Zenekar rovarokból? Bali János 12 csatornás szuper-hangtere a MOME fekete kubusában

Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál során egy igazán különleges estének lehetünk részesei január 14-én a MOME TWO T007-es termében. Bali János szerzői estjén megszólaló valamennyi mű a tér kérdésével foglalkozik: a 12 hangszóróból épített szuper-hangtérben elhangzó darabok nemcsak a fizikai térérzékelésünket stimulálják, de az este során a szellemi tér komplex hálózatait is bejárhatjuk.

A MOME műtermének fekete kubusa ideális választás egy olyan sokrétű előadáshoz, mint Bali János Vespiary című estje. A stúdió teljesen lehatárolt, fekete, homogén terében semmilyen zavaró tényező nincs és a multifunkcionális tér számtalan változtatási lehetőséget kínál, hogy a helyszín az adott helyzethez igazodjon. Bali János szerzői estjén nem pusztán egy koncertszituáció, hanem egy installációs helyzet valósul meg.

A zeneszerzővel, Bali Jánossal beszélgettünk.

Kaincz Orsolya: Hogyan kell elképzelni a 12 hangszórós rendszert, amiben a művek megszólalnak? 

Bali János: A koncert alapvetően a hang akusztikus térbeli mozgatásával foglalkozik. A 12 hangszórós rendszer idei fejlesztés. Eredetileg hat hangszóró volt, később áttértem nyolcra, majd rájöttem, hogy nemcsak körbe, hanem felülre is kell négy hangszóró, hogy a közönségnek a hangzás minden pozícióban optimális legyen. Egy kupolát alakítottam ki, ami egy kocka csonkolásából kapott félig szabályos test felső része. A kupola 5 négyzetből és 4 szabályos háromszögből van összereakva, ahol az élek egyenlő távolságra vannak, a hangszórók pedig a csúcsokban helyezkednek el. A hangok virtuális mozgatásában az irány mellett a távolság illúziójának a megteremtése is fontos: ehhez az éppen aktív hangszórók számának változtatására, azaz a hangzó terület növelésére-csökkentésére van szükség. 

A 130 fős stúdiótérben a beülést úgy tervezem meg, hogy a hangszórók sugárzási terében mindenki azt fogja hallani, hogy felette, körülöttte mozognak a hangok. A távolság és irányérzékelés a hallásban nagyon sok mindenen múlik. Nemcsak a hangerőn, hanem az olyan jelenségeken is, hogy például a távolabbi hangoknál erősen csillapodnak a magasak. Itt ez is bele van kalkulálva a rendszerbe, ha távolabb viszel egy hangot, akkor van egy magas csillapítás. 

Persze a 12 hangszóró és 3D-ben megszólaló hangok már önmagukban is izgalmasak, de itt nem pusztán erről van szó: terek rendszere van az egész mögött. Maga a hallás egy sokkal gazdagabb térnek fogja föl már a három dimenzióban mozgatott hangokat is, mert nem kizárólag a tényleges távolság és irány számít, hanem például a spektrum és a hangok alakja is. A hallás rendkívül összetett aktív folyamat, ezért fantasztikusan szövevényes lesz az a tér, ami a képzeletünkben megvalósul. A legizgalmasabb az egészben az a téri reprezentáció, ami az ember fejében létrejön, a darabok hangzó terének felkutatása: minek mi az értelme, mi a helye.

KO: Milyen darabok szólalnak meg ebben a rendszerben? 

BJ: A Kettősverseny című darab, aminek itt lesz az ősbemutatója, előzménye, hogy a CentriFUGA zeneszerző csoport az akkor 90 éves Kurtág György tiszteletére szervezett egy koncertet, aminek megvalósítására engem is felkértek. Erre az alkalomra írtam, a január 14-én is megszólaló ...aber... című darabot.   

Palotai Jánosnak ez tetszett és megkért, hogy írjak neki egy művet. Abban a pillanatban határoztam el, hogy egy olyan darabot fogok írni, ahol a zenekar rovarokból áll. Ez Kurtág születésnapja utáni nyáron volt, ahol egész nyár során vettem fel a rovarhangokat, de nem sokra mentem az egésszel. Évekig titokban tartottam a terveimet, nem beszéltem róla senkinek. A Kurtág-90 utáni nyáron szinte naponta vettem fel a rovarhangokat, de nem sokra mentem vele: zajosak voltak a felvételek, pedig  csináltam még egy elliptikus, fókuszált hangtükröt is, amivel egy lukon keresztül lehet célozni a bogárra. Ez sem volt végleges megoldás, mivel csak rövid átrepülések hangja állt rendelkezésre. Próbáltam azután szintetizálni a rovarhangot, de azon mindig hallatszott, hogy műanyag.    

Másfél év után jött a nagy ötlet és megvágtam elképesztően rövid, 10 szárnycsapásnyi szakaszokra ezeket a zümmögéseket, ami egy idegölő kézműves munka volt. Pure Data-ban leprogramoztam egy véletlengenerátort, ami összekeveri a rövid hangmintákat, így rendelkezésre állt egy végtelen tekercs. Ezeknél a tizedmásodpercnél rövidebb szakaszoknál már a háttér mintázat is elvész, felismerhetetlenné válik az autó, a rigófütty, lombsusogás. Ez tette lehetővé, hogy a környezeti zajról leválasztva a rövid átrepülésekből a véletlengenerátor segítségével folytonos hangot hozzak létre. De még rengeteg részletre kellett figyelni, mert azon kívül, hogy a darabomban a rovarhangok valódi kis részekből vannak összeillesztve, a mozgásuk, lebegésük is természetes hatást kell hogy keltsen. 

Például vegyük a Doppler-effektust: ami feléd közeledik, annak a hangja magasodik, majd távolodva mélyül. Meg kellett csinálni a dopplerezést és bizonyos távolságnál a magas hangok csillapítását, azaz minél távolabb van a bogár repülés során, a hangmagassága és hangereje állandóan változik, folyamatosan mozgásban van. Ebben a darabban a természeti hang nem érzelmi szinten jelenik meg, mint az olyan gyakran hallható tücsökhangos nosztalgiák, hanem ténylegesen az állatok térbeli mozgásáról van szó, minden egyéb környezeti hang vagy zavaró tényező nélkül. 

A koncert utolsó darabja lesz a rovaros zongoraverseny, így első darabnak nagyon kínálkozott  egy olyan mű, amit Farkas Éva üvegművész életmű-kiállításának megnyitójára írtam. Éva üvegművészként többek között nagy magyar városok pályaudvarainak lámpabúráit tervezte és készítette. Minden ilyen búrából kétszer-háromszor annyit kellett legyártani a pótolhatóság miatt és amikor beindították az üvegfúvó kemencét, óriási tartalékot kellett felhalmozniuk. Éva házának padlásán ott sorakozott sok évtized munkájából több köbméternyi búra, és most, hogy ezeket a munkákat abbahagyták a lámpabúrákat meg kellett semmisíteni. A darabot az életműkiállításra az ő saját üvegjeinek széttöréséből csináltam. A műhelyében vettem fel a hangokat, ahol ő maga vágta földhöz a búráit, hogy a beolvasztáshoz megfelelően apró törmelék legyen. Az üvegek megsemmisítésének a hangjai mellé oboát használtam, mert az oboa hangja olyan hang, ami mindenen átüt. Az üveg összetörése és az üvegkemence zúgása mellett persze az oboa a főszereplő: amit játszik, azt az elektronika veszi és egyre kisebb darabokban szétszórja a térben; a darab végén tizedmásodperces törmelékek záporoznak – a metsző oboahang is úgy porlik szét, mint az üvegszilánk.

KO: Itt is nagyon lényeges az anyagszerűség és a térhasználat. Milyen eszközökkel hozod létre ezeket a tereket a darabjaidban? 

BJ: Az anyaghasználat erősen jelen van: a konkrét környezeti hangok, mint a rovarok vagy az üveg, önmagukban is tereket hoznak létre – ugyanakkor határokat is kijelölnek, amelyek néhol átlátszók, néhol áthatolhatatlanul és fenyegetően tömörek, mint a koncert harmadik, Piranesi képzelt börtöneit felidéző darabjában, ahol komor, füstös falakat hozok létre az elektronika segítségével egy basszusfurulya letranszponált hangjaiból.

A térhasználat kérdését még mélyebb rétegekben is fel lehet vetni: hiszen a darabjaimban egyáltalán nem törekszem arra, hogy minden hang le legyen fektetve örökre. Szeretem, ha teret tudok létrehozni az előadónak, amit ő szabadon bejárhat. Olyan tereket létesíteni az előadók számára, amiben ki tudnak nyílni valamerre és talán valamelyest önmaguk tudnak lenni. Ezzel persze egy előadó vagy tud élni vagy nem. A Piranesi-darabnál ez a tér, ami az előadónak rendelkezésére áll, nagyon szűk: olyan, mintha  a játékos börtönben lenne. Mindössze két-három meghatározott dolgot csinálhat. Improvizál ugyan, de nagyon behatárolt, hogy mit csinálhat... és mást nem csinálhat. Mint egy börtönben.
Performatív szituációkkba helyezve az előadókat, ugyanúgy lakótereket hozunk létre, mint egy építész, aki az általa létrehozott terek révén befolyásolja, sőt sok tekintetben meghatározza a teret használók életét és gondolkozását. Azután szokatlan helyzeteket is tudunk teremteni: például ha egy táncos irányít egy darabot, vagy ha hangszeres előadót színészként használunk. 

Emellett ott van a zenei térnek egy további, de az eddigieknél semmivel sem lényegtelenebb aspektusa: hiszen az egyes hangok is teret teremtenek maguk körül. Vannak hangok, amik taszítják egymást, és vannak hangok, amik vonzzák egymást. Minden hangnak vannak következményei, amik várakozást keltenek és aztán vagy beteljesülnek vagy nem – ez is a hallgatót egy darab esetében egyfajta térbe helyezi. És hogyan viselkedünk egy térben? Hallgatóként hogyan mozgunk? Milyen hallgatási stratégiát követünk?  Csak a „feeling"? Belehelyezkedve egy érzelmi állapotba, ahol pár percig jól érzem magam, elengedek... Vagy megpróbálok formákat fölfogni, ténylegesen körülnézni, életjeleket, értelmes közléseket és kérdéseket keresve, szimbólumok értelmezési terét építve magamban – maximális jelenlétre és maximális összpontosításra törekedve. Össz-pont, milyen jó ez a szó, micsoda teremtő feszültségben áll a térrel!
 

Kaincz Orsolya

Bali János Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, tudós, pedagógus, karmester, furulya- és fuvolaművész. Matematikusként végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Fő működési területe a reneszánsz és a kortárs zene, karmesterként és furulyásként. Az A:N:S kórus alapítója és vezetője. 

https://janosbali.com

Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál

Vespiary
Bali János szerzői estje

2020. 01. 14. 19:00
MOME TWO,  T007 terem
1121 Budapest, Budakeszi út 12-22. 

www.atlatszohang.hu

PROGRAM:
TranceParent (2018) 
… aber … (2016)
Carcere grande (2017)
Pietà: Descartes levétele a keresztről (2018)
Kettősverseny (2019, ősbemutató)

ELŐADÓK:
Horváth Béla – oboa
Horváth Máté – tánc
Molnár Andrea – furulya/recorder
Pétery Dóra – csembaló
Palojtay János – zongora
Timo Kinnunen – harmonika
Bán Annamária, Bán Máté, Simon Dávid – fuvola
Balogh Máté – nagydob
Bali János – elektronika