építészet : környezet : innováció

Szerzetesek szolgálatában – a pannonhalmi bazilika felújításáról

A pannonhalmi bazilika felújításának gondolatával már a II. Vatikáni Zsinat óta foglalkozik a pannonhalmi bencés közösség. Az átalakítás munkája hosszú idő után végre elindult, sőt, a közeljövőben – mintegy másfél évszázad után – egy újraértelmezett liturgikus teret használhatnak a szerzetesek és a hívek. Dr. Fehérváry Jákó bencés atyával, a Bazilika Műhely titkárával Hartmann Gergely beszélgetett arról, milyen út vezetett idáig, milyen sarokpontokat vettek a munkánál figyelembe, és ez hogyan fog rövidesen John Pawson tervei alapján épített valósággá válni.

A pannonhalmi bazilika felújításának gondolatával már a II. Vatikáni Zsinattól kezdve foglalkozik a pannonhalmi bencés közösség. Az átalakítás munkája hosszú idő után végre elindult, sőt már a látványos elemei meg is valósultak. A közeljövőben egy mintegy másfél évszázad után újra átgondolt liturgikus teret használhat a bencés közösség és a hívek. Dr. Fehérváry Jákó bencés atyával, a Bazilika Műhely titkárával arról beszélgettem, milyen út vezetett a mostani felújításig, melyek voltak azok a sarokpontok, amiket a munkánál figyelembevettek, és ez hogyan fog rövidesen épített valósággá válni John Pawson brit építész tervei alapján.

 

dr. Fehérváry Jákó (fotó: Nádai Fidél)
 

 

Hartmann Gergely: Első kérdésem, hogy mik voltak a mostani felújítás előzményei, milyen út vezetett a mostani munka elkezdéséig?

Dr. Fehérváry Jákó: A bazilika felújításáról már nagyon régóta gondolkodott a közösség, lehet mondani, hogy már negyven éve, a II. Vatikáni Zsinattól kezdve folyamatosan. Többször is születtek konkrét elképzelések a bazilika belső átalakítására. Erre azért volt szükség, mert a hatvanas évektől a templom egyre inkább a bencés közösség liturgiájának a helyszíne lett. Korábban ez nem így volt, a bencések közös imádságaikat a XIX. századi káptalanteremben végezték, a bazilika a magánmisék és a nagy ünnepi liturgiák helyszíne volt. Ahogyan viszont a mindennapi zsolozsma végzése és éneklése egyre inkább átkerült a bazilika terébe, úgy vált ez a tér egyre fontosabbá a mindennapokban is.

Mielőtt a mostani felújításnak nekifogtunk volna, két másik terv született. Az első a hetvenes évek elején Sedlmayr János műve volt, aki sokat dolgozott Pannonhalmán, neki köszönhető például a kerengő a mai képe is. Ő és egy művészettörténész kollégája vezették annak 1960-61-es restaurálását, ami akkor egy nagyon progresszív műemléki irányt képviselt. Vagy például az arborétum kerítését is neki köszönhetjük, amit én nagyon szeretek. A bazilika belsejének átalakítására akkor készített terv eléggé extrémnek mondható. Egy üvegoltárt tervezett, amit színes fényekkel lehetett volna megvilágítani, köré pedig egy amfiteátrumszerű teret képzelt el. Ebből a tervből aztán nem lett semmi, de a változtatás vágya továbbra is ott élt a közösségben.

Amikor én beléptem a rendbe, de már előtte, gimnazistaként is, egészen tiszta emlékeim vannak, ahogyan erről az akkori bencések beszéltek nekünk, hiszen már ők is rengeteget foglalkoztak a térrel. Evidenciaként említették, hogy a szószéket el kellene távolítani, vagy hogy a baldachinos főoltárnak sincs igazán szerepe. Szilveszter atya, aki talán az egyik legaktívabb volt ebben, megmutatta az ehhez kapcsolódó gondolataikat. Akkor például felmerült, hogy a kórus fönt legyen a szentélyben. Oldalról, egy hídon, az oldalhajón keresztül lehetett volna bejönni a templomba. A főmonostor második emeletén lett volna a sekrestye, így egyenesen a szentélybe vonulhattak volna a szerzetesek. Sedlmayrnek pedig az volt az ötlete, hogy a hidat a keleti falon keresztül kellene bevezetni, mint egy „sóhajok hídját”, így a szerzetesek a hármas ablak egyikén keresztül jöhettek volna be, az oltár mögül. Tehát egészen extrém ötletek is megfogalmazódtak.

 

A Bazilika Műhely munka közben John Pawsonnal és Gunther Zsolttal
 

 

HG: Ezek valószínűleg újra aktuálissá tették volna a bazilika átgondolását…

FJ: Valószínűleg. Különös tekintettel arra, ha látjuk, hogy egy hetvenes évekbeli anyaghasználat hogyan öregszik, és az ötletek is meglehetősen sajátosak voltak. Ezzel együtt az az érdekes, hogy az akkori műemlékfelügyelőségben lett is volna egyfajta nyitottság, hogy ilyen megoldások szülessenek.

HG: Mi volt a második terv?

FJ: 1992-ben Bernard Ruel, egy francia műemlékes építész járt Magyarországon, aki ellátogatott hozzánk Pannonhalmára. Meséltük neki, hogy mit szeretnénk, és ő felajánlotta, hogy szívesen tervezne nekünk. Mi erre egy kicsit vaktában igent mondtunk, és így születtek meg a koncepciótervek 1994-ben. Azért emlékszem ilyen jól az évszámokra, mert én éppen Franciaországban voltam, és segítettem neki magyarra fordítani különféle dolgokat. A megvalósulásig ez a terv sem jutott el, de Bernard Ruel tervei a Pannonhalmi Szemlében megjelentek, amikor ismét téma lett a bazilika felújítása.

HG: Ezek után hogyan készültetek a mostani rekonstrukcióra?

FJ: A kétezres évek elején újra úgy tűnt, lehetőség nyílik a felújításra. Dr. Várszegi Asztrik főapát úr létrehozta a bencésekből álló Bazilika Műhelyt, amelynek máig az a feladata, hogy a közösség részéről megfogalmazza a rekonstrukcióval kapcsolatos igényeket, célokat, és elősegítse a fontos döntéseket. Így szerettük volna elérni, hogy a bazilika felújításának vezérmotívuma minden más szempontot megelőzően a közösség liturgikus, teológiai és szerzetesi reflexiója legyen. A Bazilika Műhely titkáraként én követem legszorosabban a folyamatokat a közösségünk részéről, illetve azon döntéseknek a meghozatalát próbálom elősegíteni, amelyeket nekünk, bencéseknek kell átgondolnunk. A Műhely működését kezdetben segítette egy magyar építészekből és művészettörténészekből álló szakértői testület is.

HG: Szempont volt-e, hogy magyar vagy külföldi legyen az építész? Hogyan jutottatok el John Pawsonhoz?

FJ: Azt a szempontot, hogy külföldi vagy magyar építész legyen-e, nem tematizáltuk. Pontosabban az elején ez nem került szóba. Sok töprengés volt, hogy milyen irányba induljunk el. Az alapvető volt számunkra, hogy legyen egy olyan építész, aki „megüti a mércét”, dolgozott már együtt szerzetesekkel, és ilyesfajta terek nem idegenek számára, valamint, hogy az ő érzékenysége valamiképpen találkozzon a mi vágyainkkal. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy külföldön ennek megvan egyfajta hagyománya. A magyarországi modern templomépítészetről nekem az volt a tapasztalatom – és még csak nem is szerzetesi terekről beszélünk –, hogy az építészeti formálás esztétikáján kívül más szempont ritkán vezeti az építészeket, és a liturgikus, koherens teológiai vízió kevés építész munkáját hatotta át. Volt egy francia-belga bencés tanárom, Frédéric Debuyst, aki egy nagyon izgalmas tanulmányút során megismertetett a modern belga templomépítészettel. Neki nyilván megvoltak a maga preferenciái, de ott fölnyitotta a szememet arra, hogy tulajdonképpen azok a sémák, amelyek alapján mi ma egy liturgikus teret elgondolunk, sokszor minden különösebb végiggondoltság nélkül jelennek meg az új templomterekben. Sok esetben csupán sablonok variációját látjuk, és az az érzésem, hogy nagyon fontossá válik az épület maga. Az anyaghasználat, a formák, a bútorok formálásával az építész mindig valami attrakciót akar bevinni a térbe, de kicsit érzéketlen arra, hogy ott tulajdonképpen mi is történik. Hasonlót látok a képzőművészeti alkotások esetében is. Néha megdöbbenek, milyen képzőművészeti alkotások, festmények, szobrok kerülhetnek be a szentélybe.

Ilyen szempontból most az új piarista kápolnát találom izgalmasnak, ahol talán mégis megjelenik valami a formáláson túl. Persze olyan nagy mozgástér nincsen, tehát amikor én azt mondom, hogy a liturgia mozgástereit ki lehetne jobban használni, vagy tekintetbe lehetne venni, nagy különlegességekre nem érdemes gondolni, de pl. érdemes felidézni Ottokar Uhl melki diákkápolnáját. Ma már sajnos nem az akkori elképzelések szerint működik. Eredetileg az építész két részre osztotta föl a teret. Az egyik részben ült a közösség, a másik részben pedig volt egy nagy, hosszúkás faasztal. Az igeliturgiát a diákok a padokból hallgatták, de amikor az eukarisztia ünneplése következett, mindenki átment az asztalhoz és körbeállta azt. Itt nagyon szépen játszott az eukarisztia kettős dinamikája. Volt egy külön előtér, amelyet a keresztelőkkor használtak. Tehát volt egy mozgás, ahol az ünneplő közösség is alakította a teret, ahogyan ott ült, és viszonyult az ambóhoz, a felolvasóhoz, vagy ahogyan körbeállta az oltárt.

 

a pannonhalmi bazilika belső tere az átalakítás előtt és után. (terv és kép: John Pawson)
a pannonhalmi bazilika belső tere az átalakítás után. (terv és kép: John Pawson)
 

 

Ha pedig a feltett kérdésedhez történeti szempontból közelítünk, és végignézzük a bazilika építéstörténetét, akkor is sajátos képet kapunk. Ha a középkort vesszük, akkor a templom építésének feltehetően a harmadában dolgoztak magyar mesterek. Mellettük franciák, Rajna-mentiek is tevékenykedtek. Hogyha a főapátság más épületeit megnézzük, akkor is azt látjuk, hogy külföldi építész tervezte a tornyot és a könyvtárat is. Maga, a bazilika XIX. századi rekonstrukcióját végző Franz Storno az akkori főapáttal, Kruesz Krizosztommal németül levelezett. Tehát az, hogy a tervező vagy az épület magyar-e vagy sem, egy sajátos kérdésfölvetés, amit egyrészről értek, másrészről pedig leginkább a Storno-féle felújítás elemeinél látható, hogy a bazilika mennyire globalizált épület. Az akkori üvegablakok Ausztriában készültek, a szószékhez és a baldachinos főoltárhoz carrarai márványt és libanoni cédrust használt. A bronzszobrokat Párizsban öntötték. Egyedül a famunkákat csináltatta helyi asztalosokkal. Ehhez képest a mostani felújításnál John Pawson csak azt kötötte ki, hogy a fénytervező legyen az, akit ő nevez meg.

HG: Mi volt a liturgikus koncepció a részetekről? Miben különbözik a mostani felújítás koncepciója a korábbi tervektől?

FJ: Alapvető újításnak érzem a liturgikus terek végiggondolásában, hogy a templom nagyon erős kelet-nyugati tengelyességét és szintkülönbségeit sikerült egy olyan pozitív adottságként kezelni, amire aztán fel tudtuk építeni az egész koncepciót. A lényeg, hogy nem a spanyolviaszt találtuk fel, és talán pont ebben különbözik ez a korábbi tervektől, hanem egy létező templom eredeti adottságaiból indultunk ki, illetve amit eddig hátránynak gondoltunk, azt elkezdtük pozitívan értékelni. Például azt, hogy több szint van, és ezáltal el vannak választva egymástól a bazilika különböző terei. Jelen állapotában azonban ezek közül több hely és tárgy halott. Az a vágyunk, hogy a templomnak ez a töredezettsége megszűnjön, és a halott terek is újra funkciót kapjanak, hogy újra egy egész legyen a bazilika. Ehhez használjuk fel a kelet-nyugati tengelyt, erre fűzzük fel a teológiai és építészeti koncepciót.

Így lett a beavatás, a keresztelés helye a torony alatti nyugati tér, ami legalul van. Innen indulunk. Ennek a térnek a centrumában van a keresztelőkút, így keresztelőkápolnává válik az eddig alig használt terület. Egyébként szerencsés, hogy az itt lévő XIX. századi Storno-freskók tematikája, a teremtés és a bűnbeesés ciklus a zodiákus jegyekkel is kapcsolható a funkcióhoz. Ezekben a festményekben van valami mesekönyvszerű, ahogyan Ádám és Éva állnak a paradicsomban a különféle állatok között (például oroszlán, kecske, pillangó), kicsit mint a biblia pauperum, amely a didaktikusság ellenére is kedvessé teszi ezeket a freskókat, és tematikájuk is jól illeszthető a keresztséghez.

Tehát innen, nyugatról indul a tengely. A templom középső része a hívek és a szerzetesek szintje. Nagyon fontos volt számunkra, hogy legyen egy szerzetesi kórus, ami nem „széthordható” (most összehajtható székeket használunk), hanem ott van, mutatja, hogy ez egy szerzetesi templom. Itt lesznek a stallumok, ahol mi, bencések fogunk ülni. A szerzetesi kórus és a hívek között, majdnem a templom mértani közepében kap helyet az oltár. Ez lesz az egész templom centruma. Ami összeköt. A szerzetesek és a hívek közötti közösség helye, az Isten és az ember közösségének helye. A szerzetesi kórus centruma pedig a felolvasóállvány. Az ambó a kelet-nyugati tengely folytatása, az oltártól nyugatra, a stallumok között kap helyet. Tehát nem a hagyományos téri elrendezésben, hogy az oltár van középen és oldalra helyezve az ambó, hanem egyenrangú szereplőként lesz jelen ez a két tárgy. Ez abban is fog segíteni, hogy tudjuk és lássuk, hogy mikor hol van az ünneplés fókusza. Tehát lehet majd látni, hogy a zsolozsmában az ambó a centrum, a misében pedig az igeliturgia résznél az ambó, az áldozati liturgia részben pedig az oltár válik fókusszá.

HG: Az így „hátrahúzott” ambót és a felolvasót látják a hívek, ha ők is jelen vannak? Mi történik akkor, amikor nincsenek is ott a szerzetesek, csak a laikus hívek és a miséző pap?

FJ: Modelleztük és úgy tűnt, hogy látszik az ambó. Amikor nincsenek ott a szerzetesek, csak a hívek, arra az esetre egy mozgatható olvasóállványt kértünk a tervezőtől, ami pontosan az ilyen liturgiákra lesz kitehető.

HG: Tehát a tér koherensen működik többféle elrendezésben, attól függően, hogy mi történik benne, de elsősorban a szerzetesi kórus igényei a meghatározóak.

FJ: Így van, ezt akartuk. Azért nagyon fontos ez, mert szerettük volna, hogy kitűnjön, hogy ez egy szerzetesi templom, és minden más csak ezután következik. Egy olyan tér, ahol mindennek megvan a helye, de ha valaki belép, mégis egyvalamiként látja. Eddig leginkább minden látszódott. Ezután például megszűnik az összehajtható székek mindent elöntő jelenléte, amelyeket csak a tömegliturgiákkor használtunk, de mindig ott voltak a templom terében, szem előtt. Továbbra is lesz olyan ünnep, hogy négyszázan leszünk a templomban, és a székek is megmaradnak, de ezután külön erre a célra kialakított szekrényekben tároljuk őket.

HG: Tovább haladva nyugat felé, ott a főoltár, ami egy jelentős méretű XIX. századi tárgy. Ez az eredeti elképzelések szerint kikerült volna a térből, de erről a műemléki egyeztetések során le kellett mondanotok. Hogyan kapcsoltátok bele mégis a koncepcióba, okozott-e ez fejtörést?

FJ: Bele kellett, hogy illesszük, hiszen mi valóban el szerettük volna távolítani a főoltárt. A szentély centruma és a kelet-nyugati tengely végpontja számunkra nem a főoltár, hanem a rózsaablak. A főoltár nagy baldachinja kicsit takarja a kompozíciót, és a templomnak szinte a vizuális középpontjában egy hatalmas tárgyként jelenik meg. Éppen ezért nehéz megtenni, hogy ne használjuk semmire. Úgy döntöttünk, hogy a tabernákulum kerül ide a Szent Benedek kápolnából. Így valamelyest értelmet nyer a főoltár jelenléte, van mire fókuszálni, az az eukarisztia őrzésének a helye.

HG: Amennyiben kikerült volna a XIX. századi főoltár, és ha nem a tabernákulum került volna oda, mi lett volna a liturgikus szerepe a rózsaablak előtti kiemelt, üres terének?

FJ: Annak a liturgikus szerepe alaphelyzetben az üresség, a rózsaablakkal és a hármas ablakkal. A mostani szakrális építészet ezt l'espace de gloir-nak, a dicsőség terének nevezi. Mi azt mondtuk volna, hogy ez legyen egy üres tér. Ha tömegliturgiák vannak, akkor átmenetileg tribünné válhat, ahová székek kerülnek, hogy elférjünk.

HG: Az általad eddig felvázolt liturgikus koncepcióhoz hogyan kapcsolódik az építészeti koncepció? Milyen volt a Pawson-iroda viszonyulása az elgondolásaitokhoz?

FJ: Az építészeti koncepció nagyon alázatosan kapcsolódik a vágyainkhoz. Amikor felvettük a kapcsolatot az építésszel, akkor letettünk az asztalára egy négy-öt oldalas briefing-et, amit ő elolvasott. Ez volt a kiindulópont a tervezéshez. Illetve, ami még világos volt, az az, hogy mi miért akarjuk John Pawsont, hiszen valami miatt nyilván szerettük volna, hogy ő tervezzen nekünk. Elsősorban az volt a fontos, hogy az ő templomterveinél érzékeltük azt a fajta spiritualitást és azt a fajta hozzáállást a liturgikus térhez, ami számunkra fontos volt. Ilyen például a Novy Dvur-i apátság épülete és temploma, vagy a most futó másik munkájuk, az augsburgi Moritz Kirche rekonstrukciója, de említhetném a kápolnáikat is. A liturgikus, szerzetesi és teológiai szempontok mellett volt még egy nagy vágyunk, a letisztultság. A bazilika egy sötét, díszítésektől hemzsegő térnek tűnt, szervetlenül egymáshoz illeszkedő tárgyakkal, figyelmet sokfelé szétszóró elemekkel egy önmagában is nagyon szép térben. Szerettünk volna egy tisztább teret. Ez az, amit „stornótlanításnak” hívnak, de mi nem Stornót, hanem az egyes tárgyak létjogosultságát kérdőjeleztük meg. Ebben John Pawson és munkatársai partnereink lettek.

 

A pannonhalmi bazilika átalakítási tervének axonometrikus nézete
 

 

Fontos volt számukra az is, hogy lássák, a templom hogyan illeszkedik a monostor egészébe, hogyan történik a megközelítése. Az is nagyon érdekelte őket, hogy a téren belül mi hogyan mozgunk, hogyan szeretnénk mozogni. Eddig az volt a gyakorlatunk, hogy bementünk a sekrestyébe a beöltözéshez, aztán kijöttünk a templomba, fölsorakoztunk, majd lementünk egy szintet, hogy ismét följöhessünk. Ez egy kicsit l’art pour l'art bevonulás volt, hiszen tulajdonképpen ugyanoda érkeztünk meg, ahol álltunk a bevonulás kezdetén. Ezen kívül az, hogy a templomban sorakoztunk, szintén problémákat vetett föl. Szerettünk volna egy olyan teret, ahol nyugodtan lehet a liturgia előtt fölállni. Ezt hívjuk stációnak, ez az előkészület tere. Mielőtt kivonulna a közösség, föl lehet sorakozni, csendben vagyunk. Ehhez találták ki a belső sekrestyék egybenyitását, ami egyébként már mostani félkész állapotában is meggyőző.

HG: Az anyaghasználatról mondanál pár szót?

FJ: Az anyaghasználat is fontos dimenziója a felújításnak. Összesen három új anyag jelent meg a térben, amellett, hogy nagyon sokféle kikerült. A padlóburkolat kiválasztása egy kulcsfontosságú momentum, szerettünk volna egy homogén alapot adni a liturgikus térnek. A XIX. században kelheimi mészkövet tettek le, ami önmagában nagyon szép, meg a legpraktikusabb mészkő, ami a világon létezik, mert iszonyú tömör és nagyon könnyű tisztítani, de van egy „csempeszerű” hatása, ami ebben a középkori térben talán nem annyira szerencsés. Mi egy mattabb, visszahúzódóbb járófelületet szerettünk volna, egy homogén felületet nagy blokkokból kialakítva. A fontos liturgikus tárgyak alapzata is mészkőből lesz, tehát mintegy abból nőnek ki.

A második anyag az ónix. Ebből lesz a liturgikus tárgyak felső része. Ez egy nagyon szép anyag, nagyon légies. A rózsaablaknál is ezt fogjuk használni, üvegre laminált ónixlapok, amelyeknél a hagyományos ablakoknál használt osztás helyén bukkan elő az üveg, tehát itt fénycsíkok jelennek meg. Reményeink szerint az oltár felső része is egy nagyon szép ónix-tömb lesz.  Harmadikként pedig tömör diófából lesznek a bútorok. Ez egyszerre markáns, méltóságteljes, mégis diszkrét jelenlétet adhat ezeknek az egyszerű berendezési tárgyaknak.

HG: Manapság a minimalizmus (vagy valami, amit annak mondanak) egyfajta divat is. Pawson nyugaton egy „trendi” építésznek számít, sok luxus-megbízása van. Ez mintha ellent látszana mondani az „egyszerűség”-nek. Ha ez így van, akkor miért mégis ő tervezi a pannonhalmi szerzetesi bazilika rekonstrukcióját?

FJ: Sokat gondolkodtam, hogy is van ez. Kicsit távolabbról indulok. Miért van az, hogy manapság az egyházat a hagyományok letéteményesének gondolják? Miért az a közvélekedés – és ezt nagyon sok ember, a műemlékesektől kezdve a volt bencés diákokig gondolják –, hogy nekünk, az egyháznak a régi dolgok megőrzése nagyon fontos dolgunk. Nyilván nem herdáljuk el őket. De belegondoltam, hogy abban miért nem látnak ellentmondást, hogy Raffaello dolgozik a Villa Farnesinán, mint egy divatos festő, és pogány motívumokat fest meg, ezáltal egy hihetetlen gazdag enteriőrt hoz létre, majd utána dolgozik a pápai termek díszítésén? Miért nem probléma, hogy van a Farnese család, az egyik leggazdagabb római család, aki rendel ettől az embertől, és ezután az egyház is megkéri. Vagy miért nem látnak problémát abban, hogy a gótika egy kolostorban született meg, mint egy teljesen új műfaj, ami aztán a középkori világi középületek formáját is adta. Vagy miért van az, hogy az ókori keresztények egy „trendi” épületformát vettek át, a bazilikát, ami szintén egy középület volt. Tehát ez mindaddig nem probléma, amíg el nem érünk a mai korig, hogy megkérünk egy jó építészt, aki gazdag embereknek is dolgozik. Én történeti távlatban sem látom a nehézséget. Ha az egyház „zászlóshajó-projektjeire” gondolunk, azt látjuk, hogy mindig a legjobbakkal és a legmenőbbekkel dolgozatott, akiket akkor a legjobban megfizettek, akik akkor a legkeresettebbek voltak, és akik ugyanúgy dolgoztak középületeken is.

HG: Felvethető, hogy „nem volt választás”. Az volt „a” művészeti és építészeti irány, nyilván annak legjobb képviselőjét volt célszerű választani. Manapság viszont nehéz kimondani azt, hogy „így kell építeni”. A sok lehetőség közül miért a minimalizmus? Miért nem fog ez egy-két évtizeden belül elavulni?

FJ: Nehéz ezt a manapság talán túl sematikusan és sokszor pejoratív értelemben használt fogalmat, a minimalizmust megfogni. Azt sem tudom, ha Pawsontól valaki azt kérdezné, hogy „Ön minimalista?”, akkor ő rábólintana-e. De ha trend alapján választottunk volna, azt mondanám, rendben van. Nyilván minden választást lehet kritizálni. Csak az nem vétkezik, aki nem csinál semmit, aki meg csinál valamit, az hibázhat. Ilyen értelemben a mi választásaink is nyilván kritizálhatóak. És miért is ne? De ezzel együtt azt is gondolom, hogy a „trendi” és a szép dolgok eshetnek egybe. Ezek nem feltétlenül zárják ki egymást. Az ötven évvel ezelőtti épületeknél is pontosan lehet látni, hogy melyik ház az, ami még ma is friss. Ránézel vagy bemész, és azt mondod, hogy „ez ott van”. Pedig ötven éve készült, amikor a legnagyobb betonszörnyeket is építették. Vannak maradandó dolgok az elmúlt évtizedek szakrális építészetben is. Azt gondolom, hogy a Christ in the desert sivatagban fölépült templom harminc éve is érvényes volt, és ma is az. Másrészt vannak olyanok, amikre azt mondjuk, hogy erre nem fogunk emlékezni. Bemész és látod, hogy heterogén, nagy kockázatot nem vállal, sok gondolat nincs mögötte. Mi azt reméljük, hogy egy olyan dolgot tudunk csinálni, ami érvényes lesz évtizedek múlva is.

HG: Tehát az, hogy a trend és a tartalom egybeesik, nem feltétlenül baj. Így is születhet, ahogy mondtad, akár évtizedek múlva is érvényes alkotás.

FJ: Igen, és mi nem trendet kerestünk. Pontosan megfogalmazott céljaink voltak, és kerestünk egy olyan építészt, akiből kinéztük azt, hogy ezekkel valahogy együtt tud működni. Miután egy építész nemet mondott nekünk, utána mentünk át egy másik építészhez, aki igent mondott.

HG: Ha jól tudom, ez az első építész Peter Zumthor volt. Ő miért mondott nemet?

FJ: Akkor éppen nagyon sok munkája volt. A főapát úr írt neki egy levelet, és miután hosszú ideig nem válaszolt, újra megkerestük, és mondta, hogy kint van a levél a konyhájában, és azóta azon töpreng, hogy mit válaszoljon. Végül nem mert rá igent mondani. Annyi folyamatban lévő munkája volt, hogy nem tudott volna rá kellő időt és energiát szánni, és bennünket a megvalósításhoz szükséges pályázati határidők is sürgettek. Pontosan nem értem azt a jelenséget, hogy őt Magyarországon szeretik, Pawsont pedig kevésbé. Emlékszem például, hogy volt egy kihelyezett műemléki tervtanács Pannonhalmán, ahol az egyik építész kifejezetten lekicsinylően beszélt Pawsonról, mondván, hogy ő egyáltalán nincsen arról meggyőződve, hogy ez az ember az élvonalban van, és hogy részünkről jó és átgondolt választás volt rábízni a tervezést. Tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy nem jegyzik Pawson nevét a jó építészek között, amiben én azért nem vagyok biztos.

 

A pannonhalmi bazilika átalakítási tervének axonometrikus nézete
 

 

HG: Rögtön John Pawsont kerestétek meg Peter Zumthor után?

FJ: Igen. Gunther Zsolt hívta fel rá, és munkájára, a Novy Dvur-i apátságra a figyelmünket.

HG: Mi fogott meg benneteket Novy Dvurban?

FJ: Azt tudom elmondani, ami engem megfogott. Rám már korábban is nagy hatással voltak a fényképek, és személyesen is elmentem, hogy meggyőződjek arról, élőben is szép-e, lehet-e benne élni. Utóbbi persze nem derült ki, mert egy szűk hetet voltam csak ott, de az épület meggyőzött. Amikor beléptem a templomba, egy nagyon szép, spirituálisan nyitott teret láttam. Azzal a kevés dologgal, a fehér felületekkel, a sötét színű stallumokkal, a fényekkel, ami oldalt jön be a bevilágítókon, számomra valami egészen egyedi összhangot teremtett. A kerengő kevésbé hatott rám, de azt is kedvelem. A káptalanterem különösen szép lett, és a sekrestye is gyönyörű. Mindenesetre a templom volt az, amire ránéztem és azt mondtam, hogy ez a tér a maga nagyon lényegi módján spirituálisan is tud valamit.

HG: A Novy Dvur-i templom belsejében megjelenő fénycsíkok meglehetősen összetett épület- és tartószerkezeti kialakítás révén tudnak csak létrejönni. De nem csak itt, több helyen használ Pawson bonyolult szerkezeteket az építészeti formálás letisztultsága mögött, hogy létrejöjjön egy belső téri hatás. Indokolt ez szerinted?

FJ: Ha egy gótikus katedrálisnál létre akarod hozni azt a végletekig áttört falat, és ennek érdekében kívülről támpilléreket alkalmazol, az egy nagyon bonyolult megoldás, hogy belülről egy hatás működjön, mégis minden kritikán felül áll.

HG: Említetted, hogy alig egy hétig voltál ott, mégis megkérdezem, hogyan lehet élni ezekben a terekben?

FJ: Nyilván az ott lakókat kellene megkérdezni, mert ők azok, akik éveket töltenek el benne. Én a perjellel, Don Samuellel beszélgettem sokat, akinek köszönhető, hogy Pawson ott dolgozik, tehát ilyen értelemben ő nyilván elfogult a használhatóságot illetően. De az látszott, hogy azok a dolgok, amikben Pawson nem ismert kompromisszumokat, nem könnyítik meg az életet. Például a kilincs nélküli ajtó. Pawson nagyon nem szereti, ha a fal síkjából kilóg valami, hanem sajátos módon oldalról nyitható ajtókat tervez. Ezeknél el tudom képzelni, hogy elkezdődik valamilyen barkácsolás egy idő után.

HG: Azzal, hogy formák és díszítések csak a „minimumra” redukálva jelennek meg, ugyanakkor az anyagszerűség jelentése és hatása sokkal erősebb lesz, kifejez-e az utóbbi szimbolikus tartalmat? Visszatérve a pannonhalmi bazilikában megjelenő új anyaghasználatra, az jutott eszembe, hogy az ónix állhat-e a transzcendens felé való átmenet megfoghatatlan, sejtelmes jeleként, és pl. ehhez képest a diófa értelmezhető-e úgy, mint egy sokkal inkább emberközelibb, „földi” anyag?

FJ: Adtál neki egy olyan szimbolikát, ami így nem volt végiggondolva, de egész biztosan ott van. Egyébként az ónixra azért esett a választás, mert az a paradicsomban található kövek egyike. Ezt onnan tudjuk, hogy a Teremtés Könyvének második fejezetében leírja az író, hogy mi minden található a paradicsomban és említ négyféle követ, melyek közül az ónix az egyik. Pawson vetette fel az ötletet, hogy ezt használjuk. Sokat gondolkodtak azon, hogy mi az a jelenlétet, ami ki tudja azt fejezni, amit az oltárnál várunk. A munka előrehaladtával a többi tárgyon is megjelent ez az anyag.

HG: Az előbbi kérdést fordítva feltéve, az anyagokon túl mit ad a forma? Mi a különbség a szellemtelen „primitív” forma, és egy intenzív tervezési folyamat letisztult végeredménye között?

FJ: Számomra egyszerű a válasz. Mi megadtunk bizonyos paramétereket, amelyek inkább gyakorlatiasak voltak. Például az ülőbútorok használhatóságára vonatkozólag, hogyan szeretnénk ülni rajta, hogy legyen a háttámlában kis dőlés és így tovább. A Storno-féle padok egyik nagy hátránya, hogy kényelmetlen szerkezetek. Nagyon szép asztalosmunkák, amelyek nem is fognak elveszni, de mi szerettük volna, ha olyan padok lennének, amiken lehet ülni. A tervezők pedig nyilván tekintettel a tér egész spirituális dimenziójára és a meglévő épület adottságaira, kiválasztották az anyagokat és a formákat. Ezek nagyon egyszerűek, és nincsen bennük valamiféle kifejezett „mögöttes tartalom”, hacsak az nem, hogy olyan jelenlétet szeretnének adni, ami segíti a térnek azt a fajta működését, amit mi fontosnak tartunk. Azt, hogy az imádság tere legyen, és a benne ülőt is segítse az eseményekben való aktív részvételben. Nem akarom ezt túlideologizálni, szerintem ennyi. Ilyen szempontból nyilván lehet, hogy a szépen faragott és megmunkált, különféle díszekkel ellátott padokhoz képest ez önmagában visszalépés, és azt is mondhatjuk, hogy ezekhez akkora mesterségbeli tudás és olyan gondos munka nem kell, ugyanakkor az egészhez való viszonyulásában nézve pedig talán előrelépés.

 

A pannonhalmi bazilika látványterve az átalakítás után
 

 

HG: Hogy érted az „egészhez való viszonyulás”-t?

FJ: Többen megkérdezték, hogy a bútorok nem visszhangozhatták volna-e az épületben található formákat. Talán elsősorban a csúcsívekre gondoltak az emberek. Úgy gondolom, hogy nyilván visszhangozhatták volna, de számomra ezek a bútorok nem attól lesznek szerves részei az épületnek, hogy azt lemásolják, hanem hogy egy nagyon tiszta réteget hoznak létre benne. Így lesz olyan önálló státuszuk, amilyet szánunk nekik: tehát – bár összhangban vannak az egésszel – nem akarnak valamihez hasonlítani, vagy valamibe beleolvadni, hanem saját jogon léteznek. Egy kicsit úgy, mint mi, a bencés közösség is, akik egy nagy hagyomány részeként, mégis saját jogon, megfogalmazzuk a magunk liturgiai, szerzetesi szempontjait, és azt szeretnénk a templomban viszontlátni. Ahogyan egyébként ezt minden kor megtette.

HG: Mikorra készül el a felújítás?

FJ: Ha minden jól megy, 2012 augusztusában szenteljük fel a bazilikát.

 

 

8 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »