Triptichon – Családi ház Óbudán

Erős párkányok által tagolt, széles épülettömeggel találkozhatunk Óbuda egy pár éve parcellázott utcájában. A Bényei Stúdió alkotói az utóbbi időben háttérbe szorult építészeti gesztust: a bejárat jelentőségének hangsúlyozását tűzték zászlajukra újabb, nagyvonalú házuk tervezésekor. 

Egy bejárat mindig az átjárást szimbolizálja két állapot, két világ között – az ismert és az ismeretlen, a fény és a sötétség, a gazdagság és a szegénység között – egy kapu tehát rejtélyre nyílik, írja Jean Chevalier-Alain Gheerbrant (Dictionnaire des Symboles. Seghers, Párizs, 1973-74.), mivel nemcsak utat mutat, de arra hív minket, hogy átlépjünk rajta.

A kapu nyitány, melynek szimbolikus jelentőségét építészeti elemekkel is ki kell emelnünk, ha épületünkkel a külvilágtól való elkülönülést, a belső tér másságát is jelezni akarjuk. Talán a legegyszerűbb, ha a profán terekből a szakrálisba lépés irányából értjük meg ezt a váltást. A katedrálisok kapui mindig kiemelt fontosságúak: ahogyan a román vagy gótikus építészetben a kapu és a kapufülke a teremtett világot képviseli, egyben felkészít a transzcendenssel való találkozásra is. Hasonlóképpen vezeti fel a tiszta modernizmust idéző villaépületbe való belépést e ház aszimmetrikus, széles és karakteres ajtókerete. Az előkertbe belépve az utcaszinttől való szintkülönbséget teraszokkal levezető, tiszta formavilágú látszóbeton virágládák zárják el az utca zaját és vezetnek az épülethez, amelyen három erőteljes nyílászárókeret fogad (a garázs, a főbejárat és egy alagsori ablak keretei), a sajátos triptichon központi elemén, a villa bejáratán áthaladva egy kimért eleganciát sugárzó, szellős belső térbe, ezen keresztül egy azt méltón követő kertbe juthatunk.

A görög kultúrában megjelenő hármasság (Arisztotelész: Poétika) a keresztény felfogásban kapott szárnyra, melynek teljességet jelképező, központi szimbólumaként beépült a gondolkodásunkba. E jelkép kulturális beágyazottsága pedig profán épületek jelentőségének meghatározására is alkalmassá teszi. Ezt tekinthetjük talán a ház tervezői alapelemének, amelynek jelképszerűsége a tágas és szellős belső terekben oldódik fel. A földszint körbefutó üvegablakait nem töri meg látható alátámasztás, az emeleti nyílások azonban a medencétől távolodva egyre szélesedő, antracit falburkolatokkal osztottak. Az épület súlypontját ezzel elmozdították a középtengelyről, amit a keskeny acélpillérekkel megtámasztott emeleti födém meghosszabbításaként létrejött teraszfedés, valamint a nyílászárókon túlfuttatott, itt-ott áttört, ezáltal felülvilágítóként kezelt födémrészek is tovább erősítenek. A terasz fölé helyezett vasbeton lemezzel L alakúvá tett ház látványának egyensúlyát az alapnál alacsonyabbra süllyesztett medence billenti helyre.

Míg a külsőt a szürkeárnyalatok uralják (ami a fa teraszburkolaton, a falburkolaton, a vakolt falfelületeken, vagy épp a sötét murván is megjelenik), a belső tér a fa természetessége köré szerveződik, amely minden helyiségben visszaköszön. A fa mint a változás, a ciklikusság, illetve a kő mint az örökkévalóság, a maradandóság szimbóluma uralják az épületet, egyben folytatják a belépés aktusával megkezdett utat: tulajdonképpen a kapu eszkatologikus jelentésére reflektálnak, amely szerint egy ház bejárata mindig a megérkezés helye, egyúttal a felsőbb valóságba való bejutás lehetőségének jelképe is. A konyhában a szürke-fekete színek találkoznak a vörös fával, amit a tálalószekrény anyagában fedezhetünk fel újra, de a tökéletességre törekvő részletmegoldásokat számos egyéb ponton is tetten érhetjük. A bejárati teret a két szint magas, egyszerű geometrikus formákból építkező intarzia teszi elegánssá. Az innen felfelé, a személyes terekbe vezető, konzolosan illesztett lépcső meleg fája izgalmas kontrasztot alkot az ugyaninnen indított, de lefelé vezető nyersbeton lépcső hidegségével, amelyet ráadásul a falépcső alatti kis emelt zöld foltok is frissítenek.

7/19
Családi ház Óbudán. Építész: Bényei Stúdió. Fotó: Batár Zsolt

A triptichon itt tehát a szakrális építészet analógiája, sőt, villaépület üzenetének summája is, amelyben a transzcendensre utaló szimbólumok az otthonosság és a felsőbbrendűség jelképeiként jelennek meg. Ahogyan Heidegger egy tanulmányában (Mit jelent gondolkodni? In: Bacsó, B. (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1991.) kifejti: a cogito németül sich etwas vorstellen, vagyis szó szerint: magam elé állítani valamit. Ezt a cselekvést leginkább akkor tesszük, ha valamiféle uralmi viszonyt akarunk kifejezni. Amint a Descartes korában a gondolkodó elme „maga elé állítja" a dolgokat, kiemeli magát a természetből, úgy emelkedik ki e dísztelen, fehér tömb is környezetéből. Ha elfogadjuk azt a filozófiai alaptételt (Arisztotelész: Metafizika), hogy a forma egy dolog fogalmi lényege és eredeti szubsztanciája, valamint hozzátesszük, hogy az individuum lényege heideggeri értelemben az önállóság és a helyes gondolkodás képessége, e ház már a bejáratának kiemelésével is harsogva reprezentálja hatalmát a természet felett.

Móré Levente
 

szerk.: Fürdős Zsanett