A közösségi tervezés felé - a Zsókavár utcai orvosi rendelő

Molnár Szilvia és Rubóczki Erzsébet rendhagyó és roppant tanulságos építészet-elméleti oknyomozó sorozatának utolsó darabja a Zsókavár utcai rendelőintézet elő- és utóéletét vizsgálja. Abban reménykedünk, hogy a sorozat elolvasása után másokban is felmerül a gyanú, hogy a klasszikus építészetkritika hosszúra nyúlt haldoklása után talán a - műfaját tekintve még nehezen besorolható, esettanulmány-szerű - tényfeltárás lehet az építészetről való gondolkodás jövőbe kanyarodó útja.

A Zsókavár utcai orvosi rendelőt az Építészfórumon Zöldi Anna mutatta be 2012 végén, pontos leírást adva arról, hogy milyen is egy átlagos „SZTK", milyen volt a Zsókavár utcai, majd milyen lett kívül és belül a 2011 novemberi műszaki átadás és az azt követő 2012 márciusi megnyitó után. Most annak jártunk utána, hogy milyen közvetlen előzményei voltak a beruházásnak, továbbá, hogy miként vizsgázott a használatbavétel óta környezete, építészete és belsőépítészete. A Callmeyer Ferenc tervezte, 1972-ben átadott, kétszintes, acélszerkezetes, középfolyosós rendszerű épületen komolyabb átalakítás 2011-ig nem történt. Vagyis az ott dolgozók évtizedek amortizációjával küzdöttek nap nap után, a paciensek pedig tűrték, hogy farkasszemet nézve az orvosi szobákkal, falhoz tolt padokon, neonfény alatt ülve az ablaktalan, szellőzés és fűtés nélküli folyosókon várjanak sorukra.

2010 elején már volt egy felújítási terv az épületre (a tervező személyéről nincs tudásunk), ámde lényegi korszerűsítésről ebben az esetben nem beszélhetünk, hiszen az eredeti szerkezet megtartásával csak a nyílászárók cseréjét, falszakaszok javítását-festését, burkolatcseréket végeztetett volna el a fenntartó önkormányzat. A szándékról az orvosok, asszisztensek, védőnők mit sem tudtak, ami sok szempontból kínos és méltánytalan mozzanata a Zsókavár utcai orvosi rendelő legújabb kori történetének. Azért is, mivel 2009-ben a gyermekorvosok úgy döntöttek, hogy egy éven át, saját pénzükből félretéve „felújítási alapot képeznek", hogy legalább a sérült falszakaszokat kijavítva, festés-burkolatcsere után kulturáltabb körülmények fogadhassák a dolgozókat, az ellátásra érkező gyerekeket, felnőtteket. 2010 nyarán meg is ejtették a tűzoltás-jellegű beavatkozást, s még szinte le sem vonultak az építők, amikor egy napon az önkormányzat néhány munkatársa megjelent a rendelőben, bejárták az épületet, s elmondták a jelenlévő dolgozóknak, hogy egy EU-s pályázathoz kapcsolódó beruházás keretében hamarosan elkezdik a felújítást.

Minderről orvos-szakmai egyeztetés, de még előzetes értesítés sem volt. Ekkor dr. Király Balázs gyermekorvos kezdeményezésére végre a dolgozók is betekinthettek a tervekbe és apróbb javaslatot is tehettek egy kisebb, benapozott, szellőztethető sarokváró kialakítására a földszinti gyermekrendelő térében. A mondott év kora őszén kiürítették az épületet, a felnőtt- és gyermekorvosi, fogászati szakorvosi szolgálatot a Hős úti járóbeteg-rendelőbe helyezték át. A Zsókavár utcai rendelőben az építés azonban nem indult el: elérkezett az önkormányzati választás és a XV. kerület új vezetése, élén az építész végzettségű László Tamással, aki teljesen új alapokra helyzete a rendelő ügyét. A kerület elindította a ma is – igaz, újabb polgármester irányítása alatt, de – folyó szociális városrehabilitációs programját, amelynek egyik fontos akcióterülete éppen a Zsókavár utca lett. Ebbe a több ütemű, lakó- és közösségi épületeket, köztereket is érintő sorozatba integrálták az orvosi rendelő felújítását, ami az új koncepció szerint átalakító, részben funkcióbővítő felújításra módosult. Olyan projektté lett, ami nem csupán anyagaival, technológiában jelentett kortárs megközelítést, hanem alapvető szemléletváltozást is hozott. Vagyis a belső terek viszonylatában, a korábbi, negyven év előtti mereven funkcióelvű, tömegellátásnak alárendelt térkialakítás helyét az emberközpontú,„érzékenyített", akadálymentesített térszervezés váltotta fel. Lényegi eleme ennek, hogy az építészek és a belsőépítész száműzve az ablaktalan, levegőtlen és szűk középfolyosós rendszert, napfényes, átszellőztethető, nyáron klimatizált központi várókat terveztek. Mindkét szinten, mindhárom részlegre, színdinamikai szempontok alapján elgondolt színkezeléssel (a felületek esetében éppen úgy, mint a bútorkon). Ez a kialakítás megnyugvást ad, bizalmat kelt a hely, a személyzet, az orvos iránt a paciensben, legyen bár gyerek vagy felnőtt, aki várakozás idején szemlélődhet, kinézhet az ablakon, és ha szüksége van rá, a várókban kialakított személyzeti pultnál kérhet segítséget. A központi várókkal egy légtérbe szervezett, de ellenőrzött átjáróval kialakított, védett folyosókról megközelíthető rendelőkben is koncentráltabb, nyugodtabb munka folyhat – hogy mást ne mondjunk, nem szakítják meg rendszeres kopogtatással a rendelést a türelmetlen páciensek.

A fent sommázott szemléletváltás priori mozzanata azonban véleményünk szerint az, hogy a tervezés során mindvégig aktív kapcsolat állt fenn nem csak a megbízó (önkormányzat) és az építészetek/belsőépítész között, hanem az egészségügyi személyzet szakmai elvárásai, tapasztalatai és kérései ugyancsak meghatározták a projekt kimenetelét. A kiköltözés utáni jó fél éves pauzát követően, a 2011 tavaszán megkezdődött és augusztusig tartó tervezési folyamatban rendszeres és aktív volt a konzultáció a tervezőkkel. Persze nem beszélhetünk ebben az esetben közösségi tervezésről, de a dolgozók és a paciensek pozitív visszajelzéseiben megerősítést nyer az, hogy ez a módszer előremutató.

Ma már nyilván feledésbe merült, de a rendelőhöz tartozó pacientúra és a környék lakói inkább méltatlankodva, mint reménykedve követték az üzemen kívüli Zsókavár utcai rendelő sorsát, amiben szerepe volt annak, hogy az előbbieket még zsúfoltabb körülmények várták az ideiglenes helyen kialakított rendelőkben. Utóbbiak pedig, már a gyors ütemű (nagyjából 4 hónap alatt befejezett) felújítás idején az építkezési rumli miatt zúgolódtak; tegyük hozzá rögvest, hogy a városrehabilitációs program már akkor is a Zsókavár utca több helyszínen, egy időben zajlott (írásunk idején épp a szomszédos, Zsókavár utca 46-62. alatti rekonstrukció borzolja a kedélyeket).

Persze, a keserűség és a bizalmatlanság úgy tűnik, már a múlté (pld. a felnőttorvosok kezdeti szkepszise is). A rendelő épülete a környékbeliek mai véleménye nyomán, ha nem is nevezhető landmarknak, mégis a jelenlegi homlokzati struktúrája - ebben a szokatlan ötödik homlokzat: az extenzív tetőkert is beleértendő - és közvetlen környezete okán viszonyítási pont lett a lakótelep sajátos építészeti morfológiájában. Belsőtéri kialakítása alapvetően beváltotta a tervezői, a projektben résztvevők reményeit. Ami a leginkább megkapó, s a rendelő „arculatát" meghatározza, az a gyermekorvosi részleg, és nem egyszerűen a belsőépítészete miatt. Téri adottságai és persze a gyermekorvosok, szakdolgozók innovatív szakmai szemlélete nyomán, a földszinti várók kiválóan alkalmasak különféle foglalkozások, események megtartására is: a Zsókavár a Gyermekeink Egészségéért Alapítvány sikeres oktató-preventív programokat szervez ide; avagy „terven kívül", de a kerület közösségi tereket is nyert a rendelő átalakításával.

Kérdés, hogy a helyiek (elsősorban a gyermekorvosi részleget értve ezalatt) lelkesedését, újító, adaptív szemléletét (pld. az Alapítvány tevékenysége) mennyire képes a fenntartó mintaként, értékként kezelni. Mert van néhány körülmény, ami okot ad a bizakodásra, hogy a fenntartó a jó gazda elvét követi: „gyorsszolgálat" végzi el például a kisebb javításokat, egy kertész gondozza (tavaly még így volt) a lassan, de fejlődő „zöldhomlokzat" vadszőlőindáit és az épület melletti zöld területeket, személyzet támogatja a főbejárat utáni betegforgalmi területre érkezőket az eligazodásban. Reméljük, hogy ez a helyzet nem változik. Ugyanakkor látszik, hogy a napi rutinon túl ráférne egy festés már a remekbe szabott belső terekre, miként ezt különösen a védett folyosószakaszokon és a várókban, az ablakhoz tolt padok, székek mögötti parapetek állapota tükrözi. És a földszinti, védőnői szolgálathoz vezető betegbejárat biztonsági-üveg előtetője, ami valamikor pókhálóstörést szenvedett, nem lett még kicserélve. Apróságok ezek, de a középületekkel kapcsolatos, évtizedek óta a legtöbb helyen változatlan fenntartói habitust ismerve jelzés értékűek: sajnos azt látjuk, hogy még a 10-20 éves, új építésű középületek hosszú távú és gondos, tehát nem eseti karbantartása sem megoldott.

És ami ugyancsak hiányzó a honi gyakorlatban, az az időről időre történő visszacsatolás, az adott szituációk felülvizsgálata: mi működik, mi nem? Mit terveztek jól, és mit nem? Esetünkben például a felnőttorvosi részeken, különösen a fogorvosi rendelőkben nagyon rossz minőségű a linóleumborítás, erőteljesen kopik, így problémás már a takarítása is; ez bizonyára anyagválasztási, minőségi probléma lehet. S kifelé haladva az épületből érzékelhető, hogy nem igazán kitalált a főbejárat felőli, többek között a babakocsik elhelyezésére is tervezett betegforgalmi rész sem. A precízen kidolgozott belsőépítészeti program mintha itt megbicsaklott volna kissé: lerakófelületekkel, székekkel, tárolókkal nem terveztek. És talán első pillanatra azt mondhatja az olvasó, hogy csak a kritikus szemét zavarja például a túlméretezett a pult, amit jelenleg a biztonságira felügyelő személyzet használ. Azon kritikusét, aki vallja, hogy a sokat emlegetett környezeti nevelés éppen ezekkel az apró, közintézményekben/köztereken elhelyezetett, kialakított dolgokkal kezdődik. Persze érzékelhető, miszerint a méretét befolyásolta az előtér alapterülete, de vajon a gyakorlatban is szükséges ez a méret, miközben az említett funkciók (lerakó-, ülő- és tárolóhelyek) hiányoznak?

És talán még egy-egy mozzanat – ami nem kérdőjelezi meg a tényt, hogy ez az orvosi rendelő, honi viszonyok között, ma is mintaintézmény –, nevezetesen az előtérben látható ipari öltözőszekrények, illetve az ún. befejező (betelepülő, másodlagos) design örök problémái: a véletlenszerűen megvásárolt szemetesek vagy a falakra, ajtókra celluxozott hirdetmények, figyelmeztetések. Ezekre olyan jó lenne, ha születne végre minden esetben és mindenhol megoldás, mert hangsúlyozzuk, ez nem egyedi, hanem az általános, mondhatni „rendszerszintű" probléma.

Elhagyva a főbejáraton át a rendelőt, kint az utcán tapasztaltuk (már nem először erre járva, és nem csak nekünk tűnt föl) az átkelő hiányát. Régen sem volt itt, lejjebb, az Árendás közbe torkolló átjárónál alakítottak ki egykor egyet, csak az van ma is. Pedig a helyi allűröket és véleményeket figyelembe véve a Kőrakás park felé induló út kereszteződésében is szükség lenne egy zebrára, de a rendelő főbejárati pozíciója is indokolná. Ennek hiánya is a gyalogosok, lényegében a közváltozó szokásaival nem számoló, meglévő, mondhatni „úgy maradt-szituáció", amit érdemes lenne felülvizsgálni, hiszen ez is a szociális városrehabilitáció egyik fontos módszere. Azon szociális városrehabilitációé, amelynek keretében a XV. kerületi önkormányzat képes volt az apróbb, de odafigyeléssel korrigálható hiátusaival együtt is egy európai szintű egészségügyi intézménylétrehozására.

Molnár Szilvia, Rubóczki Erzsébet

Eredeti tervező: Callmeyer Ferenc, 1972
Megrendelő: Budapest XV. kerület Önkormányzat Polgármesteri Hivatala
Rekonstrukció: M-Teampannon Kft.
Építészet: Hidasnémeti Máté, Madzin Attila, Noll Tamás
Belsőépítészet: Csavarga Rózsa, Szentgyörgyi Szandra
Tájépítészet: Grabner Balázs, Terhes Dénes - Korzó Tervezési Stúdió Kft.
Tervezés-kivitelezés: 2011

(Az írás az NKA Építőművészet és Örökségvédelem Kollégium 3232/95 kódszámú, Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletérőlcímű pályázattámogatásával készült. Pályázat száma: 3232/00120)