Személyes térkompozíció – Interjú Czigány Tamással a győri építészképzésről

Czigány Tamás építész alkotói életművét az Építészfórum olvasóinak nem szükséges bemutatni. A Széchenyi István Egyetem Épülettervezési Tanszékének meghatározó egyéniségeként, a Műteremház vezetőjeként is számos olyan esemény kapcsolódott a nevéhez, amiről rendre beszámoltunk. 2019-ben azonban elhatározta, hogy egy évre hátralép mindettől... Somogyi Krisztina interjúja.

Somogyi Krisztina: 2019 februárjában említetted, hogy egy évre visszavonulsz a tervezéstől és a tanítástól is. Megleptél, szerintem nem csak engem. Aztán tényleg lemondtál a tanszékvezetésről és hátra léptél. Hogyan telt el ez az év? Mi volt a döntésed oka?

Czigány Tamás: Több oka is volt a döntésemnek. Egyrészt elfáradtam. Irodát és tanszéket is vezetni egyszerre sok. Leginkább az iroda látta kárát az utolsó négy évben, mert a tantervi reformunk elkészítése komoly, időigényes feladat volt. Aztán belefáradtam a bürokráciába is: az elmúlt tíz évben ez egyre több lett, így egyre kevesebb idő maradt az alkotói jelenlétre. Ez vonatkozik a tervezésre és a tanításra is. A lényeg veszik el a sok excell tábla között. Mindezek miatt nagyon keveset voltam otthon. Unokáim vannak, és velük lenni nagyon fontos. Nekem kiváló nagyszüleim voltak, akik sokat foglalkoztak velem. Mind a két nagyapám néptanítóként indult, tanárok lettek. Az egyik nagy túrázó volt, szinte az első, aki a diákjaival végigjárta a Kéktúra útvonalat. A másik helytörténész, aki a várost járta velem, minden házról történetei voltak. Adtak nekem időt. Úgy gondoltam, hogy nekem is feladatom ez. Végül: nemrég lettem 65 éves, tehát csak háromnegyed évig lehettem volna még tanszékvezető, egy csonka évnek nem láttam értelmét. Át kellett adjam a tanszékvezetést. Ennek módja foglalkoztatott. Sok olyan helyzetet láttam, hogy a régi tanszékvezető ott figyel az új tanszékvezető mögött, lesi minden mozdulatát, akár bele is szól. Kellemetlen helyzet. Ilyet én nem akartam, ezért fel kellett állni, hagyni az egyetemet nélkülem működni. A reform elkészült, bevezettük. A társaság nagyon jó. Csinálja az új tanszékvezető és a kollégák a képzést tovább úgy, ahogyan ők akarják. Biztos vagyok abban, hogy jó lesz. Utódomnak, Bach Petinek azt mondtam, hogy ha szeretne, megkereshet, ezzel ő élt is, időnként leülünk sörözni. Az irodában is át kell állni egy olyan üzemmódra, hogy nem Czigány Tamáshoz, hanem az irodához jöjjenek a munkák. 1995-ben Páll Anikóval és Papp Róberttel alapítottuk a CZITA Építész Irodát, ők akkor kerültek ki az egyetemről, nekem pedig akkorra vált túl nagy létszámúvá a Dimenzió Tervező Kft. Átadtam az ügyvezetést nekik. Az élet persze közbeszól, a vírus miatt sorra mondták vissza az iroda megbízásait, de lehet, hogy a végén még ez is pozitív hatású lesz, hiszen az új helyzet megoldása, az ahhoz való alkalmazkodás már a kollégák dolga. Ez nagyon inspiráló is lehet. Összességében fontos, hogy el tudjuk engedni a dolgokat.

Régóta vagy a győri egyetemen, tulajdonképpen az egyetemi képzést alapítottad. Viszont már korábban is tanítottál. 1992 – ezt a dátumot találtam elsőként veled kapcsolatban. Azóta vagy jelen az oktatásban?

CZT: Először is pontosítanék: nem én alapítottam a győri építészképzést, ez egy közös munka volt, szerencsésnek érezhetem magam, hogy részt vehettem benne. De lépjünk vissza, igen, ez egy hosszú történet. 1995 óta vagyok főállású oktató, de előtte volt egy olyan szakasz, amikor még a Dimenzió Tervező Kft-nél dolgoztunk (Bodrossy Attila, Józsa Mária, Fodróczy József és Varga István kollégákkal) és megkeresett minket a főiskola akkori főigazgatója, később rektora dr. Szekeres Tamás, hogy szeretnék a főiskolai építészeti oktatásukat fejleszteni. Azt kérte, hogy „külső tanszékként" vegyünk részt az oktatásban, csináljunk továbbképzést a főiskola után. Pár hallagatóval foglalkoztunk, általában ők jöttek a műterembe. Kétéves képzés volt – hasonló mint Kapy Jenő iskolája – amit később a kamara el is ismert végzettségnek. 1995 fontos év volt: megalapítottam a CZITA Építész Irodát és felkértek, hogy tanítsak főállásúként a főiskolán. Sikerült komoly építészeket behívni a képzésbe, megerősödtünk és létrehoztunk pár új tantárgyat, pl. akkor született meg a Térkompozíció óra is. 2002-ben lett a főiskolából egyetem, mi egy évvel korábban, 2001-ben indítottuk el az egyetemi szintű építészképzést. Az egyetemmé válás részben politikai döntés volt, valójában mi még inkább a főiskolai képzés színvonalát emeltük volna, de a helyzet miatt tulajdonképpen be kellett vállanunk az átalakulást. Az akkreditáció kidolgozásának vezetője és legfőbb motorja Dr. Koppány Attila intézetigazgató, az Építészeti és Épületszerkezettani Tanszék vezetője volt. Bodrossy Attila az újonnan alakult Épülettervezési Tanszék első vezetője is bekapcsolódott a munkába. Nagyon komolyan álltunk neki az új tanterv készítésének. Az akkori képzési kimeneteli követelmény, a misztikus KKK, a Műegyetem tanrendje volt gyakorlatilag. Ezt kellett átvegyük az akkreditációhoz, azt próbáltuk alakítgatni: próbáltunk minél több tervezési és tervezéselméleti tárgyat beletenni és a Térkompozíció tárgyat is kötelező lett. A mi időnkben a Műegyetemen az első félévben minimális építészet volt csak, a másodikban picivel több. Nekünk az volt Győrben a célunk, hogy azonnal megfürdessük a gyerekeket egy játékos tantárggyal, hogy azonnal legyen kreatív tárgy is. A legjobb győri építészeket hívtuk meg és az ország különböző részéből óraadókat, így lett hamar munkatársunk pl. Golda János.

Emlékszem, hogy a Műteremház átadásán, mindenki titeket irigyelt: végre lett egy hely, amit a jelenkori építészeti oktatásra terveztek, 24 órás nyitva tartású műtermi munkára és közösségi létre hoztak létre. Hogyan sikerült ezt elérni?

CZT: Szerencse volt. Korábban, mint mindenki más, mi is nehéz körülmények között dolgoztunk. Kinéztük magunknak a kompresszorházat az egyetem területén, amit raktárnak használtak, és Attilával készítettünk rá egy engedélyezési tervet mindenféle díjazás nélkül. A figyelmet szerettük volna felhívni rá és beadtuk engedélyezésre. Az egyetem be is adta egy pályázatra, elsőre sikertelenül. A rákövetkező évben azonban kiírtak egyetemi fejlesztésre egy országos pályázatot, szokás szerint nagyon záros határidővel és a feltételek között szerepelt, hogy jogerős építési engedéllyel kell rendelkeznie a pályázónak. Úgy tudom – bár lehet, hogy ez legenda – nem a mi számunkra írták ki a pályázatot, de akire rá volt szabva, az nem tudta teljesíteni a feltételeket, mi pedig igen. Az egyetem a tudtunk nélkül adta be a tervet, és megtörtént a csoda. Attila erre szokta mondani, hogy „azoknak van szerencséje, akik erre fel vannak készülve." Így épült meg a Műteremház, ami egy nagy minőségi változás jelentett, mert kialakult az a térbeli helyzet, amiben jól tudunk dolgozni és ezzel együtt egy erős közösség is. Az Építész Műteremház elsősorban a hallgatóknak készült és itt kapott helyet tanszékünk, az Épülettervezési Tanszék.

A győri képzéssel kapcsolatban a Műteremház mellett az Alkotóhetek jutnak másodikként az eszembe. Ez a kezdetektől jelen van?

CZT: Tizenhét Alkotóhét szervezése, lebonyolítása fűződik hozzám, ez elég nagy munka, nagy öröm, de nagy feszültség is. Az Alkotóheteket Cságoly Feri indította el nálunk, akit közvetlenül az egyetemmé válás időszakában ismertem meg egy oktatási bizottságban. Fantasztikusan, önzetlen módon támogatta, amit Győrben elindítottunk, eljött oktatni és ő vetette fel a közös alkotóhét gondolatát. Az első eseményen kizárólag a BME KÖZÉP Tanszék volt vendégként jelen, ez nőtte ki magát odáig, hogy mára minden magyarországi képzésről hívunk meg hallgatókat és oktatókat, az utóbbi három évben pedig az Alkotóhetünk nemzetközivé vált. Olyan híre lett, hogy sorra jelentkeznek az egyetemek nálunk. Elsősorban a csehekkel, a prágai ARCHIP-ről meg a brnói egyetemről jöttek hozzánk. Normálisan egy, talán két egyetemet tudunk külföldről befogadni. Az Alkotóhéten vegyes csoportokban dolgozunk, ez okoz persze konfliktusokat és rivalizálást, de jól működik. A legutolsó Alkotóhét ötletében még benne voltam, de a szervezésétől már távol tartottam magam, hiszen átadtam a tanszékvezetést. A 18. év is nagyon jól sikerült, a bemutatókra örömmel mentem. Bár már nem az én feladatom, de Bach Petivel beszélgettünk arról, hogy az Alkotóhét működését is újra végig kell gondolni a megnövekedett létszám okán. A mostani vírushelyzet miatt persze valószínű, hogy egészen másban kell idén gondolkodni, ez biztosan kihat majd a későbbi időkre. De lesz Alkotóhét, az nem lehet, hogy ne legyen.

Nagyon különböző tematikái voltak ezeknek az Alkotóheteknek. Említs kérlek párat a számodra legfontosabbak közül.

CZT: Nincsenek különösen kedves vagy fontos alkalmak: ami talán kevésbé sikerült, annak is megvan a fontossága, az értelme, a helye. Az első Alkotóhét még nagyon építészes volt, bár a kiírás laza: egy feszített helyzetre, egy 3 m széles foghíjtelekre kellett építészeti választ keresni. Akkor fogalmaztuk meg Cságoly Ferivel, hogy sokkal nyitottabb és szabadabb módon, a művészet irányába kellene elmozdulni. A második év emlékezetes lett: merész és absztrakt volt a felvetés: a Költészet tere, a Tér költészete volt a témánk. Pilinszky verseket kaptak a hallgatók, azok inspirációiból kellett térinstallációkat csinálni. A versek értelmezéséhez Jelenits István tartott fontos előadást. Több filmhez kapcsolódó Alkotóhetünk volt, így volt Tarkovszkij Alkotóhét, ahol egy képzeletbeli filmhez kellett installációt készíteni. Az össznépi új Alkotóhetek sorában fantasztikus volt a Zene tematika, szívesen emlékszem arra, amikor a Médiawave atyjának, Hartyándi Jenőnek a ravaszdi kertjébe mozdult ki az Alkotóhét és egy non-profit spontán fesztivál helyszíneire kellett rásegíteni. A Víz téma is jó hívószó volt – nem mellesleg három napig zuhogott az eső. Az én utolsó Alkotóhetem kiköltöztünk a Szeszgyárnak egy üresen hagyott épületébe- izgalmas volt, nagyon sikeres.

Mi a jelentősége az alkotóheteknek?

CZT: Az együttlét és a kötetlenség. Ellépünk a megszokott építészeti nézőpontból és az eredmény is gyakran határterületeket feszeget. Fontos élmény a közös alkotás, annak minden poklával és minden mennyországával együtt. Nagy a várakozás, mert nekünk sincsen prekoncepciónk a megoldásra. A folyamat nyitott, nem tudjuk a végét. Az Alkotóhetek kihatnak a hétköznapokra is, mert olyan megtapasztalt energiák szabadulnak fel, ami a reguláris oktatásnál nem szabadulnak fel. 

Egyszer mesélted, hogy amikor a Pannonhalmi Apátság előtti tért felújításán dolgoztatok és a kivitelező szétszedte és elvitte a lépcső köveit, akkor olyan krétával számozta be a darabokat, amit az első eső lemosott. Mint egy térbeli puzzle-t, úgy építettétek vissza a lépcsőt. Ennek kapcsán azt mondtad, hogy a tervező a legnagyobb kötöttségek mellett is lehet a szabad. Az építészeti tervezés sok esetben ilyen feszes helyzetben való kreatív alkotás. Az Alkotóhét pont az ellenkezője ennek. Nem feszélyező ez a szabadság? 

CZT: Jól emlékszel a pannonhalmi történetre, és fontos, amit felvetsz. De nem érzek nagy különbséget a kétféle szituáció között. Tervezőként, a kötöttségek szinte mindig inspirálók vagy hasznosak. Egyetlen olyan házam sincs, ahol azt mondták volna, hogy annyi pénz van rá, amennyit akarsz. A szűkösség nagyon hasznos volt, mert el kellett gondolkodni azon, hogy mi az igazán fontos, arra kellett koncentrálni. Az Alkotóhét strukturális rendje is szigorú: van napirend, határidők, csoportvezetők, akik értelmezik a feladatot. Szabadságok és kötöttségek egyensúlya kialakul az Alkotóheteken is. A kulcsszó a játék, ami nélkül nem érdemes élni. Tehát nem a szabadságban különbözik az Alkotóhét a többi tervezéstől, hanem a játékosságban. A játékban az ember elengedi magát. De ott is vannak szabályok. A játék is mindig modellez valamit.

A nagyközönség számára a képzésetek FUGÁ-ban szervezett kiállításotokon jelent meg. Én azt az élményt őrzöm, hogy ennyi embert, ennyi aktív, összetartó fiatalt még ott is igen ritkán látni. Mi volt számotokra a kiállítás fontossága?

CZT: Amikor 10 évesek lettünk elhatároztuk, hogy megmutatjuk magunkat Budapesten a FUGÁ-ban, ez végül 2013 áprilisában tudott létrejönni. Az volt a szándék, hogy összegezzük az eredményeinket. Reveláció volt számunkra is, hogy alig fértünk be a FUGÁ-ba, annyian jöttek. A kiállítás nagy siker volt, megjelentünk a magyar építészoktatás palettáján. Fordulópont volt ez olyan szempontból is, hogy amikor magunk között kiértékeltük a kiállítást, elhatároztuk, hogy valami egészen mást kellene csinálnunk onnantól indítva. Megnéztük az órarendi struktúránkat, kiderült, hogy elszaporodtak a tárgyaink. Sok kis 2 és 4 kredites tárgy lett, ez nem volt jó. Elindítottunk egy alapos kutatást, átnéztük hogy a világban mi történik az építészoktatásokban. Többen dolgoztunk rajta, elsősorban hasonló létszámú képzési helyeket néztünk meg. Volt egy másik fontos kiállítás is az életünkben, 2018-ban a Velencei Biennálé hivatalos társkiállításán a Palazzo Mora tetőterében mutatkozott be képzésünk. A meghívást komoly sikerként éltük meg. A képzés direkt bemutatása helyett (tablók, makettek stb.) az adott helyre egy installáció készült hallgatói tervpályázat alapján, saját kivitelezésben. Fontos élménye ez a közösségnek.

Milyen létszámokkal jellemezhető a képzésetek?

CZT: Általában 30-40 hallgatónk van évfolyamonként.

Osztott és osztatlan képzést együtt megy nálatok?

CZT: Igen, mind a kettő képzés fut nálunk. Amikor egyetemmé váltunk, az ötéves képzést akkreditáltuk, de párhuzamosan megmaradt a főiskolai képzésünk is. Aztán jött a Bolognai folyamat: a főiskolai képzésből alakult ki az osztott képzés, de ez nem volt szerencsés megoldás. Érdekes volt, hogy az osztott képzésbe bár alacsonyabb pontszámmal lehetett bekerülni, de ott is éppúgy megjelentek tehetséges gyerekek, ezért lehetővé tettük az átjárást egy kis „felvételivel". Ez jól működött, de nem orvosolta a két képzés közötti különbségeket. Ezt a helyzetet akartuk megszüntetni a FUGA kiállítás után. A nemzetközi képzések vizsgálata közben jött be az országos szaktisztításnak nevezett akció, aminek célja a párhuzamosságok megszüntetése volt. Akkor el akarták törölni az osztott képzést. Szakfelelősként vettem részt a tárgyalásokban, emlékszem egy viharos alkalomra a Műegyetemen, ahol azok az egyetemek, ahol csak osztott képzés volt (Ybl, Debrecen) kétségbe voltak esve, hogy kihúzzák alóluk ezt a lehetőséget. Végül közös fellépésünknek is köszönhetően megmaradhatott az osztott képzés és csak a sok mester szintű szakirány került megszüntetésre.

Te ezzel egyetértettél?

CZT: Szerintem az osztott képzés elegendő lenne. A nemzetközi vizsgálataink azt mutatták, hogy szinte minden jelentős építészképzés erre állt át, jól működik. Például a sokszor mintaként emlegetett képzés, a zürihi ETH is ilyen. A közös megbeszélések eredménye túlbürokratizált lett, jobb lett volna átvenni csak az építészképzés Brüsszeli EU-s irányelveit, amely egy nagyon jól megfogalmazott dokumentum. De legalább alaphivatkozásként megjelent az új KKK-ban ez a dokumentum. Az osztott képzést jobbnak tartjuk, mert kompatibilis az európaival és lehetővé teszi az átjárásokat. Az osztatlan képzésnek is vannak előnyei, de elsősorban azért tartottuk meg, mert még mindig erős nimbusza van a jelentkezők körében. Nem lehetett elengedni, de a két képzésben a hallgatók együtt tanulnak, a különbség, hogy az osztott képzésben megjelenik egy plusz diplomamunka félév. Tavaly érdekes módon megfordult a trend: már magasabb volt a felvételi pontszám az osztott képzésre, mint az osztatlanra – elterjedt, hogy ez a képzési forma jó.  

Mi volt a reformotok lényege?

CZT: Az említett országos szaktisztítási folyamat alkalmat adott a KKK felülvizsgálatához, ezt tudtuk kihasználni. Kitágítottuk a lehetőségeket, tér nyílt arra, hogy önálló arca legyen az oktatásunknak. Újraépítettük képzésünket: új arányokat, tárgyakat fogalmaztunk meg. Az új koncepció lényege a nagy kreditszámú tervezési tárgyak kialakítása, ami projekt jellegű oktatást tesz ez lehetővé. Egy olyan rugalmas keretrendszert hoztunk létre, ami 10 év múlva is aktuális maradhat, mert sokféleképpen lehet kitölteni. A struktúra fontos: legyen sokkal kevesebb tantárgy és horizontálisan és vertikálisan is összefűzött működés. A képzésünkben 14 kredites tervezési tárgyak mennek végig alap és mesterszinten is. Megszüntettük a tervezési tárgyak funkcionális tartalom szerinti felépítését (lakóépület, középület stb.) Két féléven át alapozunk, utána építészeti tervezést tanítunk négy féléven át, mesterszinten pedig komplex tervezést.

A klasszikus tárgyaitok, mint az általad kitalált Térkompozíció vagy később megjelent Cseh András Tértan órák megmaradtak?

CZT: Önálló tárgyként megszüntettük őket. A Térkomp óra anno nagy felfedezés volt nekünk és a hallgatóknak is, később Cságoly Feri el is kérte a tárgyat, beillesztette a Műegyetem képzésébe. Az új képzés indításával lejárt az ideje, nehéz volt már újat mondani. Nagyon fontosnak gondolom, hogy a tanárok is motiváltak maradjanak, ne rögzüljenek bele ismétlődő rutinokba. A Térkompot és Tértant is összegyúrtuk, integráltuk az első félév munkájába. Az új projekt tárgyaknál is fontos, hogy mindig új dolgok jöjjenek, mert különben megunjuk a saját mondatainkat. Minden félévnek van egy jelszava, ami későbbiekben változtatható. Az első két félévben Tér és érzékelés, Tér és építészet, majd Tér és építészet, Tér és tervezés, másodévben Tér és Funkció, Tér és Környezet, harmadévben Tér és társadalom, Tér és technológia. A 14 kreditszámú óra két részből áll: 8 kontaktóra és 6 óra kötelező műtermi gyakorlat. Az egyben tartott 8 óra nagyon változatos: lehet benne épületlátogatás, előadás, konzultáció, egyéni és közös munka. Egyes órák évfolyamonként részben közösen, részben két-három csoportban folynak. Egy-egy évfolyamhoz két-három belsős és két-három külsős tartozik, létszámtól függően. Vannak olyan feladatok, amikor egy város problémáin több évfolyam is gondolkodik. Ilyen helyszín volt például Kapuvár, legutóbb pedig Somló és környéke Nagy Gyuri segítségével, aki ott él a hegyen és tanít nálunk. Egy nyolcórás alkalmat megtartani nagy felkészülést kíván a tanártól, nagyon intenzív és fárasztó egy ilyen jelenlét. Komoly felkészülést, de persze improvizációt készséget is igényel. 

Te melyik órát tanítottad?

CZT: A Komplex tervezés tárgyaknak voltam kezdettől a tantárgyfelelőse és oktatója, Ennek keretében kitűnő kollégákkal dolgozhattam együtt, többek között Golda Jánossal. Az általunk "Nagykomplexnek" nevezett két félévet, a "Kiskomplex" tárgy előzi meg, ezt sok éven át Cseh Andrással és két külsős kollégával vittük. Különösen izgalmas volt számomra, egy kifejezetten kísérletezős tárgy, afféle emelt szintű térkompozíció. Számos később beépült elképzelést ott kísérletezünk ki. Többek között tanítottam a Térkompozíció tárgyat is és az utóbbi időben az alapképzésben az elsős félévben tartottam előadássorozatot.

Mi a nehézsége a rendszernek?

CZT: Mivel a szinergiákat keressük a tárgyak között, ezért fontos, hogy a hallgatók ugyanabban a ritmusban vegyék fel az órákat, hiszen ha a Város tanszék óráját vagy az épületszerkezettani tudásokat sikerül összeilleszteni a tervezési feladattal, akkor ez csak úgy működik jól, ha mindenki egyszerre veszi fel azokat a tárgyakat is. Ez a rendszer nehezebben kezeli a lemorzsolódást és a kreditrendszer-szerű összerakást. Ugyanakkor a hallgatók számára előnyös, ha együtt viszik végig a folyamatot, ha együtt haladnak. Nálunk az első két évben általában kiderül, ha valakinek nagyon nincsen affinitása az építészethez: erre részben a hallgatók maguk is rájönnek, részben persze a mi felelősségünk azonnal visszajelezni. Az alkalmatlanságnak nem a diploma előtt kell kiderülnie, hanem minél hamarabb.

Mindenki ugyanazt tanulja, vagy vannak specializációk a rendszerben?

CZT: Viszonylag egységes az alapozás, de a mester szinten (vagy az osztatlan esetében az utolsó két évben) egy mátrix rendszer lehetővé teszi, hogy mindenki az érdeklődésnek megfelelően menjen tovább. Jelenleg három specializáció közül kell egyet választani, a másik kettőből pedig lehet órákat összeválogatni. Építészet és belsőépítészet, Műemlékvédelem és rekonstrukció és Épületszerkezeti konstruktőr a három irány. A tervezés mindenkinél megmarad, hiszen mindenki építészként végez, ráadásul az osztatlan képzésünk akkreditálva van az EU-ban, tehát honosítás nélkül elfogadják a diplománkat. A specializációink tehát az integráción alapulnak. Az alapokban nincsen különbség, de az egyéni érdeklődésnek is teret adó oktatás plusz motivációt jelent a hallgatóknak. A specializáció az egyéni affinitáshoz való alkalmazkodás.

A magyar építészképzés történeti jellemzője a mester-tanítvány viszony. Pár éve azt mondtad, hogy a képzésetekben a kétszemélyes „fülbesúgós" korrigálások helyett megpróbáljátok bevezetni a minimum háromszemélyes konzultációkat, ahol a hallgatót egyszerre két építész korrigálja, ők nem is feltétlenül értenek mindenben egyet, akár ellentmondó megállapításokat is tehetnek. A hallgató feladata, hogy különböző véleményekből kiszűrje a számára hasznosat. Hogy válik ez be? Van alternatívája a mester-tanítvány viszonynak?

CZT: Erről van vita. A „fülbegyónásos" módszer elvetésével kapcsolatban kiderült pár év alatt, hogy a helyzet nem olyan fekete és fehér mint anno gondoltam. Beszélgettünk a hallgatóinkkal, hogy értsük, nekik mi jó és mi nem. Kiderült, hogy igénylik a nagyon személyes kapcsolatot is. Ezért visszakerültek az olyan alkalmak, hogy négyszemközt is lehet konzultálni, ilyenkor előkerül a skiccpausz és ceruza. Nagyon fontos látni, ahogy egy másik építész előttük húzza meg a vonalat, miközben gondolkodik. Szükség van személyes kapcsolatra is, nemcsak a közösségi helyzetekre. 

Neked ki volt a mestered? Volt?

CZT: Elmondhatom, hogy voltak szakmai életemben meghatározó emberek, ha úgy tetszik, „mesterek". Az egyetemen a KÖZÉP Tanszéken Kaszás Károly, akitől hallgatóként nagyon sokat tanultam, többek között a részletek fontosságát. A szakmába kerülve Bodrossy Attila volt első mesterem, akinek fantasztikus nyitottságát és bizalmát emelném ki. Ezt egyaránt megtapasztaltam fiatal építészként a Dimenzió Kft-ben, majd az egyetemen, ahol tanszékvezetőm volt. A Mesteriskolán Jurcsik Károlyt kell említsem, aki akkor már győriként sokszor vitt és hozott a Mesteriskolára, utazás közbeni tőmondatos beszélgetéseinkből sokat tanultam. Meghatározó mester volt számomra Turányi Gábor, akivel a Mesteriskolán egy pályázatot csináltunk együtt. Jobban mondva én csináltam, ő pedig figyelt. Ez a munka meghatározó volt: ott ugrott be valami az építészetről. Későn érő típus voltam.

Mi volt a feladat?

CZT: Encsre terveztem Művelődési házat, ehhez készítettem fotósorozatot, ami a pályázat szerves részévé vált. Ebből lett egy terv. Egyszer majd megmutatom neked. A Mesteriskola egésze kiemelkedő jelentőségű volt a vidéki srácnak, aki a Győritervben, egy állami tervezőirodában dolgozott. Nekem ez az élmény valószínűleg fontosabb volt, mint a budapesti társaimnak, akik amúgy is jelentős mesterek közelében dolgozhattak.

Beszéltünk a múltról és a jelenről, a vírus okán létrejött új helyzetről. Hogyan hat ez ki szerinted a jövőre?

CZT: Sokat beszélgetek erről Bach Petivel és más kollégákkal is. Hallom tőlük, hogy az építészet távoktatásban nagy kihívás, egyben nagyon időigényes is. Kétszer annyi időt tölt mindenki az oktatással ebben a félévben. Nehéz pótolni a személyességet. Ugyanakkor bizonyosan van olyan pozitív hozadéka, ami beépíthető a későbbiekben. 

Az időigényességet mindenki megfogalmazza ebben az új helyzetben. Szerinted mi az, ami a valós jelenlét során kimondás nélkül is működik, amitől az gyorsabb....

CZT: Egy apró gesztus, egy pici vonal húzása, a másik személbe való belenézés nagyon fontos. A Zoom felületen ugyan én most rád nézek, de nem a szemedbe, mert a kamera följebb van. Nagyon furcsa, hogy nem nézünk egymás szemébe. Belebámulhatnék a kamerába, mintha rád néznék, akkor viszont nem látlak téged, mégsem nézek rád. Egy ilyen speciális helyzetben az emberek lelkével is törődni kell. Mindenki meg van riadva. Nálunk elindult egy éve az idegennyelvű MSc képzés is: a külföldi hallgatók, aki itt ragadtak komoly segítségre szorulnak. Úgy hallom, Zétényi Zsófi kolléganőm a külföldi hallgatóknak egyben a „pótmamája" is lett, tartja bennük a lelket. Az új helyzet biztos, hogy visszahat. Minden, ami jön, újragondolásra készteti az embert. Jó lenne ha a társadalmat is alakítaná, bár ebben egy kicsit szkeptikus vagyok. Vajon a változás, ami fenntarthatósági és más szempontokból nagyon kívánatos volna, nemcsak egy értelmiségi téma lesz? A világ dübörög majd tovább, amíg csak düböröghet? Félek sokan ott akarják majd folytatni a dolgokat, ahol abbamaradt, pedig az nyilvánvalóan fenntarthatatlan és nem vezet jóra.

Somogyi Krisztina

Az építészet képzési helyeit bemutató sorozat az NKA támogatásával valósult meg.