Tájsebek a tanúhegyeken – a bazaltbányászat öröksége

A Szezonális örökség legújabb részében Wettstein Domonkos a Tapolcai-medence bazaltbányászat által átformált tanúhegyeinek történetét és jelenlegi állapotát mutatja be, rámutatva a tájsebek rekultiválásának lehetőségeire. 

Bertha Bulcsu író fiatalkorát a Tapolca környékén töltötte, Balatoni évtizedek című könyvében a tanúhegyek kontúrjai mint az állandóság motívumai jelennek meg. „Mint bejáró diák Tapolca és Keszthely, majd Balatongyörök és Keszthely között vonatozva naponta megbámultam Csobánc, Gulács, Szentgyörgyhegy, Badacsony és Szigliget különös vulkánkúpjait. Akkor természetes környezetem volt ez a táj, s a látványt nem éreztem rendkívülinek. Nem csodálkoztam, és nem örvendeztem. Tudtam, hogy a hegyeknek ott kell állni a látóhatár szélén, s némelyiknek egészen a vízparton, s a Balaton vizének is ott kell lenni, ahol évek óta állandóan látom, a hegyek, dombok, berkek, nádasok zöld ölelésében."[2]

Vajon a vulkanikus kúpok jellegzetes vonulatai valóban időtlen formákként őrzik a táj karakterét? Ezen geológiai képződmények a természet dinamikus alakulását mutatják: nemcsak a kialakulásukkor felszabaduló erőket, de később a szél és víz erózióját, amelyek ezeket a jellegzetes formákat kicsiszolták. A természetesnek tűnő földtörténeti folyamatokba ugyanakkor az antropocén idején már az ember is beavatkozott. A huszadik században felfutó bányászati tevékenységek a Balaton-felvidéken is jelentős sebeket ejtettek. A bazaltbányászat nem kímélte a Tapolcai-medence vulkanikus tanúhegyeit, és bár a térség a turizmus számára hamar kedvelt célponttá vált, a bányászati tevékenységet csak az utóbbi évtizedekben fejezték be fokozatosan. A kitermelés által okozott tájsebek sok esetben ma is jól láthatók. De kérdés, lehetséges-e egyáltalán ezek begyógyítása? A környék bányáinak utóhasznosítása változatos kísérleteket mutat.

A tájsebek kezelésének első hazai kísérletei közt mindenekelőtt a magyar tájépítészet megalapozója, Mőcsényi Mihály balatongyöröki nyaralókertjét érdemes megemlíteni. A Tapolcai-medence vulkanikus kúpjaira páratlan panorámát nyújtó balatongyöröki szépkilátó közelében fekvő felhagyott dolomitbányát egy autós kirándulás során fedezte fel Mőcsényi a hatvanas években. Pontosabban kocsija épp a közelében robbant le, ekkor vette észre a külterületi bányaudvart. A telket megvásárolta, majd lépésről lépésre rekultiválta.

A hegyoldalba épített nyaralót ő maga tervezte és kivitelezte. Az épület érdekessége, hogy külterületen a szabályozás nem engedett volna ekkora épületet – földfelszín felett. Mőcsényi viszont azzal érvelt, a bánya már földfelszín alatti területnek minősül. A tájseb rekultivációját ugyanakkor nem elsősorban a nyaralóval, hanem a különleges kert kialakításával érte el. A kert a hazai és a nemzetközi tájépítészeti csoportok kultikus találkozóhelyévé vált. Mőcsényiről és a györöki kertről bővebben a sorozat korábbi részében olvashattak, a beavatkozás szemléletformáló alkotás volt a korszakban, és nagy hatást gyakorolt a tájsebek későbbi rekultivációjára.

A bazalt tanúhegyek közül először a badacsonyi bányát zárták be a turizmus tájképi szempontjaira hivatkozva. A Badacsonyt ugyanis egészen a hatvanas évekig bányászták, 1949-1954 között kényszermunkatábort is kialakítottak a hegyoldalban. A bányából kötélpályán szállították a kőanyagot a badacsonytomaji ipari kikötőbe, majd onnan hajóval vitték tovább.

A badacsonyi bányászat jelentősen torzította a hegyoldal kontúrját, a bánya bezárásáért már a második világháború előtti időszakban is elindultak civil kezdeményezések. A tájsebet azóta rekultiválták, ma már erdős terület rejti az egykori bányát és munkatábort. A települést keresztülszelő kötélpályát elbontották, a kikötő építményei ugyanakkor még ma is felfedezhetőek.

A kikötő helyére építették a nyolcvanas években Turányi Gábor tervei szerint a munkásőr üdülőt és oktatási központot. A magyar posztmodern építészet egyik korai emléke azért is különleges, mert az egykori kikötő ipari épületeinek fragmentumait őrzi. A terület az ökológiai szemléletváltás meghatározó helyszíne is, ugyanis az építkezéssel egy időben a mellette fekvő kísérleti telepen indultak el azok az első ökológiai kísérletek, amelyek – az egykori főépítész, Farkas Tibor és tájépítész kollégája, Plósz Sándor vezetésével – a nyolcvanas évek vízminőségromlására keresték a megoldást.

A Hegyestű szintén tanúhegy, amely oldalában 1930-ban indult el a bányászat és egészen 1970-ig folyt a tevékenység. A hatvanas években a Természetvédelmi Tanács döntése nyomán korlátozták a környék bányáinak tevékenységét. Ezt követően néhány évig még a fal mentén fejthették tovább a kőzetet, majd bezárták a bányát. Bár a bányászat jelentősen átalakította a 338 méter magas hegy kontúrját, a bazalt kitermelésével láthatóvá vált a vulkán belső szerkezete: a kürtőben megszilárdult bazalt oszlopok. A bányaudvart 1996-97-ben kezdték el rekultiválni és rendezni. Az egykori bánya egyik épületéből 1998-ban kiállítóhelyet alakítottak ki, ahol a Balaton-felvidéki Nemzeti Park élővilágát és a bányászat emlékeit mutatják be. A mesterségesen átformált hegyen különleges élőhely alakult ki, ahol számos védett növény- és állatfaj telepedett meg. Az egykori bányaudvar mára geológiai bemutatóhellyé és természetvédelmi területté vált.

A Balaton-felvidéki bazaltbányák sorában különleges helyet foglal el a legfiatalabb tanúhegy, a Haláp. Sajnos nemcsak a kora miatt különleges, de a bányászat tájalakító tevékenysége is itt a legjelentősebb. A hegy lábánál fekvő Zalahaláp településen ma is megtalálhatók az egykori kőrakodó romjai. A hegyről Badacsonyhoz hasonlóan egykoron kötélpálya vezetett le, de a tóparttól távolabbi elhelyezkedés miatt itt nem a kikötőhöz, hanem a vasúthoz szállították a köveket. A kötélpályát a badacsonyihoz hasonlóan mára itt is elbontották.

A rakodó egykori monumentális beton építményeit kezdi elnyelni a természet. A vasúti vágányok még kirajzolódnak, de az elmúlt években már nem járt rajtuk vasút. A Tapolcára vezető iparvágány a teherforgalmat szolgálta ki korábban is, személyforgalomban nem vett részt. A rakodó vágányok felett még át lehet kelni az acél felüljárón, a kőrakodók aljában pedig még láthatók az utolsó szállítmányok maradékai. A Halápon bányászták Közép-Kelet Európa legszilárdabb bazaltját, a kőanyagot az elmúlt évtizedekben számos jelentős építkezéshez, például az M7-es autópálya építéséhez és vasútfejlesztési feladatokhoz használták fel.

A Zalahalápról meredek út vezet fel a bányaudvarhoz. A kőzúzó építményeket mára mind elbontották, a lebányászott hegytetőn csak az üres bányateret találjuk. A bazaltkúp 90%-át lebányászták, jelentősen csökkentve a hegy magasságát. A Fortepanon fellelhető képeken a harmincas években még jól látható a Haláp elnyúló kúpja, amelynek kontúrja a Badacsonyhoz, a Szent György-hegyhez és a Csobánchoz volt hasonlatos. Mára már felismerhetetlen a megcsonkított kontúr.

A bányászat 1912-ben indult el, a bányát 1925-ben a Grünwald és Schiffer céggel együtt megvette a Pesti Kereskedelmi Bank, majd megalapította a Zalahalápi Bazaltkőbánya Részvénytársaságot, amely már gépi technológiával folytatta a kő kitermelését. A második világháborút követően megnövekedtek a nyersanyagigények, ezért az ötvenes évektől nagyipari technológiával intenzív kitermelés indult el: három szinten kilenc bányaudvarban folyt a termelés.

A hatvanas években a Dél-Dunántúli Kőbánya Vállalat vette át az üzemeltetést és a termelés a nyolcvanas évekig folyt, de ekkor már érezhető volt a bazalt iránti igény csökkenése is. Végül a természetvédelmi szempontok előtérbe kerülése miatt 2015-ben a bányát bezárták.

Egy évszázad leforgása alatt a hegyből 50 millárd tonna követ fejtettek ki és 40 méterrel csökkent a hegy magassága. A táj rendezésére még nem került sor, de a bányászat nyomán feltáruló geológiai képződmények bemutatására egy geológiai tanösvényt már kialakítottak. A bányaudvar hasznosítására számos kísérlet történt a múltban, elsősorban kulturális funkcióval, például szabadtéri színház ötletével kívánták újrahasznosítani a területet. A hegy ugyanakkor ma már természetvédelmi terület, amire szintén tekintettel kell lenni.

Az elmúlt időszakban különböző képzőművészeti akcióknak is színtere volt, a tájsebet itt elsősorban művészeti alkotómunkával kísérelték meg gyógyítani. 2019-ben Rhea Marmentini és Balanyi Zoltán indított el egy szobrászati projektet, amelynek alkotásai ma is megtekinthetőek.[3] A projekthez kapcsolódóan felmerült hosszabb távon egy művésztelep létrehozása is a katlanban, de ez végül nem valósult meg. Legutóbb a Hello Wood tartotta itt az alkotótáborát, az építmények ma is fellelhetőek, sajnos utóhasznosításuk nem megoldott.

A félig lebányászott Halápról páratlan kilátás nyílik a Tapolcai-medence tanúhegyeire. A hegyek ölelésében fekvő Tapolca modern „tájformái", a Bauxit-lakótelep Y házai is feltűnően meredeznek a távolban. A 10+1 szintes lakóépületek lépcsőző formálásához a hetvenes évek elején Kiss Tamás a környező táj topográfiájából merítette az inspirációt, miközben a beépítéssel jelentősen formálta az inspirációt adó tájképet is. Az építkezés Bertha Bulcsu könyvének megjelenésével egy időben indult el, eltérő tájszemléletet tükrözve.

Wettstein Domonkos

[1] Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973.
[2] Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973.
[3] Szász Balázs: Tájsebgyógyítás művészettel. Vulkánpark, Zalahaláp. Régi-Új Magyar Építőművészet 2019/5, pp 55-56.
[4] Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973.

Szezonális örökség: A kutatás során a Balaton-parti nyaralótelepek kialakulását, parcellázását és jellegzetes épülettípusait vizsgálom. A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.

Irodalom:
Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973.
https://www.epiteszforum.hu/kulturtaj-vagy-visszavaditas-a-balaton-tajsebeinek-rehabilitacioja--tihany-es-badacsony
Mőcsényi Mihály: Balatongyörök – Mőcsényi esszék 10. Építészfórum, 2012.10.31. https://epiteszforum.hu/balatongyorok-mocsenyi-esszek-10
Bardóczi Sándor, Gerzánics Annamária, Szilágyi Kinga (szerk.): MM_C Mőcsényi Mihály Egy polihisztor tájépítész: Tanulmányok és esszék Mőcsényi Mihály életéről. Budapest, TERC Kereskedelmi és Szolgáltató Kft, 2021. 431 p.
Mőcsényi Mihály: A táj és a zöldterület fogalmi problémái a tájrendezés nézőpontjából -Településtudományi Közlemények, 21. pp. 66-76. (1968)

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik: ­
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.

Szerk.: Winkler Márk