A félperifériás kapitalizmus szimbóluma vagy a városi rítusok műtárgya? – Kritika az új Néprajzi Múzeumról

A közelmúltban átadott Néprajzi Múzeum esetében azt vizsgálom, hogy az épület mennyiben lesz képes a város új építészeti műtárgyaként a városhasználók széles tömegének egyik potenciális térbeli erőforrásaként működni. A rendszerváltás óta kivételes léptékű középület született, de mennyiben választható le az épület az azt létrehozó politikai rendszerről és a sztárépítészet globális jelenségéről? Borenich Levente kritikája. 

Beismerés
Nem osztom azt a neokonzervatív nézőpontot, mely a Felvonulási térre a Városligeten okozott sebként tekint, és a jelenkorban az egyetlen lehetséges lépésnek a 19. századi Rondó történeti formájának rekonstruálását tartja.[1] Azt sem tartom ördögtől valónak, hogy a Néprajzi Múzeum építése közben néhány platánfát visszametszettek vagy áttelepítettek.[2] A Földet érintő ökológiai és a város fenntarthatóságával kapcsolatos kérdések nem redukálhatók épület vs. természet kibékíthetetlen szembeállítására. A történelem során éppen az emberi beavatkozások sora – mocsártalanítás, csatornázás, faáttelepítés, gyógyfürdőépítés – tette lehetővé, hogy a liget Budapest kvázi-természetes kulturális és rekreációs tégelyeként működjön. Erős szimbólumok a fák, de azok közé tartozom, akik a középületekre továbbra is mint a metropolisz fantáziájának izgalmas kísérleteire, a városi sokaság találkozásának színpadjaira és a kollektív cselekvés lehetséges gócpontjaira gondolnak. Ezzel együtt szimpatizálok a helyi közösségekkel, akiknek csorbul az autonómiája, mikor a parkot érintő közügyek a megkérdezésük nélkül, zárt falak mögött dőlnek el. Azonban ijesztőnek vélem a város alakítására hatással lévő technokrata elittömbbök jövőkép nélküli narratíváit. Meg kellene haladni, hogy az épített környezetre a múltat restauráló posztmodern díszletekként vagy kizárólagos zöld szimbólumokként tekintsünk. Ne mondjunk le a városi közösségek rítusainak díszleteiről, a szubjektumot reflexióra késztető épületekről.

Formáltság
A tervpályázat legnagyobb kihívása az ´56-os emlékmű megőrzése volt, amit a NAPUR Architect a múlt rétegeinek bátor kezelésével oldott fel. Hasonló merészséggel nyúlt Michelangelo a Diocletianus termálfürdő romjaihoz a 16. századi Rómában a Santa Maria degli Angeli kialakításánál. Míg utóbbi átépítésénél az ókori épületrész félkör alakú romos fala válik a templom bejáratává, addig a Néprajzi Múzeum esetében az új épületszárnyak állnak bele a történelmi Rondóba és a háromszög alakú szoborba. A térkompozíció legnagyobb erénye a város és a liget összekapcsolása, valamint az, hogy új átnézeteket biztosít a városhasználók számára.[3] A monumentális kapu szimmetrikus elrendezését oldja a hajóorrszerű műemlék és a park íves csatlakozása. Hasonlóan játékos gesztusok a tetőn kacskaringózó lépcsős platformok és a beékelt burkolt teraszok. Az épület két szélén lövészárokszerű mellvédek biztosítják a feljutást, kiemelve az épület formáját és erősítve a térhatást. Az egymással szemben feszülő platformok megmászásával a látogatók egyszerre válnak nézőivé és szereplőivé egy közös színdarabnak.

Formálatlanság
Amilyen ügyességgel invitálja közelebb és zökkenti ki a hétköznapok monotonitásából az arra sétálót a felszíni kialakítás, megdöbbentő, hogy mennyire kevés gondolat szorul a belső terek megoldásaiba. A térformálás megrekedt a „jobb és bal agyfélteke"[vi] leegyszerűsítő metaforájának szintjén – a tervezők szándéka szerint az épület nyugati szárnya az érkező vendégek nyüzsgő tereként, míg a hátsó szárny az intézmény visszavonulásra alkalmas munkahelyeként funkcionál. Ezzel szemben a megvalósult terv leginkább egy ortogonálisan felparcellázott, globalizált sivataghoz hasonlít, amelyet némiképp oldanak az utcaszint feletti emeleteken az ornamentikus héjon keresztül felsejlő kilátások. Az épület sötét gyomrába ereszkedve azonban felmerül a kérdés, hogy miért nem lehetett több fényt csempészni ezekbe a terekbe? Tovább ront a helyzeten, hogy a tetőtér alatti tereket nem sikerült tartalommal feltölteni, ami széttöredezett, széles lépcsőfoltokat és sűrűsödési pontok nélküli generikus tereket eredményezett. Mosdó, étterem, butik, kávézó, mosdó, könyvesbolt, szendvicsező, bár és újra mosdó – feltűnő, mennyi holttér és ismétlődő funkció kapott helyet a földszinten. A program egyhangúsága és a tény, hogy az intézmény raktárai külső helyszínen találhatók, felveti a kérdést, hogy kell-e ekkora tér a Néprajzi Múzeumnak. Véleményem szerint a lépték védhető lenne, ha az épület tetején kialakított városi kerthez hasonlóan a belső is karakteres találkozóhelyként, a nézőt megállásra és interakcióra ösztönző városi nappaliként működne.

Felületek
Hasonlóan az épület térkialakításhoz, a felületek kezelése is komplex az épület külsején, míg igénytelen a föld alatt. Egy festmény izgalmait rejti magában az íves tetőre komponált burkolt, füvesített, beültetett, fásított és kimetszett felületek rétegződése. Hasonló szerepet tölthettek volna be a korlátok, melyek átlátszó üveg mellvédként azonban nem adnak hozzá a kompozícióhoz. Izgalmas, hogy a tetőteraszon ápolt mesterséges kert idővel hogyan fejlődik és alakul. Ugyancsak részletesen kidolgozott a homlokzat pixelizált díszítése, mely absztrakt módon értelmezi újra a néprajzi motívumokat. Kellően laza a szimbolika, mely egyaránt idézi meg a nemzeti díszítés hagyományát és állít párhuzamokat a világ népeinek motívumai között. Az épület két szárnyát összekötő – belépődíj megfizetése nélkül is megtekinthető – látványraktár nagyszerű ötlet, de nem éri el a kívánt hatást. A lépcső és a mellette végigfuttatott kiállítófal közé keskeny zsákutcás folyosó türemkedik be, ami szétfeszíti a teret. Az átsétálható aulában bizonytalanul kiszélesedő közlekedő terek jöttek létre, amit a tervezők a semmibe vezető lépcsős platformokkal és elszórt padokkal igyekeztek kezelni, ezekről jobb esetben a kiállításra készült – egyébként színvonalas – animációkat lehet megszemlélni. A terv mélypontja a kiállítóterek élettelen barlanghálózata, a térélmény az IKEA napfénytől elzárt önkiszolgáló raktáraihoz hasonlítható. De míg az áruházban a vásárló kedve szerint válogathat a kirakatból, addig a múzeum évszázadok alatt felhalmozott tárlatát a látogató legfeljebb üveg- és érintőfelületek egyvelegében szemlélheti.

Térhasználat
Kihagyott ziccer, hogy a tető és az épület magja nincsen szervesen összekapcsolva, belső és külső szétválik egymástól. Ezt erősíti, hogy az épület tetejéről jelenleg egyetlen teraszon lehet bejutni, ahol egy báron keresztül a földszintre jut vissza az ember. Az emeleti terekbe belesve felsejlik többek között a Műcsarnok felé néző rendezvényterem, mely egyelőre a biztonsági őrök gyakorlóterepe. Az épület belakása és használatának hatékonysága hosszútávon javulhat; kíváncsian várom, hogy az emeleti funkciók megnyitásával beindul-e a terek vérkeringése. A mélyben elhelyezett fizetős vizesblokkok nehezen megközelíthetők és csak az intézmény nyitvatartásával párhuzamosan használhatók. Érthetetlen, hogy egy ekkora léptékű beruházás esetén miért nem jön létre a köztérhez kapcsolódó, ingyenesen használható közmosdó. Az épület parkos teteje nem a nyári 35 fokra lett tervezve, bár az esti hűvösebb órákban már most is jógamatracok és piknikpokrócok lepik el a zöldtetőt. Végre egy népszerű közösségi tér, ahonnan farkasszemet nézhet a látogató a városhasználóktól elzárt, oroszlános logóval reklámozott luxusirodával.

Világnézeti különbség
Ferencz Marcel vezető tervező minden megnyilatkozása azt a képet táplálja, hogy a művészeti alkotás kizárólag személyes tehetségének eredménye. Ezt ünnepli az épület kiállítóterében elhelyezett nyolc centiméteres papírfecnire firkantott skicc felnagyított képe is – beszédes, hogy ez a rajz éppen a belső tereket nem ábrázolja. A nemzetközi látványépítészetből ismerős gesztus ez, mely a tervet egy szerzői tollvonásra redukálja. A sztárépítész képe elfedi a tervet feldolgozó munkatársak, vagy az építkezésen dolgozók áldozatos munkáját. A hierarchikusan működtetett iroda párhuzamba állítható a félperifériás gazdasági és politikai rendszer antidemokratikus működésével. A tervező építész megnyilatkozásaiban a politikai hatalomhoz hasonlóan egy mitikus, hierarchizált és fanatizált társadalom képét lebegteti:

„Az az első skiccem az épületről azt mutatja, ahogy jönnek föl az üzenetek a Földből. Mint amikor kiáll egy férfi, egy pásztorember az Alföldre, és megváltozik körülötte az idő, a világ. Így teremt erőt maga körül az, aki családot alapít vagy egy nemzetállamot, vérszerződéssel."[5]

Ez a gondolkodás kizárólagossá teszi az elidegenedett munkát és gátolja, hogy az építészek kollektív együttműködésen keresztül képzeljék el a város műtárgyait. A történeti térélményt pedig nem egy pszeudovallásos helyként kell újra felfedezni, hanem a városi sokaság által hozzáférhető térerőforrásként, amely lehetőséget teremt változatos térhasználati módok kialakulására. Ebből a szempontból válik fontossá, hogy milyen térkapcsolatok jönnek létre, vagy hogy a beköltöző intézmény hogyan üzemelteti a múzeumot. Konkrétabban, hogy a terv törekedett-e egy összekapcsolt térhálózat megformálására; hogy besétálhatja-e az átlagos látogató a rendezvénytermet; hogy a kiállítások szorgalmazzák-e az emberek közötti kapcsolatokat.

Számvetés
Az épület kétarcú, míg a felszíni kialakítás izgalmasan kapcsolódik környezetéhez, jól működik szimbólumként, elérhető a széles tömegek számára és a város új izgalmas tetőkertjeként funkcionál, addig az épület belső térprogramozása bántóan nem mond semmit arról, hogy mit jelent a múzeum intézménye ma. A felületek olcsóságát és a terek átgondolatlanságát látva öncsalás azt állítani, hogy a végeredmény felér egy centrumország csúcsépítészetéhez. A fantáziátlan és sivár belső terekben installált interaktív kiállítások besimulnak az uralkodó fogyasztási trendekbe. A látogatók a közös elmélyülés élménye helyett csupán reprezentációvá foszlott okosfelületekkel kerülhetnek kapcsolatba.

Borenich Levente

[1] V.ö.: Zsuppán András: „Ha a Városligetet történeti kertnek tekintjük – és teljesen indokolt lett volna annak tekinteni –, akkor a Néprajzi Múzeum ideépítése bevégezte a hetven évvel ezelőtt elindított rombolást: a park történelmi főbejáratát elépítették, egykori kiterjedését tartósan megcsonkították, a szélén körbefutó körsétány, az angol mintájú perimeter walk is megszakad, nem rekonstruálható." valaszonline.hu/2022/06/17/uj-neprajzi-muzeum-varosliget-ferencz-marcel-liget-projekt-epiteszet-kiallitas-etnologia-vilagkulturak/ és Vincze Miklós: „(...) munkálatok nyomán végképp nullára csökkent az esélye annak, hogy a Városliget eredeti szerkezetét maradéktalanul helyreállítsák. Az egykor a park kapujaként szolgáló Rondó biztosan nem nyerheti már vissza a két világháború közti arcát, és a Dózsa György út menti zöldsáv – amit a Dózsa György út a Rákosi-éra derekán való kiszélesítése, illetve a Felvonulási tér létrejötte tüntetett el – visszatérése szintén lehetetlenné vált." 24.hu/kultura/2022/06/08/neprajzi-muzeum-varosliget-zrt-liget-projekt-oncelu-ferencz-marcel-napur-architect-epiteszet-dozsa-gyorgy-ut/
[2] V.ö.: Bojár Iván András: „A háztető park felőli szélső lépcsősorán járva, nekem természetesen fáj látnom a megcsonkított platánokat, amelyek ágai nem lóghattak be többé az épület kubatúrájába. Ez a hozzáállás ma még sajnos magától értetődő." 168.hu/itthon/lepcso-haz-237815
[3] V.ö.: Vincze Miklós: „a Városliget mellett nyilvánvalóan képtelen lesz arra, hogy szervesüljön környezetébe, hiszen a szem sem a park belsejéből, sem a Dózsa György út, illetve a Városligeti fasor felől nem talál rajta nyugvópontot, öncélú grandiozitásával pedig sem a történelmi parkhoz, sem a környező beépítésekhez nem kapcsolódik." 24.hu/kultura/2022/06/08/neprajzi-muzeum-varosliget-zrt-liget-projekt-oncelu-ferencz-marcel-napur-architect-epiteszet-dozsa-gyorgy-ut/
[4] https://napur.hu/munkak/neprajzi-muzeum-tervezes/
[5] https://demokrata.hu/magyarorszag/az-epitesz-legyen-az-erok-ura-550331/

Szerk.: Hulesch Máté, Winkler Márk