Városi és vidéki hatások libikókája – Szent György Pince, Balatonarács

Hozzáépítés, ráépítés, vagy túlépítés helyett adaptív visszaépítés, a ház eredeti esszenciájának felkutatása vezérelte az Év Balatoni Háza lakóépület kategóriájának idei díjazottját. A kollektív műterem balatonarácsi Szent György Pince projektjében a kézműves hagyományokhoz való visszatérés találkozott modern technológiákkal és fenntartható szemlélettel. Ez önmagában akár elcsépeltnek is hangozhat, a felújítást azonban olyan őszinte, minden részletre kiterjedő gondossággal végezték az építészek, – akik nem csak a tervezést, de a kivitelezést is kézben tartották – ami valóban példaértékű a Balaton partján.

Az Év Balatoni Háza pályázatot 2023 novemberében immáron hatodik alkalommal hirdették meg. A Nők a Balatonért Egyesület (NABE) és a Balatoni Szövetség (BSZ) által szervezett díjjal a példaértékű építészeti értéket képviselő új vagy újonnan átalakított épületeket ismerik el évről évre. Az idei díjazottakról itt számoltunk be.

Balatonfüred külső területén, Balatonarácson járunk egy faluszéli helyzetben. A terület a századelőn kezdett családi ház léptékű épületekkel beépülni, amelyek többnyire nyaralóként funkcionáltak, a hozzá tartozó nagy méretű telkeken pedig szőlőművelés folyt. Az épületekre a bortermelő vidékek, ezen belül a Balaton-felvidék puritán, méltóságteljes karaktere jellemző. Állandó lakhatási céllal, egy tornyos, korábban alul borospinceként, felül nyaralóként használt ingatlant vásárolt meg itt a kollektív műtermet megbízó ügyfél. A 1906-ban épült, 200 négyzetméteres ház a városi műépítészetet utánozta kézműves módszerekkel. A balusztrádos terasz oszlopfőit a városi kúriák ihlették, azonban nem budapesti építőipari cégektől rendelték meg, hanem helyben, kézzel készítették el őket – ahogyan az épület további részeit is a torony tölgyfa csigalépcsőjétől kezdve a faragott bejárati ajtóig. A kollektív műterem nagyjából száz évvel később ezeket a városi és vidéki egymásra hatásokat szerette volna kiegyensúlyozni. Ezúttal épp fordítva: a kézműves módszereket próbálták időtállóvá és korszerűvé tenni műépítészeti eszközökkel, szándékosan meghagyva és kiemelve a kézimunka tökéletlenségeit, az épület rurális egyszerűségét. Ez tetten érthető például a homlokzat finom plaszticitásában, vagy ott, hogy párkányok nélkül, csupaszon és röcögősen hagyták az ablakokat.

A tervezés idején nem álltak rendelkezésre archív felvételek, így az építészek intuitívan, a ház mélyreható megfigyelése mentén rekonstruálták és modernizálták az eredeti megoldásokat. A világháborúk után ugyanis több helyen beépítették, felszabdalták, majd különálló apartmanokként adták ki az épületet, aminek állapota közben egyre romlott, nyers szépsége egyre fakult. A cél így a váz felfejtése, a kézműves részletek megtartása volt, amit aztán mértéktartó, de kényelmes és kortárs műszaki megoldásokkal egészítettek ki. Ennek fényében az egész házat önfenntartóvá változtatták: a kocsibeálló tetejére szerelt napelemsor meghajt egy levegős hőszivattyút, ami ellátja energiával az egész épületet, a hőszabályozást pedig felületfűtésekkel, láthatatlanul oldották meg.

A szú akkurátus kiirtása után megőrizték az eredeti tetőszerkezetet, a torony csigalépcsőjét és az eredeti cserepeket viszont lehetetlen volt megmenteni. Előbbi esetében az eredeti lépcsőt rekonstruálták tölgyfából, a tetőt pedig bontott cseréppel fedték le, szintén a mértékletesség jegyében. Vezérelv volt az is, hogy az új részleteket összehangolják, de vizuálisan szándékosan elkülönítsék az eredeti konstrukciótól: egyértelműen, de nem harsányan. Ilyen megoldás például a sötétszürke fémlemez burkolatú tetőablak, amit az eddig kihasználatlan padlás beépítése tett szükségessé; a verandába integrált fémkeretes tolóajtó, amelynek köszönhetően a földszint és az emelet között beltérben lehet közlekedni a toronyba futó csigalépcsőből kiérve; valamint a ház hátoldalán emelt földfogó beton támfal, amire statikai szempontból volt szükség. Ez utóbbi halványszürke fogazott textúrát kapott, amely színében és anyagában elkülönül a fehérre vakolt háztól, mintázata viszont kommunikál a balusztrádok léptékével. Épp ahogyan a ház kert felé megnyitott új íves nyílásai is reflektálnak a pince boltíveire.

Az alaprajzot az építészek bár a kortárs igényeknek megfelelően újraírták, a meglévő adottságokból indultak ki, főfalakat nem bontottak. Egy olyan felfelé áramló, mindenhonnan könnyen be- és átjárható útvonalat alakítottak ki, amely párhuzamba állítható a torony csigalépcsőjével. A ház magja a boltozott pincéből kialakított konyha lett, innen felkanyarodva közelíthető meg az L alakú nappali szint, amely egy magasabban fekvő játszósarokba torkollik, amelyet a szintén csúsztatott emeletek követnek, ahol a hálószobák, még feljebb pedig a padlásból kialakított dolgozótér található. A belsőépítészet hasonló szellemiséget képvisel: egyszerű, letisztult, anyaghasználatában pedig megkülönbözteti a régit és az újat, lásd a tölgyfa padló és a csiszolt, meleg szürke betonfelületek váltakozását, amelyek további ajtók helyett az egyes térrészek közötti átmeneteket is jelölik.

Az építészek intuitív elképzelése az eredeti épületről, amely a felújítás kiindulópontjává vált végül nem várt módon nyert bizonyosságot. A zsákutca végében álló, már elkészült ház előtt egyik nap ismeretlen idős pár állt meg, akik a tulajdonos érdeklődésére elmondták, hogy a háború előtt az ő családjuk tulajdonában állt a nyaraló. Meghatódtak, hogy végre eredeti fényében látják újra az épületet, hasonlóan, mint amilyennek a tőlük előkerült régi felvételeken látszott. Egy olyan nosztalgiával és erős érzelmi töltettel átitatott térségen, mint a Balaton, talán az egyik legnagyobb elismerés, amikor nem csak a szakma, de az új és a régi felhasználók is értékelik az átépítést.

Gollob Lilla

Szerk.: Hulesch Máté