A kulissza mögött: a 3h építésziroda és a Bem téri épületfejlesztés tervei

A megfelelő tudás és gyakorlat adott, de központi szerv hiányában a műemlékvédelem csupán szigetszerű tud lenni hazánkban. Ugyanúgy születnek döntések 1:1-es rekonstrukciókról, míg komplett kortárs tömbök is épülhetnek régi homlokzatok mögé. Budapest utóbb bejelentett nagyobb bontásait látva okkal fordulunk kérdő tekintettel az építészek felé is, s a Radetzky-laktanya kapcsán Gunther Zsolt mesélt Lapunknak a beruházás tervezői szempontjairól új látványtervek kíséretében.

.„A magyar műemlékvédelemnek vége." Ezt a mondatot sokat lehet hallani mostanság. A pontosabb megfogalmazás igazából az volna, hogy széttöredezett. Tény, hogy nap mint nap a fővárosban járva szinte száz métert sem tudunk megtenni úgy, hogy ne látnánk védett homlokzatokon félköríves nyílásokba erőszakolt szögletes műanyag ablakokat, vagy nagyberuházások markológépeit, melyek a régi Budapest egy-egy szeletét törlik el épp a föld színéről. Ám ezzel egyidőben ott vannak az akár nemzetközi minőséget megütő felújítási esetek is manapság, legyenek példák akár elhagyatott műemlékek feltámasztására (pl.: Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, Kőnig és Wagner Építészek), barnamezős beruházásra (pl.: Eiffel Műhelyház, Marosi Miklós, KÖZTI), vagy éppen visszafogott kortárs beavatkozásra (pl, régi budai városháza megújulása, Hetedik Műterem).

Tehát a megfelelő tudás és gyakorlat adott, de központi szerv hiányában a működés csupán szigetszerű tud lenni hazánkban. Az is egy nagy, bár nem feltétlenül megvetendő kontraszt, hogy elfogadott uralkodó szemlélet sincs a műemléki bővítések terén: ugyanúgy születnek döntések 1:1-es rekonstrukciókról, míg párhuzamosan komplett kortárs tömbök is épülhetnek régi homlokzatokhoz. És itt el is érkezünk cikkünk fókuszához, a Radetzky-laktanyához.

Budapest utóbb bejelentett nagyobb bontásait látva okkal fordulunk kérdő tekintettel az építészek felé is, a sajtóban visszhangot látott beruházások tervezői közül pedig elsőként Gunther Zsolt mesélt Lapunknak a tervezői szempontokról. Csillag Katalinnal közösen vezetve a 3h építészirodát már több jelentős műemléki beavatkozáson vannak túl – vegyük például a szegedi dóm rehabilitációját (Váncza Lászlóval, 2012-2015), a fertődi Esterházy-kastély képtárát és látogatóközpontját (2014-2019), a John Pawson által jegyzett, de hazai közreműködőkként általuk is tervezett pannonhalmi bazilika megújulását (2007-2015), de sokan várjuk a Király Gyógyfürdő nyertes pályaművének kivitelezését is (Terv: 2017). Ezen érzékeny és jelentős munkák kapcsán felmerül a kérdés: miért és miként közelítették meg a Radetzky-laktanya teljes átformálásának projektjét?

Gunther Zsolt: Érdemes a válaszhoz a Pannonhalmi Bazilika átalakítását megemlíteni. Sokan voltak abban az esetben is, akik ragaszkodtak a régi, felújítatlan épülethez. Számukra igenis a Storno Ferenc által vezetett, 19. századi átalakítás és restaurálás jelentette a megőrzendő állapotot. Liturgiai szempontból azonban az a tér használhatatlan volt. Be kellett látni, hogy nem lehet tovább Ikea székeken zsolozsmázni, avagy fix oltár nélkül celebrálni szertartásokat. Ez egy jó példája annak, hogy egy épület különböző kontextusban különböző érzelmeket vált ki. A teret használó szerzetesek közül végül voltak, akik részt vettek az új tér tervezésének szellemi folyamatában, de volt olyan is, aki újonnan belépve csodálkozott el azon, hogy a tér ilyen jól kihasznált is tud lenni. Egy elavult és nem megfelelően használt épületet vissza kell adni egy célnak és a közösségnek.

A bazilikát a szerzeteseken kívül látogatók is használják, itt viszont egy magánberuházás – egy szálloda és irodaház kivitelezése zajlik. Hogyan kapná vissza a közösség a területet?

A Radetzky-laktanya főként városképi jelentőséggel bír, mi ebből a szempontból közelítettük meg a védendőséget. A múlt század elején már voltak elképzelések arról, hogy a Kandó Kálmán és a Henger utca között összeköttetést lehetne létrehozni a laktanyán keresztül, de ez végül sosem valósulhatott meg. Most egy passzázs épül a kapcsolódásért, benne üzleteket és vendéglátóhelyeket alakítanak ki. Hasonló céllal nyitottuk meg hosszú szakmai egyeztetések után a főhomlokzat földszintjének zárt széleit is. Mindezek mellett szorosan együttműködünk a főváros Bem teret megújító projektjének tervezőivel is, így egy zárt és hallgatag épület helyett egy teljesen új együttes és tér tud végre nyitni is az emberek felé.
 

Ehhez viszont feltétlenül csorbulnia kell a régiség értékeknek?

Az elhagyatott és rossz állapotú épületnek két lehetősége volt. Egyfelől védett értékként fenntarthatta volna az állam és megtölthette volna egy funkcióval az adott struktúrát, de ez esetben számolni kellett volna a ténnyel, hogy az épület nem lesz önfenntartó, gazdaságtalanul lehet csak működtetni. Másik lehetőségént magánkézbe kerülhetett – és ez következett be végül – viszont egy új tulajdonosnak minden oldalt mérlegelnie kell a fenntartáshoz: a régiség érték mellett a gazdaságiakat is. 

Ez az épület legénységi szállásépületként és fegyverraktárként működött. Katonának lenni kiváltság volt és hasonló együttesekben volt díszes lépcsőház, bálterem is, felvonultatták a hivatás attribútumait benne. Viszont a Radetzky-laktanya nem tartozott a típus kimagasló példái közé. A homlokzata mögött mindenféle műemléki értéket nélkülöző, középfolyosós alaprajzi rendszer terült el kisebb cellákkal. Ezzel a felépítéssel ma már nem lehet jól funkcionáló munkaterületeket kialakítani, még az egyik korábbi rendeltetés, egy általános iskola is kimenekült a falai közül a rossz adottságok miatt.

Sokan attól tartanak, hogy a megépült változat a világörökségi védett látképhez képest viszont túl nagy volumennel fog rendelkezni és az eset zöld utat adhat hasonló beruházásoknak is a Duna-parton.

Majd három éve dolgozunk a koncepción. Létezett több tervváltozat is még a mi munkát megelőzően, amelyek a terveinknél nagyobb ráépítéssel számoltak. Később azonban történt egy előnyös szabályozási változás arra vonatkozóan, hogy a párkánymagasság 21 méter magasságig csökkenjen vissza.  Ez egy bűvös szám, hiszen a szomszédos minisztériumi épületnek 27 méter körül van a párkánymagassága. Az épületünk beleszorult egy kubatúrába, amely nem folytja meg a főhomlokzat struktúráját, városnövekedési szempontból így ez a lépték itt és ezen a helyen elfogadható.

Egy ehhez hasonló beruházás során minden aspektust meg kell külön vizsgálni és felülbírálni melyik lépés jogos és melyik nem. Ha minden fejlesztésnél garantálva lenne egy olyan szakmai háttér, ami ezeket a lépéseket egyenként kontrollálni tudja, nem kellene félni a precedenstől. A probléma akkor van, ha a szakma egy ponton kikerül a döntéshozatali körből.
 

Ha építészeti nem is, de történeti értéke volt a laktanyának a nemzeti emlékezetben. Etikus-e ebben az esetben is ilyen méretű kortárs épületet tervezni egy kulissza homlokzat mögé?

Az elmúlt körülbelül 30 év műemléki elve arra vonatkozott, hogy minden, ami régi azt meg kell őrizni úgy, ahogy van. Mindegy, hogy működhet-e egyáltalán az épület tovább régi formájában. Csakhogy a műemlékvédelem nem volt minidig ennyire konzervatív. Gondoljunk csak az 1960-as évekre, például Carlo Scarpa elképesztő továbbépítéseire. A posztmodern időszak később aztán múltbéli formákat adaptált és az építészek is elkezdtek poszthistorizálni. Ez odáig vezetett, hogy újat régi épületekhez már végképp nem mertek hozzátenni az alkotók. A mi generációnk viszont már úgy véli, hogy a jelen kornak is meg kell jelennie a felújításokban, és ehhez Pannonhalma esete is jelentősen hozzájárulhatott Magyarországon. Firenzében például a magánkézben lévő épületeknél régen nem probléma, hogy 300-400 éves homlokzatok mögött teljesen új szerkezetek húzódnak. Ott hozzá lehet nyúlni a régi házakhoz, de csak azokhoz, amelynek típusa őriz sokkal reprezentatívabb példát az épületállományban. A laktanya hátsó szárnyainak bontásánál említetten ez volt a szempont mindamellett, hogy a főhomlokzat védettségét tiszteletben tartottuk.
 

A régi helyébe lépő új épület értéket képviselhet majd a jövőben?

A régi, zárt felépítéssel szemben az volt a célunk, hogy az új részeken megmozgatott homlokzatot hozzunk létre. Annyira akartuk dinamikussá formálni, hogy visszaadja a szomszéd épületek heterogén léptékét. A fő tömeg egy konzervatív lyukarchitektúra felépítését veszi majd alapul, viszont minőségi mészkőburkolattal, amely borítás a passzázs belsejében is folytatódni fog. Három udvar köré szerveződik majd az épület, azonban van egy gyűrűszerű tömeg – egy úgynevezett implantátum – melynek ablakkávái ki lesznek kissé billentve. A ferdített szemöldök és parapet motívumok díszítést fognak kapni, melynek tervezése még folyamatban van. Az ablakarányok nem lesznek egységesek, egy ponton ugyanis a tengelyek felveszik a régi épület nyílásainak ritmusát. Ez egyfajta historizáló lépés, az új épület így absztrakt és méltó módon tud reflektálni a megőrzött főhomlokzatra is.
 

A műemlékes szakma egy része mégis felháborodással követte a bontást. Milyen az összhang műemlékes szakértő és az építész között egy ilyen régi épületet átalakító nagyberuházás során?

Létezik egy ki nem mondott, de elég nyilvánvaló feszültség a gyakorló építészek és a konzervatív műemlékes szakemberek között. Pedig nekünk, építészeknek segítségre van szükségünk a tervezés során. Én szeretek a műemlékvédőkkel egyeztetni, sok releváns információ jön ugyanis elő nekik köszönhetően, ami gazdagítja az épületet. Sokan vannak már köztük olyanok, akik képesek több szempontot együttesen számításba venni egy épület rehabilitációjakor. Mind világlátott ember, akik vitaképesek és párbeszédben gondolkoznak, nem feltétlenül ragaszkodnak a régihez, amennyiben az nem képvisel kizárólagos értéket és nem fenntartható. Ha e két fél megtalálja a közös nevezőt, akkor utána az a kérdés, hogy képesek-e együtt hangsúlyos párbeszédet folytatni a döntéshozókkal is? Látni kell, hogy keskeny ösvényen mozgunk: megvan a rendezési terv, megvannak határozva a paraméterek és ugyanakkor vannak elvárások is, ami az épület jövőbeli működését illeti és amit nekünk tudomásul kell venni. Ügyesen kell, hogy mozogjunk ebben a közegben és együtt hitelesen kell közvetíteni a szakmai szempontokat a beruházó felé.

                                                                            ***
Itt tartunk most: hamarosan kiderül, hogy milyen lesz a homlokzat mögött emelkedő Bem téri épületfejlesztés a megépült formájában. A jövőre nézve annyi viszont bizonyos, hogy a régi épületek mellett kiálló szakmabeliek, az ingatlanfejlesztők és a kortárs építészek között új közös nyelvre volna szükség. Ám amíg a műemlékes szakok többségén a gazdasági tantárgyak még csak felajánlva sem bukkannak fel a mintatervben, amíg az építész karokon is van tanár (tisztelet a kivételnek), akik régészek, művészettörténészek ellen hangolják a hallgatókat, s amíg az ingatlanfejlesztők számára a több százéves részletek olykor csak a deficitet jelentik, addig túl nagy változás nem lesz. Multidiszciplinaritásra törekvő alkotókra és műemlékvédőkre van szükség, és a szakmájuk oktatásában is tetten érthető ösztönzésre a párbeszéd felé, amennyiben úgy akarjuk fejleszteni és növelni a várost, hogy az ne veszítse el sikerének kulcsát: az építészeti karakterét. Akkor talán évek, évtizedek múlva újra lesz jelene a most csak pislákoló, de még meg nem szűnt magyar műemlékvédelemnek.