Pirike

Borvendég Béla megemlékezése Jánossy Györgyné, született Csomay Piroskáról, a MÉSZ közelmúltben elhunyt munkatársáról.

Már nem emlékszem, hogy mikor került a MÉSZ adminisztratív csapatába. 1986-ban azonban már bizonnyal ott volt. Legalábbis egy ideig.

Ami azonban tény: elnöki megbízatásomról 1989-ben lemondván, kapcsolatom a szövetséggel esetlegessé vált. Mégis, ha Szegedről véletlenül arra vitt az utam, soha nem mulasztottam el, hogy benézzek a könyvtárba, ahol változatlanul mindig ugyanaz a színpadkép fogadott: az első teremben Klárika vezeti a könyvtárat, beljebb Pirike ül az ablakkal szemközt, mellette János, a Böhönyey, aki diktál. Netán éppen hevesen vitatkoznak. Pirike ugyan emberként és főnökeként tisztelte és szerette is Jánost – aki akkortájt a szövetség külügyeivel bajlódott –, ám ebbe a kölcsönös vonzalomba azért bőven belefért, hogy esetenként nyelveltek is egymással. Ahogy ez már ilyen meghitt kapcsolatok esetében természetes üzemmód.

Pirikét közelebbről férje, a legendás hírű Jánossy György építész halálát követően ismertem meg. Az ő építészete különösen azután nyűgözött le, hogy szinte véletlenül Salgótarjánba irányított a sorsom. Előadásai viszont, melyeket a Fiatal Építészek Köreként álcázott Mesteriskola magisztereként tartott, már sokkal korábban magával ragadtak, jóllehet utólag sem szégyellem bevallani, gyakorta csak a velejét értettem meg belőlük. Rendszerint ugyanis már az első „lábjegyzet" körül elvesztettem a fonalat. Egyszerűen azért, mert ő már csak a filozófus atya indítása, és az ehhez illő családi könyvtár révén olyan elképesztő tudás birtokában volt, aminek akkor a nyomába nem léphettem, s nem léptem azóta sem.

Annál inkább szíven ütött, amikor megtudtam, hogy közvetlenül halála előtt mintegy végakaratként hagyta Pirikére azt a kívánságát, hogy halála után én búcsúztassam. Megdöbbenésem annál nagyobb volt, mert akkor ébredtem igazán tudatára annak, hogy a század eme talán legutolsó építész-polihisztoráról milyen kevés kézzelfoghatót tudok. Mindazonáltal vért izzadva összegereblyéztem egy rövid nekrológra valót, s ezzel kaptam örökül Pirike szeretetét és sírig tartó barátságát.

Most már az Ő emlékét visszaidézve úgy jelenik meg előttem, mint akinek kis termetében erős akarat, önfegyelem és nem szűnő kíváncsiság munkál. Olyan, amit a következetes céltudatosság és sodró erejű élni akarás erőpárja működtet.

Mikor legutoljára találkoztam vele a hegyi vendéglőben – ahol az utóbbi időben János barátunkkal szoktunk volt havonta egy alkalommal ebédelni hármasban –, vidám-sajnálkozva azzal búcsúzott, hogy legközelebb majd csak októberben találkozhatunk, mert egy kis kikapcsolódásra van szüksége. Leutazik hát a Balatonra. Bár tudtuk, hogy időnként fullasztó köhögés gyötri, de ő a gyomrára panaszkodott.

Most is előttem van... Az ég ragyogó kéken világít felettünk. Ő a maga alig ötven kilójával bíztatásomra mellém kuporodik a már tán évekkel azelőtt derékba tört padra, és közben táskájába igyekszik csúsztatni azt az ételmaradékot, amit a figyelmes vendéglős a kérésére becsomagoltatott neki. Szerette a jó ízeket, de keveset evett. Kedvence a húsleves volt, ezt mindig élvezettel fogyasztotta el, ám a főétel mennyisége rendre kifogott rajta.

Saját bevallása szerint nagyon szeretett és tudott is sütni-főzni. Nem egy alkalommal meg is hívott Ulászló úti lakásába. Ám ez a látogatásom – ki tudja miért – rendre elmaradt. Viszont annál többet vitatkoztunk ott a hegyen, a barátságos vendéglői fehér asztal mellett. Minden érdekelte, ami történik a világban, és ehhez képest még apró ügyekben is nem csak tájékozott volt, de megvolt a saját véleménye is. Ami persze gyakorta eltért az enyémtől, de Jánosétól is. Meggyőzni hát nehéz volt, szinte lehetetlen. De mind a hárman élveztük ezeket a pengeváltásokat.

Amíg legutóbb ebéd után a vendéglő előtt a buszt vártuk lelkesülten, mesélt legutóbbi mediterrán tengeri utazásáról, amit egy német hajó utasaként tett. Valósággal elbűvölte az a hihetetlenül pedáns szervezés, a rend és tisztaság, amit a hajón tapasztalt. De főként az a tapintat és udvariasság, amely azonnal tovatűnt, mihelyst hazafelé jövet Velencében át kellett szálljon a siralmasan koszos és lepusztult magyar hálókocsiba.

Leszállva a buszról elbúcsúztunk. Azután jöttek a narancs-riasztásos forró nyári napok. Ha tehettem, otthon kuksoltam és némi irigységgel képzeltem el, hogy Pirike ugyanakkor miként nyújtózik el valamely árnyékba húzott nyugszéken. Hogy talán éppen egy korábban neki küldött olyan írásomat olvasgatja, amire otthon addig nem futotta az idejéből. Vagy kártyázik. Bridzsel, miközben valamilyen sütit majszolgat. Netán valamelyik előző lejátszott partijának emlékét idézi, amiért utóbb már nem volt rest hetente kiutazni Csömörre, lévén budai garzon lakása ilyen szeánszra túlságosan szűkös.

Augusztus közepe táján felhívtam. Csöppet megszokásból is, mint ezt máskor is megtettem. Például, ha azt szerettem volna tőle megtudni, hogy naptárban előjegyzett soron következő találkozásunk időpontja nem módosult-e? Ekkor tudtam meg, hogy nem a Balatonon van, hanem a kórházban fekszik, és valószínűleg még hosszú ideig ott is kell maradjon. A rajta végrehajtott műtét ugyanis nagyon megviselte. Kérdésemre azt is elárulta, hogy valójában mi volt ez az orvosi beavatkozás.

A hír annyira összeszorította a torkomat, hogy alig tudtam néhány bíztató szót kinyögni. Azonnal tudtam ugyanis, hogy ezek szerint már legfeljebb csak napjai lehetnek hátra. És valóban. Augusztus 31-én itt hagyott minket. Örökre.

Volt egy kedves antik asztali órája. Ami valamikor idén, még tavasszal megállt. Hogy ismét ketyegve mutathassa az időt, ki kell tisztogatni, meg talán rugót is ki kellene cserélni benne. Ismervén egy megbízhatónak mondott közeli órást, felajánlottam, hogy összehozom vele. Máig sajnálom. A mesterről ugyanis hamar kiderült, hogy kókler. Az óra csak nem akart elkészülni, viszont sem az adott előleg, sem az óra nem akart előkerülni. Egészen addig, míg Pirike nem kezdte jogi lépésekkel fenyegetni a svindlert. Végül csak nagy nehezen sikerült visszakapnia féltett kincsét.

Az óra tehát – gondolom – továbbra sem jár, de visszakerült Pirike ódon almáriumára. Nem mutatja az időt. Nem zenél. Nem jelzi sem a perceket, sem az órákat. Ámbár Pirikénket, ha letekint onnan Fentről, ez talán már nem is nagyon érdekli. Ott bizonnyal más léptékkel mérik az öröklétet.

Borvendég Béla

Jánossy Györgyné, született Csomay Piroska 2009. augusztus 31-én súlyos betegségében megfáradva örökre elaludt. Utolsó útjára sokan elkísérték szeptember 24-én a Farkasréti temetőben.