Tarnóczky Tamás Attila (Építészkohó Kft.) III. díjas pályaműve a zsámbéki romtemplom rekonstrukciójának pályázatán

Tarnóczky Tamás Attila a zsámbéki romtemplom rekonstrukciójára benyújtott pályaművében elveti az építészet öncélúságát és alapfeladatának a funkcionalitást tekinti. "Egy ’használati tárgy’, ha tönkremegy, vagy javításra, vagy cserére szorul – nem a hibás állapotának konzerválására és annak bemutatására. Ha az építészetet ilyen irányból közelítjük meg, értelmezhetetlen a bármilyen okból (...) tönkrement vagy tönkretett állapotának konzerválása, és magának a pusztulásnak a piedesztálra emelése." A zsűri a tervet megosztott III. helyezéssel ismerte el.

A lentebbiekkel lehet egyet nem érteni.

A műemlékvédelem napjainkra eljutott abba az állapotába, hogy meghasonult – hisz korábban egyértelmű céljai és iránymutatásai mára megkérdőjelezhetővé, vitathatóvá váltak.

Az 1964-es Velencei Charta, valamint az annak érvényesítésére létrehozott ICOMOS – minden jó szándéka ellenére – sok esetben olyan zsákutcába terelte és tereli az építészetet, ahová valójában senki sem kívánkozik. Ennek oka többrétegű, de talán az alapvető probléma a kiáltvány és a szervezet építészetértelmezéséből adódhat: a charta az építészeti alkotásokat (kimondatlanul) egy megítélés alá helyezi a többi képzőművészeti ág (mint szobrászat, festészet) alkotásaival, nem figyelembe véve, hogy ezen művek létrejöttének oka eredendően más. Míg a képzőművészet jellemzően öncélú, önmagáért van, mesél, elmond, bemutat – de érdemleges funkcionális jelentéssel általában nem rendelkezik, addig az építészeti alkotások létrejötte sokkal, de sokkal prózaibb: azért lettek, lesznek létrehozva, mert szükség volt és van rájuk. A létrejövetelük elsődleges (!) célja – jó esetben – nem az önmagáért való lét, hanem a funkcionalitás (hogy tető legyen felettünk, ne fagyjunk meg – hogy csak a legalapvetőbbeket említsük).

A fentiek alapján viszont nem, vagy csak nehezen  értelmezhető maga az építészeti műemlék fogalma, melyet a Velencei Charta egyértelműen konzerválásra és védelemre javasol. Egy ’használati tárgy’, ha tönkremegy, vagy javításra, vagy cserére szorul – nem a hibás állapotának konzerválására és annak bemutatására. Ha az építészetet ilyen irányból közelítjük meg, értelmezhetetlen a bármilyen okból (természeti katasztrófa, háborús pusztítás, vagy akárcsak a természetes erózió miatt) részben elpusztult alkotások (valójában használati eszközök!) tönkrement vagy tönkretett állapotának  konzerválása, és magának a pusztulásnak a piedesztálra emelése.

Nem vitatva, hogy az építészet a történelmünk legkézzelfoghatóbb lenyomata, el kell, el kellene fogadni, hogy az emberiség funkcionális igényei legalább ilyen mértékben jelen vannak a múlt bemutatásának szükségszerűsége mellett: az épület háznak teremtetett, nem romnak.

Jelen tervpályázat a fentieket tekinti alapvetésének.

Visszaépít, mert igény van rá.

Zsámbék

Az 1763-as földrengés által részben elpusztított templom- és kolostoregyüttes talán legjobb hazai példája a fentieknek. Az évszázadokig romként álló, funkcióját elvesztő épület teljesen az enyészeté lett volna, ha nem fogalmazódik meg szándék a megmentésére. 1889-ben Möller István fiatal műépítész kapott feladatot az állagmegóvási munkálatok elvégzésére, melyek ugyan elkezdődtek, de pénzhiány miatt hamar abbamaradtak. Fontos kimondani, hogy az állagmegóvást Möller nem a (majd csak jóval később megfogalmazott) Velencei Charta alapján végezte, végezte volna, mert neki az állagmegóvás – a lehetőségekhez mérten – helyreállítást jelentett. Fal helyére fal, kő helyett kő került – egészen addig, amíg a rendkívül szűkös anyagi keretek rendelkezésre álltak. Mikor ezek kimerültek, Möller – egy máig kiválónak tekintendő döntéssel – megmentette a romot (számunkra, az utókornak), s a rogyadozó szerkezet állapotát – ahol még tehette – téglafalazatokkal stabilizálta. Fontos rögzíteni, hogy ez a tudatos, eltérő anyagválasztásnak NEM műemlékvédelmi, hanem pusztán anyagi szempontokból született: Möllernek egyáltalán nem volt szándéka megmutatni a régi (meglévő) és az új (hozzá- és visszaépítés) közötti különbségeket; erre kizárólag a kényszer vitte rá – ezért téves és eredendően hibás hozzáállás a Möller-féle helyreállítási kísérletet a Velencei Charta egyfajta ’korát megelőző előfutár’-aként aposztrofálni.

Rom

Az Öregtemplom jelenlegi állapota egy korkép.

A Möller-féle kő-tégla alapú helyreállítási kísérletet a Lux Kálmán és Lux Géza általi beton és műkő kiegészítések követték 1934-től, majd a világháborúban tovább pusztult templomot a 80-as, 90-es években Sedlmayr János tervei alapján – helyenként sohasemvolt – téglaszerkezetekkel egészítették ki. Azóta a tenniakarásban felőrlődött a szándék – és az enyészet az úr.

Építészeti szándék

Jelen tervpályázat célja, hogy elfogadva a Kiíró határozott szándékát a romtemplom helyreállítására és ismételt funkcióval való megtöltésére visszaállítsa az eredeti tömeget, kiegészítve a szerzetesrend visszaköltözéséhez elengedhetetlenül szükséges rendházzal, valamint egy turisztikai célokat kielégítő, évente akár 60 000 látogató elvárásainak megfelelő, XXI. századi látogatóközponttal.

A tervpályázat a templom állapotai közül a templom  későromán-koragótikus XIII. századi állapotot tekinti alapvetésnek – a legtöbb (lehetséges) esetben ennek az állapotnak a térrekonstrukcióját tekinti kiindulópontnak. A későbbi, kényszer szülte gótikus átépítéseket (mint az északi torony sisakjának átalakítását), valamint az újkori hozzáépítéseket (mint a déli kapu helyreállítási kísérletét a déli csigalépcsővel) – a tervpályázat nem használja fel, illetve elbontásra javasolja. Az anyaghasználat során a cél egy – külső megjelenésében – eredeti kőtemplom helyreállítása, a belső térben – a statikai állékonyság megőrzése érdekében nem elbontható vegyes (kő, tégla, beton és műkő) szerkezetek megőrzésével és levakolásával – a meglévő kő és az új előregyártott, az eredeti formákat és anyagmegjelenést teljes mértékben lekövető műkő tartószerkezetek, pillérkötegek anyagának és színének megmutatásával.

A korábbi, több lépcsőben kialakított kolostoregyüttes eredeti visszaállítása nem cél. Szemben a templom helyreállításának tényleges funkcionális igényeivel, a rendház területi igénye csak töredéke az eredeti épületének, s az épület geometriájáról sem áll elégséges információ rendelkezésünkre.  A fentiek miatt az új rendház csak a korábbi rendháznak a jelenlegi kőtár területét veszi igénybe – szabadon bejárhatónak és megtekinthetőnek  hagyva a kőtár és a templom közötti romterületet; építészeti ellenpontot és kontrasztot teremtve (a részben) régi és (a jellemzően) új beépítés között.

Az új látogatóközpont szándékoltan alárendelt kialakítással bír mind a templom, mind a rendház vonatkozásában: a részben terepszint alá süllyesztett épületrész nem képez önálló entitást. A látogatóközpont és a rendház – mint egyértelműen új beépítések – anyagszerűségükben is eltérést mutatnak a templom eredeti kő megjelenésétől kevésbé rusztikus, de szintén kő arculatukkal.

A tervezett látogatói útvonal pedig mindent megmutat, szervezett egymásutánisággal.

Tarnóczky Tamás Attila

[köszönettel Rabb Dánielnek, hogy beszélhettünk róla]