Nézőpontok/Vélemény

Néprajzi Múzeum – A posztmagyar metamorfózis bárkája

1/12

Felvonulási tér, 1953. május 1. – forrás: Fortepan

?>
Felvonulási tér, 1953. május 1. – forrás: Fortepan
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
?>
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
1/12

Felvonulási tér, 1953. május 1. – forrás: Fortepan

Néprajzi Múzeum – A posztmagyar metamorfózis bárkája
Nézőpontok/Vélemény

Néprajzi Múzeum – A posztmagyar metamorfózis bárkája

2022.08.01. 17:48

Cikkinfó

Szerzők:
Hulesch Máté

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Ferencz Marcel, NAPUR architect

Vélemények:
1

1953. május 1-jén megrázkódik a föld az ünneplő tömeg talpa alatt. Egy gigászi építmény emelkedik ki a mélyből... A Néprajzi Múzeum új épülete helyszínéből, építészeti megformáltságából és a megvalósulását övező társadalmi-politikai konfliktusokból adódóan komplex kulturális jelentésrétegekkel rendelkezik. Az itt közölt fiktív, abszurd történet az ezekből fakadó ellentmondásokat igyekszik feltárni.

A következő szöveg fikció, bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.

1953. május elseje. Ünnepel az ország. Dolgozó népünk minden eddiginél nagyszerűbb, erőt és egységet sugárzó felvonulással mutatja meg hűségét a szocialista építés, a proletárnemzetköziség, a népek testvéri barátságának ügye iránt. A tavaszi szél büszkén lobogtatja Marx, Engels, Lenin és Sztálin képmását. Amikor Rákosi elvtárs és kormányunk képviselői előtt sorra vonul fel a Klement Gottwaldról, Gheorghiu-Dejről, Jacques Duclosról elnevezett gyáraink dolgozóinak színpompás, lelkes menete, dolgozó népünk béke akaratát, hűségét a proletárnemzetköziséghez, alkotóerejét érzi mindenki a napfénytől ragyogó, hatalmas Sztálin-téren. Ezt az erőt visszhangozza az a tapsvihar, amely akkor harsan fel, amikor Inota csehszlovák és Kazincbarcika német építői a Sztálin-szobor elé érnek. A felvonuló esztergályosok és kohászok, építők és mérnökök, pedagógusok és édesanyák érzik: mérhetetlen erőt képvisel a békeszerető népek összefogása.[1]

Felvonulási tér, 1953. május 1. – forrás: Fortepan
1/12
Felvonulási tér, 1953. május 1. – forrás: Fortepan

A tapsvihar és a felvonulók léptének morajlása oly hangos, oly intenzív, hogy szinte a föld is beleremeg. A menet hirtelen megáll, a taps elnémul, de a morajlás egyre erősödik: ez nem a népek üdvrivalgása, tényleg a föld remeg. Mintha valami ősi, még a proletárnemzetköziségnél is ősibb erő próbálna előtörni a tér burkolata alól. Rákosi elvtársat és a kormány képviselőit már menekítik a helyszínről, mikor az egyre erőteljesebb rezgések miatt Mikus Sándor Sztálin generalisszimuszt ábrázoló bronzszobra összedől. A törmeléktől jó 150 méternyire mindkét irányban szó szerint mozgásnak indul a talaj. Mintha két szárny törne fel a föld alól, elfeledett népek emlékeit rántva magával a mélyből. A kiemelkedő földrétegek furcsa ornamentikát öltenek magukra. A nép gyermeke felismerni véli a *nagyanyái vasárnapi asztalán – vagy, ahogy öregszik, egyre inkább a sajátján* – látott mintákat, majd hirtelen egy sosem látott álomkép elevenedik meg előtte: egy képernyő, amelyen különös, néhány képkockából álló lényeket lődöz egy hasonlóan megrajzolt repülő – a képernyő oldalán az imperialisták nyelvén ez áll: Space Invaders.

Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
2/12
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila

A talajból kiemelkedő furcsa képződmény lassan felveszi végleges formáját. A két, egymással szembe néző domboldalon – melyek között a Sztálin-szobor romjai mintha ék-alakká formálódtak volna – épphogy csak kinőtt a fű, az erős napsütésben már el is kezd sárgulni. Néhány jelenlévő – bátorságukból ítélve esztergályosok és kohászok lehetnek – nekivág az ismeretlen csúcsoknak. Mit sem törődve a szokatlanul íves lépcsőkkel, megmásszák e mesterséges domb lankáit, hogy odafentről tekintsenek végig az ámuldozó proletárok tömegein. A helyszín még meg sem történt történelmi eseményeiből fakadó ősi erő arra készteti őket, hogy a hétköznapok terheit kizárva valami magasztosabb felé fordítsák elméjüket és tekintetüket egyaránt. Könnybe lábadt szemük egyszercsak megakad Gábriel arkangyal alakján, aki mintha őrködne az itt született gondolatokon.[2] A várost kémlelve a környező házak sziluettje szép lassan megváltozik: egy eljövendő kor víziója tárul fel előttük, egy ismeretlen rendszer ismeretlen épületeivel. Lefelé indulva azonban hamar vége szakad az élménynek, a domb ívének vonalát követő lépcsőfokok nemcsak a magasztos gondolatokból, de az egyensúlyukból is pillanatok alatt kizökkentik a felemelkedett látnokokat, akik – minden lépésnél odafigyelve, hogy meg ne csússzanak – egyszerű esztergályosokként és kohászokként érnek földet az utazás végén.

Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
4/12
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila

Eközben az épület – merthogy bármily furcsa, egyre világosabbá válik, hogy ez egy épület – végein kapuk nyílnak. Néhány párthivatalnok felháborodottan néz össze a föléjük tornyosuló monstrumot vizslatva: a fém- és üvegszerkezet semmiben sem felel meg a szocialista realista stílus klasszikus formavilágának, a főbejárat felől nézve inkább tűnik *tizenkettő egy tucat kockaépületnek*, amelyet csupán leplezni próbál az épületbőrként rásimuló, népi motívumokat imitáló mintázat.

A csúcsra törő esztergályosok és kohászok bátorságán felbuzdulva egy kisebb csapat kiválik a tömegből, és elindul a bejárat felé. A kapun belépve szemkápráztató világ fogadja őket: csillogó üvegfelületek verik vissza a föléjük magasodó, majd ívesen ereszkedő mennyezet lámpáinak fényét. A szokatlan tér elsőre kiismerhetetlennek tűnik az innen-onnan betüremkedő, néhol zárt, máskor áttetsző tömegek miatt, melyek más-más funkciót rejtenek. Az építmény belseje felé haladva egy lépcsősor fogadja a bátor felfedezőket, mely elnyújtott lépcsőfokaival lépésről lépésre vezet a föld alá. A kis csapat a szokatlan kiosztású fokokon botladozva ereszkedik a mélybe. Értetlenkednek, hogy mégis miféle lény lépteihez méretezhették, mikor egy biztonsági őr megnyugtatóan leteremti őket: nem lépcső ez, hanem műtárgy!

Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
7/12
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila

A műtárgy mentén újabb üvegfallal elzárt terek bukkannak fel, mögöttük furcsa tárgyak gyűjteménye. Mintha egy űrhajó belsejében járnának, amelynek célja, hogy összegyűjtse és megőrizze az eltűnőben lévő kultúrák tárgyi emlékeit. A leglátványosabbak a kerámiatárgyak, melyek két hosszú vitrinben sorakoznak. Távoli törzsek edényei és hazai tájegységek mintái tűnnek elő az alászálló utazók szeme láttára. *Népünk ezer év alatt felhalmozott, sőt talán a Kárpát-medencei jelenlétünknél is régebbi bölcsessége, tudása, élettapasztalata, világlátása összegződik* ezekben a tárgyakban. Valami ősi erő árad belőlük, amely összeköt minden nemzetet. A népek testvériségének egy egészen más rétegét értik itt meg hőseink. A május elsejei felvonulás már csak halovány emléknek tűnik számukra – mintha egy emberöltő telt volna el azóta.

Míg a tárgyak a múlt erőit hívják életre, a csillogó üvegfalak egy alternatív jövőbe engednek betekintést a kalandoroknak. Valahogy így nézne ki, ha a szocializmus építése, amire feltették életüket, megszakadna, hogy átadja a helyét az imperialista nyugat romlásának. Ebben a világban a közösségi helyeket felváltanák a fogyasztás templomai, a bevásárlóközpontok, melyek végeláthatatlan üvegkirakataikkal és a huzamosabb időtöltésre alkalmatlan tereikkel elidegenítik a használókat környezetüktől.

Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
9/12
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila

Az üvegfalak és sehová sem vezető folyosók labirintusában végre rátalálnak az építmény legfőbb gyűjteményeire, melyek egyszerre repítenek a múltba és a jövőbe. A technológiai apparátusok – mintha csak mágikus erő hajtaná őket – megelevenítik a látogatók nemzeti hagyományait. Az utazók újra az ősök között találják magukat, az idők hajnalán, ahol a kultúrák szerteágazása gyökerezik. A népek testvérisége nemcsak a propaganda által sulykolt jelszó, hanem egy már-mindig-is jelenlévő tapasztalás, melyet az idő talán elfelejtetett, de a jövőben újra megvalósul – ezért küzd az ország a nemzetközi proletártestvériséggel vállvetve. Ez a hely – ez a múltbéli, mégis jövőbeli hely bizonyítéka annak, hogy a küzdelem nem hiábavaló, hiszen a technikai fejlődés útjára lépve mindez újra valósággá válhat. *Egy nemzet kultúrája valójában szilárd útjelző, a kultúra megmutatja, hogy honnan jövünk, s azt is kijelöli, hova kell megérkeznünk, és ha ezt elhanyagoljuk, akkor menthetetlenül eltévedünk. És ha eltévedünk, akkor egy idő után már azt sem tudjuk, hogy miért harcolunk.* Az időtlen építmény erőterében azonban világosan látszik a cél.

Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila
11/12
Néprajzi Múzeum – Napur Architects – fotó: Gulyás Attila

E tapasztalatokkal feltöltődve, immár a túlsó lépcsősoron indulnak felfelé a látogatók, elhagyva e föld alatti világot – ahogy a népmesében Fehérlófia is megjárja a másvilágot és újult erővel tér vissza az élők közé, úgy térnek vissza eme idősíkokat összekötő bárka utazói a felszínre. Érzik ők is, útjuk során megváltoztak, átalakultak annak a jövőből jött ősi tudásnak köszönhetően, melyet megtapasztaltak az épületlény gyomrában. Nemzeti öntudatuk és a népek testvériségében elfoglalt helyük kristálytisztán lobog bennük, tudják: nem is magyarok ők már – tán sosem voltak azok – az építményt bejárva posztmagyarrá lettek. Szíriusz népeként érkeztünk ide, és így is térünk vissza! Most és mindörökké![3] Poszt*magyarnak lenni jó.*

---

A Néprajzi Múzeum új épülete az egykori Felvonulási téren, a mai Ötvenhatosok terén épült meg. Egy olyan helyszínen, melynek jelentésrétegeiből a hivatalos kultúrpolitika igyekszik kitörölni az államszocializmus idején rárakódott történelmi hagyatékot, csupán a saját ideológiájának megfelelő narratíva szerint tárgyalt ’56-os forradalom emlékét megőrizve. A tér jelentős részét elfoglaló múzeumépület részben e törekvések eszköze. Az épület "parkosított" teteje persze igyekszik visszaadni némi közfunkciót a területnek, de ez leginkább a szabadidő eltöltésére szűkül, valódi köztérnek – értsd: a városlakók közösségi érdekeit is kiszolgálni képes területnek – nem tekinthető (már csak azért sem, mert intézményi terület.)

Maga az épület a kortárs magyar építészet zászlóshajójának szerepét szeretné betölteni – helyesebben ebbe a szerepbe lett kényszerítve. Egy állami beruházás keretében megvalósuló múzeumépület mindenképp reprezentatív jellegű, megtervezésének lehetősége pedig magas presztízst jelent az építész számára, főleg, ha azt egy nemzetközi tervpályázaton nyerte el, a világ vezető sztárépítészeit maga mögé utasítva. Emellett a tartalom – a néprajz – egy olyan kultúrpolitikai környezetben, mint a mai, tovább emeli a beruházás jelentőségét, és talán az egész Liget Projekt legfontosabb elemévé teszi. Az épület egyszerre hivatott mindezt magába sűríteni: az egyedülállónak kikiáltott magyar kultúra reprezentációjaként kell, hogy bekerüljön a nemzetközi építészeti kánonba, bemutatva azt, hogy a népi hagyományokra alapuló nemzeti kultúránknak helye van a világ kulturális térképén. Ez indokolja azt is, hogy a következő Velencei Építészeti Biennálén is e ház fogja képviselni hazánkat, bármiféle építészeti reflexió nélkül.

Mindeközben a valódi tartalom – a Néprajzi Múzeum intézményének gyűjteménye – egészen más képet fest a kultúráról. Be se kell menni a kiállítási terekbe, a főlépcsők mentén kiállított kerámiagyűjtemény önmagában rámutat arra, milyen sokszínű és változatos a hazai népi kultúra, mely tájegységenként más és más hagyományokat őriz; és mennyire különböző más népek tárgykultúrája, mely mégis számos elemében hasonlít a miénkhez. Ebből nem egy homogén magyarság képe rajzolódik ki, mely egyedül küzd az őt elnyomni akaró népek tengerével. Épp ellenkezőleg, egy rendkívül heterogén népé, ami számos szállal kötődik nemcsak a szomszédos, de távolabbi népek kultúrájához is – hiszen a történelem során nem egyszer keveredett azokkal.

A fenti szövegkísérlet ezeket az ellentmondásokat, az épület kulturális jelentésrétegeit igyekszik feltárni az (ön)irónia és az abszurditás eszközeivel.

Hulesch Máté

 

[1] A Népszava 1953. május 5-én, kedden megjelent lapszámának Előre a választási békeverseny sikeréért! Új munkagyőzelmekre lelkesíti dolgozóinkat a május 1-i seregszemle című, ismeretlen szerzőjű cikke nyomán.

[2] V.ö.: Az építész legyen az erők ura, interjú Ferencz Marcellel, Demokrata

[3] Részlet a Hungarofuturista Kiáltványból

*A csillaggal jelölt részek Orbán Viktor 2022. május 22-én, a Néprajzi Múzeum átadóján elhangzott beszédéből lettek kiragadva.

Vélemények (1)
Reki
2022.08.01.
18:37

Szürke ipari monstrum. Mindenre emlékeztet csak a népművészetre nem. Az építész úr miért rakja tele Budapestet városképet romboló épületekkel? A Duna Aréna, a másik "műve" Budapest legrondább épülete.

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

KÁLI SZOBROK // Egy hely

2022.09.02. 14:53
00:04:59

Az Egy hely mai részében a Balaton-felvidékre látogatunk: Kővágóörs és Köveskál között áll a "Káli Stonehenge", vagyis Veszprémi Imre szobrászművész Emberi komédia című alkotása.

Az Egy hely mai részében a Balaton-felvidékre látogatunk: Kővágóörs és Köveskál között áll a "Káli Stonehenge", vagyis Veszprémi Imre szobrászművész Emberi komédia című alkotása.

Nézőpontok/Történet

LÖVŐHÁZ UTCA // Egy hely + Építészfórum

2022.09.02. 14:51
00:09:05

Bevásárlóközpont, piac, Ganz-székház, elemi iskola és persze lövőház. Az Egy hely mai részében Torma Tamás a budai Lövőház utcán kalauzolja végig a nézőket, bemutatva a ma élettel teli sétálóutcaként ismert városrész színes múltját és jelenét, a Széna tértől a Marczibányi téren át a Haris parkig.

Bevásárlóközpont, piac, Ganz-székház, elemi iskola és persze lövőház. Az Egy hely mai részében Torma Tamás a budai Lövőház utcán kalauzolja végig a nézőket, bemutatva a ma élettel teli sétálóutcaként ismert városrész színes múltját és jelenét, a Széna tértől a Marczibányi téren át a Haris parkig.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk