A Kőpajta Vendégház Barnagon

iBenczúr László eleinte nem is tudta, milyen lehetőségek rejtőznek abban a barnagi házban, amelynek kevésbé ízlésesen felújított homlokzata mellett sokáig gond nélkül elment. Nem is gondolta, hogy saját családjának, majd esküvőknek, jógatáboroknak, csapatépítő tréningeknek, azaz több száz embernek lesz egyszer nagyon kedvelt helyszíne, neki pedig egy véget nem érő fejlesztési folyamat kiindulópontja.

Harmadik közös gyermekünk születése körüli időben felmerült, hogy legyen egy ingatlanunk a Balaton-felvidéken, pár barátunknak volt már háza a környéken. Magam nem voltam biztos a helyszínben, jártam Pilis, Nógrád, Vértes dombjait, beleszerettem majdnem minden régi épületbe. Dóri bölcsen lebeszélt minden romról, bármilyen képet mutattam neki, még nem volt az igazi. 2009-től egy vöröstói parasztház és pajta átalakítási tervein dolgoztunk társammal, Weichinger Mikivel, házakat is néztünk a környéken. Művezetésre jövet-menet jó párszor átmentünk kocsival Barnagon, ahol eladó ház ugyan alig akadt, de a falukép lenyűgözött.

Vöröstóhoz hasonlóan egyedülálló településszerkezetű, német alapítású falu, a magyar parasztházaknál jóval nagyobb, másfél traktusú házakkal, a fél traktusban a szobák mögött a lakókonyhákból nyíló tároló kamrákkal, sok helyen megmaradt gádoros tornácokkal. Az egyutcás faluban a magyar településekhez hasonlóan a fésűs beépítés kiegészült egy, az utcával párhuzamos gerincű pajtasorral a lakókert végében, a házak mögött. A háromosztatú csűrök középső traktusa hatalmas kapuval nyílik mind a lakókertre, úgy a mögötte elterülő mezőre. Gyönyörű az átmenet az utca, a privát kertek, az azt záró pajták és az erdősávig tartó mezők között. Ezekből Vörstón sok, Barnagon kevesebb maradt meg. A falu hatalmas barokk templomával szemben álló, ízléstelenül felújított, eladó táblás épület mellett számtalanszor elhajtva, a telefonszámot sem írtam fel, míg egy alkalommal Miki rá nem vett, hogy megálljunk.

A magyar parasztházhoz szokott szemnek hatalmas, 130m2-es, és jóval nagyobb belmagasságú házat egy német család újította fel tízenpár évvel korábban, sok jószándékkal, a kivitelezők részéről a szakértelem részbeni hiányával, pici rossz ízléssel fűszerezve. Az épületek fal-, födém- és tetőszerkezete tökéletes állapotban volt. A lakókert mellmagasságú kőfalazattal kerített, a házzal átelennes oldalon álló, a kőkerítésből kinövő nagy, a házzal azonos gerincű nyeregtetős istállóépülettel, és hátul az újra kiszélesedő kertrészben az ezekre merőleges gerincű hatalmas kőpajtával. Ennek tölgyfa tetőszerkezete kilenc métert hidal át 13 méter szélességben. Az oromzatos oldalfalak a kétoldali kőkerítés folytatásaként épültek. A kert geometriai és vizuális centrumában hatalmas hársfa borul a köves talajnak köszönhetően kristálytiszta vizű, mély, falazott kőkútra.

Az épületek a kőfalakkal kerített és dús növényzettel burjánzó kertben meghitt teresedéseket és szűkületeket hoznak létre. A spontán építészet „telepítési koncepciója" –, mint sok más helyen – példát mutat az utókornak az épületek elhelyezésével egymáshoz és a kerthez, majd a tágabb környezethez való megnyitásaikkal, arányulásukkal.

Hatalmas, sokgyerekes baráti társaságunk van, előfordul, hogy 8-10 családdal közösen kirándulunk, vendégházakat szoktunk bérelni hosszú hétvégékre, szilveszterre, nyaralásra. Ha már létrehozunk valamit, azt szerettük volna, ha mások is élvezhetik.

A terv egyetlen 1:100-as alaprajzra korlátozódott, viszont amikor munka folyt, jelen voltam. Amíg a kőművesek dolgoztak, én villanyt szereltem, a régi deszkapadlót csiszoltam, kémény bekötésnek hetven centis kőfalat törtem át a szobai vaskályha részére. Felrajzoltam a falra, hogy meddig hordjuk ki a régi aljzatot a falak közül, hol alapozzunk az új, belső válaszfalak alá, hogy legyen a két fürdő beosztása, merre nyíljanak a ház más részéről kibontott ajtók. Családok és baráti társaságok együtt töltött idejének számtalan forgatókönyve járt a fejemben. Nem gondoltam akkor, hogy legénybúcsúk, jógatáborok, csapatépítő tréningek, céges bulik és esküvők, születésnapok helyszíne is lesz. Létrehoztunk valamit, ami százszorosan képes volt túlnőni saját magán.

A tervezési program nem volt kőbe vésve, menet közben alakult és soha sem írtam le, így ez lett a posztkoncepció:

• hatalmas konyha a közös főzésekhez
• 15-20 személyes ebédlőasztal a házban és a kerti pavilonban
• privát, különállóan megközelíthető szobák
• a szobákban dupla „szekrényágyak", azok tetején alvó galériával
• a pajta hármas osztását megszüntető egybe tér létrehozása, pingpongozáshoz, koncertekhez, kiállításokhoz, vetítésekhez, buli helyszínnek

Meg lehetne oldani, hogy az egyre növekvő igényeknek megfelelően külön fürdőszoba tartozzon a szobákhoz, de összes vendégünk, barátunk és magunk is tökéletesen be tudjuk osztani a két fürdőszobát. Több, száz főt is meghaladó partit rendeztünk már a „birtokon", és akkor sem bizonyult kevésnek a három wc.

Az épülettel összenövő bútorokat, térelválasztót, födémet, padláslépcsőt, stb a „józan paraszti ész" szellemében, terv nélkül (fejben) terveztem, ami azt jelentette, hogy egyszerűen elérhető anyagokból (deszka), akár segítség nélkül is meg tudtam építeni. Barátok, és az akkor 15 éves Benedek fiam jöttek kezdetben segíteni. Amikor már volt melegvíz, és nem voltak kőműves munkák, jött Dóri is a kicsikkel a kertben csodát varázsolni, textilekkel, szeretett tárgyakkal berendezni a házat. A bútorok, tárgyak, lámpák mind a négy nagyszülő örökségéből, bolhapiacokról, Vateráról vadászott csodák. Rengeteget bíbelődtünk ezek felújításával, kárpitozásával, újravezetékezésével, csiszolásával, festésével.

Nem törekedtem „stílustisztaságra" sem építészeti, sem belsőépítészeti értelemben. A ház eredetileg – 300 éve – oromzattal, gádoros tornáccal, több helyisége boltozatos mennyezettel vagy látszó fagerendás födémmel épült. A XIX. század végi tűzvész elpusztította ezek jelentős részét.

A húszas években újították fel, és alakították át a házat. Ekkor, a modernizálás jegyében kapta az eredeti tornác helyére a nagy, üvegezett verandát, a kontyolt tetőt, a veranda fölötti kódisállást, az alulról is borított stukatúros födémeket, az összes nyílászárót. Igazolta őket az idő, örülök, hogy nem ragaszkodtak a száz évvel ezelőtti elődök az „eredeti"-hez. Ahogy az a kor is meghagyta minőségi lenyomatát, mi is igyekeztünk minőségi helyzetet létrehozni anélkül, hogy valamilyen nosztalgikus múltba révedés vezérelt volna. Tiszteletben tartva a régi minőséget és józanságot, pazarlás mentességet, a mai kor funkcionális igényei szerint.

Nem tudtam azonban megállni, hogy apró, a paraszti múltra tekintő esztétikai utalásokat ne tegyek. Érdekes módon, és csak évek múlva realizáltam magam is: ezek mind az ágyakhoz kötődnek, és színben is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Az ágyakat a kuckós védettséget, és az emberi saját hő benntartását adó régi, emeletes szekrényágyak ihlették.

A legsemlegesebb az – eredetileg istállóként funkcionáló, kb 100 éve hozzáépített – hátsó rész lett. Ennek modern megfogalmazása a padláslépcsővel, a fürdőszobával és a szoba tolóajtajával, valamint az alkóv ággyal és a felette lebegő galéria ággyal  –  geometriailag és színben, anyagban is egységet képző, neutrális formavilágú lett. Minimalistának is lehetne nevezni, ha nem utálnám ezeket a címkéket. A „tisztaszoba" szintén neutrális színt, és egy, a tér közepén álló baldachinos ágyat kapott szív alakú lombfűrészelt sormintával.

A középső szobában, a sarokba tolt galériás ágy alsó része oldalról nyílik (itt bábelőadásokat rendeztek a gyerekek), a felső rész pedig elölről. Ez erősebb kék színben és tulipános sormintával hívogat. A legkisebb szoba rövidebbik oldalát faltól falig kitöltő, szintén kétszintes szekrényágy és az azzal szemközti fal meggypiros színt kapott. Itt nincs sorminta, az egyetlen formai különbség a többihez képest a lekerekített sarkokban van. Amikor (szintén tervek nélkül) elkészült, akkor vettük észre, hogy a hetvenes évek Videoton-Junoszty korszakából ismert kistévé felnagyított parafrázisa lett. A szoba neve így Tévészoba lett.

A hozzátett eklektikus építészeti szín és formavilág, a különböző korszakokból, tájakról, kultúrákból érkező berendezési tárgyak mégis összeállnak egységgé, nem uralja le az összképet egyik sem. Koherens egységgé, szerethető multikulturális otthonná érik.

Építészként képtelenség a fejlesztésekkel leállni, legutóbb a tornác alatt készült el egy nagyobb méretű vörösfenyő terasz, de kész terveim vannak a kertben álló, szintén helyi kőből épült, szép arányú istálló beépítésére is akár újabb négy szobával bővítve a befogadóképességet. És akkor a pajta kínálta további számtalan lehetőségről még nem is beszéltem! 

iBenczúr László