Utópikus realizmusok I. – baukuh: Emlékezet Háza

Új cikksorozatunkban az eljövendő posztdigitális korba kalauzoljuk olvasóinkat, ahol az építész alternatívát tud nyújtani a kontextus nélküli globalizált építészettel szemben. Olyan építészeti praxisok munkáit mutatjuk be, amik bár konzervatívak annyiban, hogy elfogadják az építészet mozdulatlanságát és történelmileg meghatározott formakincsét, de retrográd nosztalgia helyett progresszív építészeti válaszokat nyújtanak. A baukuh Milánóba tervezett épülete egyszerre működik univerzális városi műtárgyként és reflektál a város helyi történelmére.

4/28
baukuh: Emlékezet Háza, Milánó. Fotó: Stefano Graziani

Kollektív erőfeszítés
Az Emlékezet Háza (Casa della Memoria) öt olyan kulturális egyesületnek ad otthont, melyek célja, hogy megőrizzék az olasz demokrácia, szabadság és az antifasiszta ellenállás emlékét. Az épület megtervezésére Milánó önkormányzata 2011-ben fiatal építészek számára – negyven éves vagy annál fiatalabb építészek indulhattak – írt ki meghívásos tervpályázatot. A tervezési helyszín Porta Nouva felhőkarcolókkal tűzdelt, dzsentrifikált negyede és a 19. századi városi szövet közötti határterület. A kiírás szerint a közösségi házban az alapítványok irodái és archívumai mellett helyet kap a város számára elérhető kiállítótér és konferenciatér. A győztes pályaművet egy helyi építészeti kollektíva, a baukuh tervezte, az épület a szoros menetrendet tartva 2015-re készült el. Az építészek olyan városi műtárgyat terveztek, melynek közlési ereje vetekszik a szomszédos Bosco Verticale ikonográfiájával, de míg utóbbi önmagában működik szimbólumként, addig az Emlékezet háza a résztvevők bevonásával bizonyítja, hogy a részek összege több, mint az egyének külön-külön. A tervezők az épület homlokzatának egyedi kialakításánál és a terek belakásánál a beköltöző szervezetekkel, a kivitelezési munkálatoknál pedig egy környékbeli téglagyártóval szoros együttműködésben dolgoztak.

7/28
baukuh: Emlékezet Háza, Milánó. Fotó: Stefano Graziani

Emlékgép
Az Emlékezet Háza egy emlékgép, egy olyan tárgy, mely kincstárként védi az archívum tartalmát, emellett belső terében otthon nyújt a folyamatosan váltakozó, megjósolhatatlan jövőbeli eseményeknek, anélkül, hogy feladná a reprezentáció lehetőségét. A ház burka azon kívül, hogy menedékként szolgál Milánó lakosainak a közös visszaemlékezéshez, kimerevíti a város egymás mellé rendelt kollektív emlékeit. Az ikonográfiai koncepció mentén a beköltöző szervezetek a helyiek bevonásával 8 darab a város történetét megjelenítő képet és 19 milánói lakos portréját választotta ki. Így került az épület falára a koncentrációs táborba deportáltakról készült fotográfia, egy az 1978-as nemzetközi nőnapra szervezett felvonuláson résztvevő nőről készült portrékép, vagy az 1969-ben a Fontana téren elkövetett robbantás után készült felvétel. Az épület homlokzatai hat különböző színárnyalatú 5x5x12 cm-es téglából kirakott kortárs mozaik poliptichonok. Az építészek a gyártókkal együttműködve a tradicionális XV. századi kézműves és ipari technikát újraélesztve automatizálták és szabványosították az élénkszínű és fagyálló égetett agyagtéglák gyártását. A homlokzat pixelizált téglái így kerülnek kapcsolatba a lombardiai épületekkel, az Ospedale Maggiore-val és a Santa Maria delle Grazie-vel. Beleolvadva a város porába, az emlékek mintha elveszítenék igazságukat és valóságukat, közelről szemlélve a képek egyenesen olvashatatlanná válnak, távolról vizsgálva azonban új asszociációk képződnek Milánó közös történelméről.

Emléktöredékek
Az építészek referenciatárából felsejlenek ­– az olykor a városházánál is nagyobbra nőtt – német magtárak, melyek a könnyen védhetőség miatt a város közepén álltak. Ezek az épületek méretükből és helyzetükből adódóan automatikusan műemlékké váltak, belsőjük csupasz, külsőjük díszített volt. Szintén magtárnak és gabonapiacnak épült, később templommá alakították át a Firenze központjában álló Orsanmichele-t, mely a projekt egyik fontos referenciája volt. Az épület az Emlékezet Házához hasonlóan egy a város számára nyitott és átsétálható hatosztatú aulából áll, másik érdekes párhuzam, hogy míg a firenzei épület legfelsőbb emelete közjegyzői irattárként is funkcionált, a közösségi házban archívum kapott helyet. Szintén a város nappalijaként működött Velencében a Scuola Grande di San Rocco közösségi ház földszintje, ahonnan monumentális lépcső vezetett fel az emeleti találkozóteremebe. A festményekkel díszített emeleten hasonló szakmájú és származású emberek gyűltek össze. Az Emlékezet Háza a raktárok, archívumok és klubépületek tipológiájának újrahasznosításával bizonyítja, hogy a történelem alatt felhalmozódott építészeti tudást hogyan lehet egy kortárs kulturális központ tervezésénél felhasználni.

8/28
baukuh: Emlékezet Háza, Milánó. Fotó: Stefano Graziani

Skatulyás doboz
Az épület lényegében egy 20x30x17,5 méteresre felnagyított Maison Dom-Ino. Az építészek Milánó történelméből jól ismert térelemeket egymástól elhúzva helyeztek el a doboz belsejében, a tereket bejáró szemlélő előtt így elevenednek meg a város építészetének néma ereklyéi. Az oszlopok három részre tagolják a földszintet, egy közülük teljes belmagasságú, melyben egy a teret szétfeszítő sárgára festett monumentális spirállépcső kap helyet. A kolosszális henger hatásában a San Siro stadion csavarodó rámpáira emlékeztet, a látogatók ezen keresztül közelíthetik meg a háromszintes kiállító- és irodatereket az egyik oldalon, miközben folyamatosan elhaladnak a másik oldalon elhelyezett öt szintes zárt archívumban tárolt dokumentumok mellett. Az épület két rövid oldalán keskeny sávokat alakítottak ki, délen az archívum kapott helyet, míg északra az irodákhoz kapcsolódó illemhelyek, a közlekedők és a műszaki tartalom kerültek. Az archívum szekrényszerű kialakítása Aldo Rossi lecsupaszított világát eleveníti meg. Az építészek a belső tervezésekor rugalmasan átrendezhető terek kialakítására törekedtek, ahol megvalósulhat az együttműködés az egyesületek között. A beköltöző szervezetek irodáit üvegfalak választják le, a középpontba a privátabb terek kerültek.

Racionális műtárgy
Az épület belső megformálása differenciált térélményt hordoz magában, de mellette racionális és költséghatékony választ nyújt a fenntarthatósági és üzemeltetési kérdésekre. A tervezők a nyílászárókat absztrakt módon szórták el a homlokzaton, a beszűrődő fény nyugodt és ünnepélyes hangulatot sugároz a belső terekbe. Az üvegfelületek minimalizálása és a 45 cm tömör falazat jó hőmegtartó képessége csökkenti a fenntartási kiadásokat, míg az egyszerű, tradicionális építési technológia rendkívül költséghatékonynak bizonyult. Az új kulturális központ 2015-ös árfolyamon átszámolva hozzávetőlegesen 450.000 forintos négyzetméterenkénti áron épült meg. Az épület a jó adminisztráció szimbólumává vált a tervezés transzparens folyamatának, az erőforrások hatékony felhasználásának és a gyors és pontos kivitelezésnek köszönhetően.

Borenich Levente

A cikksorozat szövegeinek gondozását köszönöm Monti Elvirának!

A cikksorozat címét Davide Tomasso Ferrando Realismoutopico című blogsorozata inspirálta.