WGA: „Nagyon várom a magyar építészek rajzait. Fontos, hogy sokan legyünk.”

Jövő hétfőig lehet beküldeni rajzokat a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjában megrendező kiállításra. Munkaközi beszélgetés Wesselényi-Garay Andorral és felemelő rajzi élmények az elmúlt pár hétből. A kurátorral Petőcz Éva készített interjút.

„Az építészek nem házakat építenek, nem tereket alkotnak, hanem rajzolnak"

Wesselényi-Garay Andor PhD és Ferencz Marcel DLA BorderLINE című pályaművéből, mely a 2010-es Velencei Biennálén hazánkat képviseli. A nyertes pályázat az építészetet és a kiállítást egyedi módon köti össze, az installáció az építészet nullpontjaként értelmezett vonal köré szerveződik.

epiteszforum.hu: Miért pont a vonal és az építészeti rajzolás áll a pályázat középpontjában?

Wesselényi-Garay Andor: Amikor ezt a pályázatot elindítottuk, az motoszkált bennünk, hogy melyik az a közös tér, melyben egymás mellé rendelhető egy magyar építész és egy külföldi építész mindennapi tevékenysége. Mi az a helyzet, az a tevékenység, amit még építészetinek nevezhetünk, de nem kompromittálódik a gazdasági, megrendelői stb. körülmények által, nem vesz részt egy kedvezőtlen összehasonlításban, egy fesztiválversenyben. Ezt a tevékenységet mi a rajzolásban találtuk meg.

EF: Mégis, hogyan jutottak el ehhez a ponthoz?

 

 

WGA: Egy folyamatos redukció eredményeként. Az építészet leglátványosabb múzeuma, kiállító terme maga a város, a táj. Egy klasszikus építészeti kiállítás, ahol elkészült házakat mutatunk be makettekkel, fotókkal, vetítéssel, ehhez képest egy visszalépés az absztrakció irányába, mert a ház maga már nincs ott. Még egyet lépünk vissza, és még mindig építészeti kiállítás műfaján belül maradunk akkor, ha a meg nem épült házakat, mitológiából ismert épületeket állítjuk ki. De ehhez képest is lehet még egy lépést tenni visszafelé az absztrakció irányába – különösen az építészet történetének nagy, ugyanakkor fel nem épült alkotásai kapcsán – amikor már modell sincsen, csak rajzok vannak. A skicc kiállításoknak most rettenetesen nagy keletje van nem csak építészeti, hanem művészettörténeti kiállításokon, a könyvpiacon is. De ezekkel a skiccekkel az a probléma, hogy hiába léteznek valós fizikai formájukban, hiába nagyon fontos hordozóik az építészettel kapcsolatos ideának, számtalan esetben megkapják az építészek azt a vádat pl. Farshid Moussavitől, hogy utólag készítik el a skicceket a házaikhoz. Ez pedig – egyébként – joggal kérdőjelezi meg a skicc műfaji autonómiáját, ugyanis számtalan esetben tényleg utólag készülnek. Visszatérve a redukció folyamatához: létezik azonban még egy lépés visszafelé, amikor már csak egyetlen egy tevékenység marad, magának a skiccnek az elkészülése, a rajz születése. Ez – hangsúlyozom, mint folyamat – végeredményétől függetlenül autentikus. Ugyanis megtörténik. És innen már csak egy lépés, hogy eljussunk a skiccek alapszerveződési egységéhez, a vonalhoz. Ez a redukciós lánc volt számunkra az építészeti megközelítés.

EF: Ezek szerint létezik másfajta megközelítés is.

 

 

WGA: A másik irány nagyon személyes. Úgy számomra, mint Ferencz Marcel számára, s mint láttuk, hogy nagyon sok más építész számára is a vonal szinte mitikus, transzcendens jelentést hordoz. Vadász György azt mondja, hogy egy idő után a vonal kezdi el húzni a kezét. Csanády Gábor azt nyilatkozza, ha meglát egy vonalat a térben, arról újabb ötletek jutnak az eszébe. És nem ők az egyetlenek.

A dolog harmadik megközelítése pedig már az installáció szervezésének lett az alapja. Egy jelenség redukálásával jutottunk el a vonalig. De mi történik akkor, ha ezt a folyamatot megfordítjuk? Ahogy a vonalból szerveződik egy rajz, a vonalnak megtalálható a fizikai, térbeli megfelelője, a megfeszített pászma. Ez a térbeli alapelem aztán továbbszervezhető egy pillérré, abból pillérkötegek, azokból egy építészeti oszlopcsarnok, stb, végül pedig egy komplex installációs tér válhat. Tehát először eljutottunk a zéró pontig, a vonalhoz, majd annak fizikai megfelelőjét megtalálva ismét visszafelé haladunk. Megkerestük azt a határvonalat, a borderline-t, ami alá a kiállítás szempontjából már nem tudunk elmenni. Ebből, vagyis a kiállítás szempontjából a vonal és térbeli megfelelője, a gravitáció által megfeszülő fonal az építészet határeleme.

 

 

EF: Létezik még újabb lépcsője a redukciónak?

WGA: Hogyne. A szavak, az írott mondatok vagy a beszéd. Csakhogy ez már kevéssé egy kiállítás műfajának, mint inkább a diskurzusnak az alapanyaga. A szavak nyelvhez kötöttségével ellentétben ráadásul a vonal egy univerzális nyelvvé szervezhető, ugyanis mindenki rajzol.

EF: Bejárva a pavilont megérti majd a közönség ezt a gondolatmenetet?

WGA: Az, hogy egy vetített képből hogyan válik egy felületnek a másik oldalán rajz, és ezekből a rajzokból egy következő térben hogyan szerveződik építészeti tér, ez az értelmezés számomra nagyon világosan benne van az installációban. De, ha ez senki másnak nem jön le, nekem azzal semmi bajom nincsen. Ha esetleg lejön, az jó. De nem cél, hogy a mi belső meggyőződéseinket egy készen kapott, polírozott alapigazságként megmondjuk. Persze bízom benne, hogy más is érteni fogja.

EF: A pályázatukhoz kapcsolódik egy felhívás is, melyben építészeket kérnek meg arra, hogy kifejezetten a biennáléra készítsenek gondolatrajzokat. Mekkora az érdeklődés a felhívás iránt?

 

 

WGA: Fogalmam sincs, hogy hányan fognak jelentkezni, április 26-án van a határidő. A kérdés inkább az, hogy mért fontos ez a felhívás. Meg lehetett volna tenni azt, hogy tíz építésztől, akikről tudom, hogy látványosan, jól rajzolnak, kérek negyven skiccet. De a pályázat alapkoncepciója nem ez volt. Mi nem nevekhez kötött skicc kiállítást akarunk csinálni. Azért volt fontos megnyitnunk ezt a kiállítást, mert a mi személyes tézisünk szerint minden építész rajzol, és ezt csak úgy tudjuk igazolni, ha tényleg bejönnek a rajzok. Kellenek fiatalok is, mert ha csak öregek rajzolnak, akkor azzal lehet támadni a gondolatunkat, hogy ők persze, hogy tudnak rajzolni, mert még portrékkal, aktokkal felvételiztek. És azért rajzoltatunk külföldi építészekkel is, hogy ne mondhassák azt se, hogy önöknek könnyű, mert önöknél kitűnő rajzoktatás van, hogy ez egy magyaros dolog. Természetesen nem mondhatom ki a világtézist, hogy a rajz az egyetlen médiuma az építészeti ideának, de távolról sem egy lokális jelenségről van szó. Ezt igazolja azoknak a névsora is, akiket eddig sikerült meggyőznünk, köztük Vasa Perovic, Andrija Rusan, Pálffy András és Christian Jabornegg, a zöld építész Ken Yeang, Tony Fretton, Maurizio Bradaschia, Eduardo Souto de Moura, Helena Paver Njiric, Davide Macullo, vagy Sou Fujimoto. Nagyon úgy tűnik, hogy Carme Pinossal is fogunk tudni egy rajzinterjút készíteni. Ha sikerült volna időben egyeztetni, Mario Botta is fogadott volna bennünket. Őrületesen nagy élmény találkozni ezekkel az emberekkel. Nagyon szép, közvetlen, emberi helyzetek sorozatán keresztül kaptuk meg tőlük a rajzokat. Filmre vettük azt a dialógust, ahogy rajz közben önmagukkal, a kezükkel kommunikálnak. Nagyon érdekes látni, hogy az első vonalak után mindenki feloldódik és elkezdi élvezni, a határ átszakad és ömlik ki a rajz az emberek kezéből. Tehát a rajz létezik.

EF: Hogyan illeszkednek majd bele ezek a felvételek az installációba?

 

 

WGA: Ezekből a felvételekből, összesen negyven építész, melynek fele külföldi, fele magyar, közreműködésével, létrejön egy kollektív rajzmű, ami az ismétlődő momentumokra, a kezek játékára stb. alapul majd, s amit levetítünk a pavilonban. De nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez a kiállítás nem erről a filmről szól. Az installáció, a fonalakkal megfogalmazott tér is éppoly fontos eleme, tehát ez nem egy építészeti filmbemutató lesz. Talán durvának tűnő módon - de ez legyen meglepetés - fognak megjelenni a skiccek is. Ha bekereteznénk, muzealizálnánk őket, akkor pontosan azokat a létező kontextusokat vágnánk le, amik a mi szempontunkból ebben a kiállításban fontosak, hogy egy folyamatnak az eredményeként jöttek létre. A logika az, hogy a fal egyik oldalára vetítjük a filmet, ami egy létező helyzetet mutat be, de virtuális módon, ez a belső virtuális tevékenység a határ – ezt nevezzük borderline-nak – túlsó felületén, a fal túloldalán már fizikai valójában fog megjelenni a skiccek által. Következő lépésként, hogy ez a skiccfal ne csak rajzba oldódó térhatár legyen, a pavilon udvarában valamiféle építészeti téridézetre van szükség.

Azért várom nagyon a magyar építészek rajzait, mert rettenetesen kíváncsi vagyok. Fontos, hogy sokan legyünk. Hogy képesek legyünk megmutatni a napi rutinunk egy szeletét, mert azt igenis tudom, hogy a magyar építészek rajzolnak és töménytelen skicc, rajzi gondolat végzi a kukában vagy elfeledve a fiókok mélyén. A rajzoknak ezt a bábeli mennyiségét és mélységét szeretnénk felvillantani Velencében, mert ez tényleg mi vagyunk. És szeretnénk persze, ha ez nem egy sztárparádé lenne, avval együtt, hogy eljutottunk ismert építészekhez is. A rajz ugyanis tényleg mindannyiunké, ezért óvodás gyerekek rajzai is ki lesznek téve...

Petőcz Éva

fotó: Bujnovszky Tamás