szelekció a tárgyi örökség tekintetében is működik. A tudatos, hatalmi szóval, kizárólagos elvek alapján történő szelektálás azonban ettől nagyon távol áll, és a történelem tanúsága szerint megbocsáthatatlan.  

Zöldi Anna

Vélemények (7)
ellzoll
2020.05.20.
17:27

Gratulálok a cikkhez, sok értékes gondolatot fogalmaz meg! Bárcsak minél többen elolvasnák, elgondolkodnának és nem csak rutinból pötyögnék ide: VESSZEN!

Fatia Negra
2020.05.20.
15:26

"ehhez a szerénységet hangsúlyozó esztétika társul" - Aha. Kiváló elfedésére a középszernek vagy a teljes tehetségtelenségnek... Jó kifogás, sose rossz :P "a mellette álló Mammut sokkal ocsmányabb tömbjét senkinek sem jut eszébe lebontani" - Felőlem már holnap nekiállhatnak, ha kell, megyek segíteni... "Fontos, talán a leglényegesebb szempont, hogy sosem a szépészet kedvéért építgetünk, hanem mindig valamilyen szükséglet/érdek kielégítése érdekében." - Á, szóval ezzel a hülyeséggel tömik az építészek fejét a felsőoktatásban! Így már egyre érthetőbb, miért ennyire "szerény" mindenki, illetve miért képtelen a "szakma" felérni a modernizmus lélektelen üressége előtt alkotó elődökhöz. "az esztétikai vagy kegyeleti okból felújított épületek többségének nehéz értelmes funkciót találni" - Ez a fenntartói - általában az állami - fantázia és akarat hiányát mutatja, egyáltalán nem az épületek vagy a gyakorlat hibája. "annál is inkább, mert épp annak híján mentek tönkre" - Ez többnyire nem igaz, illetve nem olyan értelemben igaz, ahogy a szerző sugallja. A patinás, régi épületek nagy hányada mesterségesen, politikai-ideológiai alapon maradt funkció nélkül, nem piaci vagy egyéb gazdasági alapon. Sok esetben kifejezett cél volt a mesterséges elsorvasztás, meglehetősen blőd vagy gonosz dolog, hogy ezt ma valaki úgy állítja be, mintha a dolgok természetes módon alakultak volna így. "Az építész szakma hiteles érdekképviselet híján a partvonalról teszi, amit tud." - Akkor, és amikor kedve van hozzá. Mert, ha már a Mammutot ide citáltuk, akkor például a "szakma" a XIX. századi az ipari műemlékekért jottányit sem hajlandó kiállni, és szó nélkül tűrte a Közvágóhíd teljes lerombolását, hogy ugyanolyan semmitmondó, hipermodern lakópark épülhessen a helyére, amilyen szirszarokért ők akkora lendülettel aggódni szoktak. "A Teherelosztó, 11 másik háború utáni épülettel együtt bekerült az idei Velencei Biennále Magyar Pavilonjának anyagába" – Igazán felesleges volt. "semmi nem állna útjában egy, az épület szellemiségéhez illő, kortárs esztétikájú homlokzat kialakításának" - Csak, hogy a közízlés nem kér a kortárs kontárkodásból a Várnegyedben. Az ország minden négyzetmillimétere tele van a "remekebbnél remekebb" kortárs szutyokkal, legyen az elég. A Várnegyed nem egy funkcionális, hanem szimbolikus közterület, nem olyan épületekkel kell telerakni, mint a piripócsi víztisztító telepet... :P "ahogy a modern ember élete is a mobilitáson alapul, legyen az valóságos vagy online cikázás" - Ja, mekkora jó dolog már ez, hurrá... Nehogy még a végén véletlenül bármi is gyönyörködtethessen minket ebben a sivár, építészetileg üveg-beton-acél hármasában ragadt disztópiában. Ó, nem, azt nem szabad! Finom, természetes formák, figurális ábrázolás, egyáltalán díszítőelemek, szépség, harmónia! Blaszfémia, még mit nem...! "Ahhoz előbb értő közönséget kellene nevelni." - Kösz, rajta voltak az elmúlt 40-50 évben, az emberek nem kértek a hülyeségből. Lapozni kéne, és inkább új "szakmát" kellene kinevelni, ami nem a '60-as évekből itt felejtett elefántcsont - ó, bocsánat üveg-acél-beton - tornyocskájában onanizál. "Mindezek híján azonban még csak nem is a piac dönt, hanem a politika, ami az eredményt látva, úgy tűnik, nem tart igényt a szakértelemre." - Ilyen "szakértelemre" a kutya se tart igényt... "A közfelfogás, de még a szakmai megítélés is korról korra változik." - És milyen érdekes, valahogy mindig visszatalál az emberközeli léptékhez és a léleknek kedves formákhoz. Még az agyonajnározott Nyugaton se a céltalan, emberellenes brutalizmus hódít, mert felismerték, hogy azok az épületek élhetetlenek és konkrét pszichikai torzulásokat okoznak az emberekben. "A természetes szelekció a tárgyi örökség tekintetében is működik." - Így van, szóval tessék elfogadni, hogy az architekturális darwinizmus okafogyottá tette a modern szarságokat (amikről még a szerző is elismeri az írás elején, hogy rusnyák, mint a bűn, és csak a „szakmai” agymosás után lehet őket értékesnek látni). "A tudatos, hatalmi szóval, kizárólagos elvek alapján történő szelektálás azonban ettől nagyon távol áll, és a történelem tanúsága szerint megbocsáthatatlan." - Na, itt a legnagyobb ellentmondás, ugyanis a '45-ben elpusztult és az utána lebontott épületek pont, hogy parancsszóra tűntek el, nem azért, mert a közízlés úgy gondolta, hogy menniük kell. Épp ez az a kettős mérce, amit az újjáépítések során alkalmaz a "szakma", és ez az az érv, amit sosem hajlandó elfogadni, amikor a szocializmus előtti épületek helyreállításáról van szó. Amíg ezt nem hajlandóak felismerni a "szakmabeliek", addig ne is álmodozzanak arról, hogy bárki is kíváncsi lesz a szektás kis véleményükre, meg a modernitásfétisükre... :P

ellzoll
2020.05.20.
17:23

@Fatia Negra: Szép régi patinás típusbérház: cselédlépcső, kizárólag a lichthofra nyíló ablakkal rendelkező, fűtetlen 1,5 négyzetméteres cselédszoba, a ház lakásainak nagyobbik részébe sohasem süt be a nap, a földszinti lakások vízben állnak. Wc szintenként 2 db, a folyosó végén, DE van az utcai homlokzaton 2 gipszputtó és 3 típus (!) margaréta! Szuper, egyből „léleknek kedves” és „emberközeli” lett az épület !!! Nem állítom, hogy a „díszítés bűn” lenne minden esetben, de ha ez próbálja meg elfedni-ellensúlyozni a rettenetesen embertelen, konkrét pszichikai torzulásokat okozó térszervezést, akkor az. Ma nem lehetne ilyet megépíteni és ez (is) a modernizmusnak köszönhető. Persze voltak mára vállalhatatlanná vált tézisei/tévedései is a modernista építészetnek, de csak ezt látni tudatlanság. Most érvelni próbáltam, de azt hiszem reménytelen, soraiból ismét sugárzik a rosszindulat, frusztráció. Ugyanakkor az Ön dicséretére legyen, mondva hogy, zsigeri öklendező kommentelő társaival ellentétben elolvasta a szöveget és megpróbálta értelmezni is, még ha ez nem is sikerült.

Fatia Negra
2020.05.20.
20:26

@ellzoll: A régi bérkaszárnyák belső terei kapcsán nem vitatkozom, nagyon is jól tudom, mennyire előnytelenek azok a megoldások, jó pár évig volt is szerencsém tapasztalni. De, ha nem tévedek, nem ez volt a tárgy. Illetőleg ma már léteznek megoldások arra, hogy a megfelelő küllem mellett ezeket átalakítsák, élhetővé tegyék (az más kérdés, hogy ezeket itthon valahogy sosem hajlandóak alkalmazni). Amivel nem értek egyet, az az a szemlélet, ami ehelyett egyből a légkalapácsért és a buldózerért nyúl, és esetleg a homlokzat egy részét hajlandó meghagyni, de legtöbbször még azzal sem vesződik. (Lásd a ferencvárosi "rehabilitációk" túlnyomó részét.) Az egységes utcakép pedig ismeretlen fogalom a számára, azt se hajlandó érteni, mi a fene az. (Arról nem is beszélve, hogy a történelmi házak belső terei közt is van értékes, megmentésre érdemes darab, ezekért se nagyon látom sírnia a mélyen tisztelt "szakmát". Akkor például senkit sem hallottam így visítani, amikor Tiborcz cége engedélyt kapott a volt MAHART-székház és a hozzá tartozó tömb kibelezésére, luxusszállósítására. De biztos ezt is meg lehet magyarázni. Persze, szigorúan "szakmailag".) Lehet eltartott kisujjal fanyalogni a harmónia és az emberi tényezők hallatán, csak akkor ne tessék értetlenkedni, miért óhajtja az átlag polgárok 99 százaléka kikaparni a saját szemét, ha ránéz valami csupaüveg-csupabeton rettenetre. Illetőleg miért nem fog egyetlen árva könnycseppet sem ejteni a Várnegyedből végre eltakarodó trafóházért...

ellzoll
2020.05.21.
14:05

@Fatia Negra: Örülök, hogy valami párbeszéd kezd kialakulni a szellemeskedő gyalázkodás után . Hozzászólásában volt egy ilyen tendencia, hogy ami új=beton+üveg+acél az rossz, lélektelen embertelen, ami régi az biztosan minden ízében jobb. (Egyébként már ez az anyagbeli leegyszerűsítés is durva sarkítás, tévedés, súlyos információhiányra utal, nem veszi számításba a kortárs tégla, fa, föld, bambusz (!) stb. építészetet). Erre a tévedésre akartam rámutatni egy érzékletes példával, sikerült is, mert Ön is elismerte, hogy létezik fejlődés „vannak olyan megoldások”, amivel élhetővé lehet tenni a nyomorult tereket is. Ez persze szintén csak részben igaz, mert egy 6 m széles 20 m hosszú, 4-5 emelet mély belső udvar mélyén lévő lakásba fizikai képtelenség direkt napfényt bejuttatni. Szóval a ferencvárosi rehabilitáció egyik fázisa - bár igen sok szempontból az sem tökéletes persze- azt például nagyon jól csinálta, hogy az emberi tartózkodásra nagyon rosszul használható belső udvari szárnyak elbontásával levegős belső kerteket- közös udvarokat hozott létre, sok helyen a valóban értékes, jó hangulatú régi utcai homlokzat megtartásával. Szóval az egészséges, nem testileg-lelkileg megnyomorító lakótér az éppen eléggé „emberi tényező”. A harmóniáról meg csak annyit, hogy a teherelolsztó épülete TÖMEGÉBEN tökéletesen harmonikusan illeszkedik a helyére, a KÜLSŐ HÉJ, pedig valóban ronda, ezt meg KELL újítani és ezen a ponton lenne érdemes széleskörű párbeszédet folytatni, hogy hogyan, nem pedig barbár módon pusztítani, mivel ez az épület messze nem egy „trafóház” most sem és értelmes átalakításával akár egy mini kultúrközpont jöhetne itt létre. A sok egyéb rettenetes gazságot amit egyéb régi és új épületekkel és (köz)terekkel szemben elkövetnek és a szakmai rátartiság fölhánytorgatását (amit egyébként nem szép dolog egyből a tudás, mint olyan tagadásáig elvinni) most tényleg kár idecitálni, mert szétfeszítené a kereteket. Most tényleg nem erről van itt szó, ez maximum csak a hagyományos: „dögöljön meg a szomszéd tehene is” hozzáállás alapján indokolható…

Reki
2020.05.20.
05:45

Minden nap egy újabb cikk, ennek. a finomam szólva is gyenge építészeti jelentőségű épületnek a védelmében. Ha nem a várnegyedben lenne, akkor sem jelentene építészeti minőséget, itt viszont durván rombolja a környezetét. Tudom ízlésről nehéz vitatkozni, de legalább azt ismerjük el, az épület nagyon megosztó. Minden tiszteletem az építésznek, de egy biztosan mondható, nem tiszteli a környezetet, ahová épít. A Kálvin téren, a Nemzeti Múzeum melletti üvegkaszni is ennek eklatáns példája.

corosz1789
2020.05.20.
02:54

Somogyi Krisztina: "...a közízlés mindig késéssel követi, ha egyáltalán elfogadja valaha, a szakma értékítéletét." A kortárs "közízlés" alapján nem épülhetett volna meg Budán a Várban a Hilton szálló. Prágában a Moldva partján a táncoló lány. Párizsban az "ideiglenes" Eiffel torony. A korabeli közízlés alapján talán a Lánchíd sem volt elfogadható. Sokszor érdemes inkább az építészekre hallgatni... :-)

Új hozzászólás
Helyek/Városépítészet

WEKERLETELEP // Egy hely + Építészfórum

2020.10.28. 14:46
00:06:33

Lakótelep csak éppen másképp! A Wekerletelep minden túlzás nélkül a hazai építészettörténet egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb állomása. Egy olyan kor ma is élő és működő hagyatéka, amikor az állam még kötelességének tartotta, hogy polgárai lakhatásásról méltó módon gondoskodjon. Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozata ezúttal a Kós Károly térre és környékére kalauzol minket. / A videósorozat megvalósítást az NKA támogatja. /

 

 

Lakótelep csak éppen másképp! A Wekerletelep minden túlzás nélkül a hazai építészettörténet egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb állomása. Egy olyan kor ma is élő és működő hagyatéka, amikor az állam még kötelességének tartotta, hogy polgárai lakhatásásról méltó módon gondoskodjon. Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozata ezúttal a Kós Károly térre és környékére kalauzol minket. / A videósorozat megvalósítást az NKA támogatja. /

 

 

Épületek/Irodaépület

VISION TOWERS IRODAHÁZ // Egy hely + Építészfórum

2020.10.14. 15:17
00:03:53

A Váci úti irodafolyosó nyitányaként a Dózsa György út és Dráva utcák kereszteződésében 2015-óta egy új, karakteres épület áll. Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának új helyszíne a 3h Építésziroda által tervezett Vision Towers irodaház.

A Váci úti irodafolyosó nyitányaként a Dózsa György út és Dráva utcák kereszteződésében 2015-óta egy új, karakteres épület áll. Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának új helyszíne a 3h Építésziroda által tervezett Vision Towers irodaház.

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk