Visszatérők: a nürnbergi Pellerhaus rekonstrukciója

Rehabilitáció, revitalizáció, restaurálás, rekonstrukció: sok-sok terminus technikus, amit manapság igencsak kevernek még a szakmabeliek is. Az utolsó kifejezés mind közül a legproblémásabb, ráadásul hazánkban most egyre nagyobb teret is nyert anélkül, hogy műfajának történetét alaposan ismernénk. Az Építészfórum új sorozatában a rekonstrukciók világszerte ismert példáit mutatjuk be, amelyek a közös nevezők ellenére különböznek is megoldásukat tekintve. Az első részben Szende András mutatja be nekünk a nürnbergi Pellerhaus visszatérését.

Nürnberg belvárosa, egyedülálló középkori és reneszánsz épületeivel együtt a második világháború végnapjaiban, 1945. február 2-án pusztult el egy hatalmas légitámadás során. A bombázás által a Firenzével vetekedő gazdagságú és kultúrájú kereskedőváros szinte összes jelentős épülete elpusztult, vagy súlyosan megrongálódott. Háború utáni újjáépítése a konzervatív esetek közé tartozik, aminek köszönhetően a város alapvető építészeti karaktere, utcahálózata és telekstruktúrája, valamint az úgynevezett „tetőtáj"  sem változott, viszont több, világviszonylatban is kiemelkedő emlék nem vagy csak részben épült újjá.

Utóbbiak közé tartozik a Pellerhaus, amely a reneszánsz építészet egyik legjelentősebb emléke volt az Alpoktól északra. A magyar építészettörténetben is jelentős épületről van szó, ugyanis nagy hatást gyakorolt a magyar neoreneszánsz, különösen Schmahl Henrik építészetére. Számos Andrássy úti és nagykörúti homlokzat, valamint udvar erősen tükrözi ennek az épületnek a hatását, háború utáni sorsa pedig a műemlékvédelmi elvek ütközésének állatorvosi lovává avanzsálta ezt a művet.

Az épületet 1606-ban építette a névadó kereskedő Peller-család. A tervező a neves helyi építészmester-dinasztia megalapítója, idősebb Jakob Wolff volt. A mester, fiaival, ifjabb Jakobbal és Hans-szal egy sor kiemelkedő későreneszásnz épületet emelt Nürnbergben és környékén, a tágabb Frankföldön. A családhoz kötődik a nürnbergi városháza ma is álló épülete, illetve a würzburgi és scheinfeldi várkastély. Másik jelentős városi kereskedőházuk, a Toplerhaus szintén elpusztult azon az 1945. februári napon. De nem csak az építőmesterek szempontjából, hanem a megbízó miatt is kiemelkedő ez az architektúra. A Pellerek a város leggazdagabb kereskedőcsaládjaként voltak ismertek, az építtető, Martin Peller Velencében tanulta ki a mesterséget, hogy hazatérve szinte egész vállalatbirodalmat építsen ki, ami Hollandiától Csehországig foglalkozott bőr, vászon és tollkereskedelemmel. Pompás városi lakóházát a forgalmas és zajos városközponttól kissé távolabb, a még mai formájában is elegáns Egidienplatzon, vagyis a Szent Egyed téren építtette fel.

A rendkívül kifinomult ízlést tükröző épület sok szempontból inkább az északnémet városok, Lübeck és Danzig reneszánsz kereskedőházaira emlékeztet, viszonylag kis szélességével, többszintes, oromzatos padlásterével, aprólékosan kidolgozott részleteivel. Az északi jellegű homlokzat még különlegesebb belső udvart rejtett, aminek építészeti kialakítása összhangban állt az utcai fronttal, a hangulata mégis kissé itáliai jellegű volt.

Ez jól mutatta a megbízó széles látókörét, kereskedelmi kapcsolatait. Az épület egésze a tágabb régióra jellemző anyagból, az úgynevezett Majna-homokkőből készült. Az ebből épült rózsaszínes - halványvöröses homlokzatok, hidak, városkapuk egész sorát láthatjuk ma Frankfurtól Würzburgon át Nürnbergig, illetve a román stílusú császárdómoktól a barokk palotákon át a szecessziós színházakig.

A házat már 1944. október 3-án eltalálta egy gyújtóbomba, de az igazi pusztulás a nagy légitámadás során, négy hónappal később érte. A földszinti két ablaktengely kivételével elpusztult, kidőlt a homlokzat, megsemmisültek az utcai traktusok, tűzfalak, és romba dőltek a szomszédos házak is: egy gótikus eredetű kétemeletes polgárház, és a szintén középkori eredetű Imhoff-ház is.

A hatalmas pusztítás ellenére az épület egy része épen, illetve állva maradt. A földszinti falak egy része, a díszudvar első emeleti árkádsora teljesen, a második emeleti árkádok utcai felé eső oldala, valamint a lépcsőtorony megmaradt. A boltozatos pince szintén teljes egészében átvészelte a támadást. A romeltakarítás után elindultak az állagvédelmi munkák, de az épület további sorsát tekintve nem volt konszenzus.

Az építészettörténeti és városképi jelentőség miatt sokan a teljes, és eredetivel megegyező rekonstrukciót támogatták, már csak azért is, mert a város több jelentős épületéből még ennyi sem maradt meg, így azok újjáépítésére a háború utáni ínséges időkben gondolni sem lehetett. 1952-ben ötletpályázatot írtak ki az egész Egedienplatz területére, hogy ott egy nagyszabású, több egykori tömböt magában foglaló kulturális negyed épüljön ki, könyvtárral, levéltárral, gimnáziummal és egyetemi épületekkel. A pályázat nyertese érdekes módon az eredeti építőmesterekhez hasonlóan egy apa-fia páros volt, így Fritz és Walter Mayer szerint épült újjá 1955 és 1957 között a Peller-ház, amit a szakirodalom és a városlakók is a „Mayersches Pellerhaus", vagyis a Mayer-féle Peller-ház néven emlegetnek.

A két Mayer a legszigorúbban értelmezte az akkori műemlékvédelmi elveket. Az eredeti falakat csak a legszükségesebb mértékben egészítették ki, ezen kívül minden hozzáépített részlet markánsan és eltérően új. A tervezők nem voltak következetesek, ugyanis elbontották az utcai szárny második emeleti árkádsorát, ami átvészelte a háborút, újjáépítették viszont a földszinti előcsarnokot, ami ezzel szemben teljesen elpusztult.

A ház városépítészeti kontextusa is alapvetően megváltozott, a bal oldali lakóházat nem építették újjá, de a telket sem építették be. A jobb oldalról csatlakozó Imhoff-ház helyére egy modern egyetemi épület került, az épület mögé pedig egy brutalista gimnáziumépület, ami a történeti Peller-telekbe is benyúlik. Az új épületrészek több elemükben utaltak az elődre: a Majna-homokkőből és téglából készült homlokzat ugyanúgy héttengelyes, a legfelső szint felett elhelyezett oromzatok is a régi állapotot tükrözték vissza. Hasonló elvek szerint alakították ki az udvari szárnyakat is, a megmaradt elemeket stabilizálták, de rekonstrukció a földszinti előcsarnokon kívül semmilyen formában nem történt. A teret uraló kubus hátsó homlokzata szintén élesen elkülönült az első emeleti megmaradt árkádsortól.

Ebben természetesen szubjektív, érzelmi szempontok is nagy szerepet játszanak, viszont ebben az esetben minden építészeti és műemlékvédelmi elvtől eltekintve arról volt és van szó, hogy a nürnbergiek (legalábbis egy jelentős részük, illetve akik érdeklődtek városuk múltja iránt) egyszerűen vissza szerették volna kapni a Pellerhaust, a város egykori büszkeségét.

Az épület mostani részleges újjáépítésének története nagyon hasonló a többi németországi rekonstrukcióhoz: az 1950 óta működő „Altstadtfreunde Nürnberg", vagyis a nürnbergi óváros barátai egyesület aláírásgyűjtést kezdeményezett az eredeti állapot visszaállítása érdekében. Ez Németországban bevett eljárás, tulajdonképpen a szabályozási terv megváltoztatásáért gyűjtik az aláírásokat, amire rávezetik az újjáépítési kötelezettséget. Hasonló történt Drezdában, Potsdamban és Frankfurtban is, ahol szintén helyi egyesületek léptek fel a településszabályozás szintjén, akár egyes épületek rekonstrukciója érdekében. 2006 májusában az önkormányzat határozatot hozott az újjáépítésről, azzal a feltétellel, hogy az egyesület segít megteremteni a pénzügyi feltételeket. A motivált és elkötelezett városvédő szervezeteket ezek a kihívások általában inspirálják, így a nürnbergi városbarátok rövid idő alatt óriási összeget gyűjtöttek: 2018-ig 4,5 millió euró adományt kaptak, ebből egyedül a helyi Diehl gépgyáros dinasztia 1,5 millió eurót adott, de a Nürnbergi Takarékpénztár is nagy összeget ajánlott fel az újjáépítés céljára. 

A rekonstrukciós terveket nagy viták övezték: a helyi és tartományi műemlékvédelmi hivatal erősen ellenezte az elképzeléseket, így az első újjáépítési ütemben egy sajátos helyzet jött létre. Az épületről nem bontották, nem bonthatták el a Mayer-féle kiegészítéseket, hanem csak az udvari szárnyakat építették vissza az árkádsor kiegészítésével. A „mérkőzés" még nem lefutott, az egyesület hosszú távon a teljes ház újjáépítését tervezi, míg a műemlékvédelmi hivatal kétségbeesetten szemléli a város – és országszerte egyre erősödő újjáépítési igényeket. 2019-ben megalakult az egyesület „leányvállalataként" a ProPellerhaus Egyesület, ami összefogja az újjáépítést, de a tervek már a teljes Egidienplatz területére is kiterjedtek, vagyis a szomszédos épületek rekonstrukciójára is.

Ez a fejlemény tulajdonképpen visszaigazolja a hivatalos műemlékvédelem félelmeit, hiszen ugyanez történt Drezdában is: a Frauenkirche, vagyis a Miasszonyunk templom újjáépítése is egyszeri esetnek indult, aztán a teljes környező városnegyedre kiterjedt. A Pellerhausnál a Mayer-féle kiegészítések állapota is sürgetővé teszi a döntést, ugyanis azok felújítása már alig halasztható tovább (a háború után jellemzően nagyon silány anyagokból építkeztek Németország-szerte, így az akkori épületek jelentős részét alaposan fel kellene újítani, de sok helyen a bontás mellett döntöttek). A városi tanács 2022. április 27-én dodonai döntést hozott: a rekonstrukciót, vagyis az egyesület kérését elutasították, de a felújítást sem kezdték el, vagyis még egyik csoport sem érezheti, hogy álláspontját – stílszerűen – kőbe vésték.

Végül nézzük, hogy milyen elvek, építéstechnológiai megoldások szerint építették újjá a díszudvart! Az újjáépítéshez rendkívül részletes és alapos dokumentáció állt rendelkezésre, hiszen a házat többször is felmérték tulajdonképpen az utolsó parketta-szegélylécig, legutóbb 1934-es felújítása előtt, vagyis alig pár évvel a pusztulást megelőzően. Így a hitelesség szempontjából nem lehet kritizálni a mostani munkákat (a német rekonstrukcióra egyébként is jellemző a legapróbb részletekbe menő hitelesség, annak ellenére, hogy a főbb szerkezeti elemeket ott is vasbetonból és modern téglákból készítik már). Építőanyagként a Majna-homokkövet használták, még az árnyalat is az eredetivel, illetve a megmaradt részekkel megegyező. Eszerint rekonstruálták az két oldalsó udvari szárny első emeletét, a második emeleteket az árkádsorral, valamint a hátsó szárnyat a földszinti kút helyiségével és az udvarra néző homlokzattal.

Így a valóban rendkívül mívesen és igényesen, a legapróbb részletekig hiteles rekonstrukció egy igazán furcsa eredményt hozott. A hátsó homlokzat egy vasbeton szerkezetre támaszkodik, az ablaknyílások tulajdonképpen vakok. Ezt a megoldást a műemlékvédelmi hivatal és a BDN (Bund Deutscher Architekten, a német építészkamara) is kritizálta, az egyesület ellenérveit úgy lehetne összefoglalni, hogy „ők is egyetértenek azzal, hogy ez rossz megoldás, és szívesen újjáépítenék a teljes házat". Jól láthatóan mindkét csoport eltökélt, és érvekben sincs hiány. A Németország-szerte sokasodó rekonstrukciók és a közvélemény nyomása hosszú távon valószínűleg a Pellerhaus teljes újjáépítését eredményezi majd, azonban addig sok víz lefolyik még a Pegnitz-folyón.

Szende András

Szerk.: Pleskovics Viola