építészet : környezet : innováció

A Városliget Arnstein létráján

A városligeti fejlesztés nem tud elszakadni attól a rossz gyakorlattól, ami magyar közberuházásokat rendre zsákutcába tereli. Az építészet demokratizálásának ügye ezzel szemben egyre megkerülhetetlenebb kérdésnek számít a nyugati demokráciákban. Bardóczi Sándor írása.

Feloldhatatlannak tűnik az ellentét a kormányzati irány és a nem szűnő civil ellenállás között a Városliget kívánatos fejlesztése ügyében. A vita legutolsó jól látható két epizódja közül a korábbira 2016. szeptember 21-én, az új (tájépítészetért felelős) miniszteri biztos, Persányi Miklós által összehívott fórumon került sor. A biztos kinevezése után sebtében összeverbuvált fórumon a Greenpeace, a Ligetvédők és a Levegő Munkacsoport delegáltja látványos kivonulással reagált - a projekttel kapcsolatban egyébként szintén kritikusan megnyilvánuló - Persányi válaszára, miszerint ezen a fórumon az épület-programról nem lehet vitázni. Persányi ugyanis, mint kiderült nincs döntési pozícióban ebben a sarkalatos kérdésben: ő ebben ma ugyanolyan vitázó félnek számít a saját bevallása szerint. Ám azok a fontos viták nem a nyilvánosság előtt zajlanak, hanem mélyen a Liget Zrt. és a kormányzati agytröszt bugyraiban. A nép, a polgár ezekhez pedig nem tud hozzáférni, ki van rekesztve belőle.

Szeptember 24-én az eddigi utolsó (de vélhetően nem a legutolsó) epizód is megtörtént: nagy érdeklődés és néhány ezres tömeg részvétele mellett zajlott le Zöld Budapest Protestivál néven. A különféle civil szervezetek és a Ligetvédők által meghirdetett tiltakozáson a résztvevők bővebben is kifejtették ellenérzésüket a Liget Budapest projekt egészével kapcsolatban. Az eseményről szóló beszámolók szinte mindegyike kiemelte: Budapest rég nem látott ilyen valóban civil, pártpolitika-mentes, de erős civil öntudatról és felelősségérzetről, a beleszólás igényéről tanúskodó rendezvényt. A beleszólás igénye tehát létezik és láthatóan máig kielégítetlen maradt.

A letagadott szimbolikus tér

A György PéterBaán László duó által kitalált és a kormányzaton sikeresen keresztülmenedzselt Museum Insel koncepció helyességéről és a helyszínről, épületelhelyezésről továbbra sincs nyilvános beszéd, netán új alkuajánlat, pedig a kritikák zöme éppen ezt a tématerületet érinti. A frontális projekt-kommunikáció a zöldfelületi pozitívumokat harsogja egy számháborúban, tudatosan összemosva a terület rendezésének kérdését az új építés szükségességének aktusával, mintegy mellékesen említve már csak az új múzeumi épületeket, amelyek nélkül - úgy tűnik - elképzelhetetlen ma közparkot fejleszteni Magyarországon. Az ellentétes oldalon álló felek között egyedüli egyetértés abban mutatkozik, hogy a Városligetre valóban ráfér a megújítás. Az a kérdés azonban továbbra is valódi, széleskörű, nyilvános fórumok nélküli vita tárgya maradt, hogy a Városligetet közparkként vagy múzeumi negyedként definiáljuk újra, s ebbe a definiálásba lehet-e bármennyi beleszólása a köznek. Így viszont kérdéses, hogy valaha is ki tud-e mozdulni a mostani patthelyzetéből a Városliget ügye.

György Péter több eszmefuttatásában (utoljára a Hír Tv-ben, Veiszer Alinda műsorában szeptember közepén) fejtette ki, hogy az építészet nem demokratikus műfaj, a világon nagyon kevés helyen valósulnak meg nagyprojektek demokratikus processzus mentén, hiszen azok mindig egy hatalom reprezentációi, a demokratikus vitára pedig elsősorban szimbolikus, történelmi terekben lát lehetőséget. Mint az interjúból kiderült a Városliget György Péter számára nem szimbolikus tér, pusztán egy ökológiai ügy. Baán László korábbi véleménye ezzel majdnem szó szerint megegyezik. Elindulhatnánk most azon a nyomvonalon, hogy vajon a reformkor első, tervpályázati úton megvalósult produktuma (a népkert céllal létrejött Liget - a világ első közparkja), a Millenniumi Kiállítás felülről kijelölt és erre parkra erőszakolt célterülete, a dualizmus ikerfővárosának grand alléján ugyancsak hatalmi szóval elrendelt lezáró elem, a Regnum Marianum "telke", a Sztálin-szobor egykori környezete, az '56-os forradalom egyik szimbolikus pillanatának helyszíne, a kádárizmus május elsejei felvonulásainak terepe, a hazai underground tűrt koncerthelyszíne, és a Nemzeti Színház építési helyeként sokáig számon tartott térség, az István, a Király rockopera ősbemutatójának területe, a Világörökség részeként számon tartott park vajon miért nem egy szimbolikus tér Budapesten? Egyébként az, de ennél most sokkal fontosabb kérdés az építészet, mint demokratikus műfaj kérdése. Lehet-e az építészetet demokratizálni? S ha igen, ez nagyprojektek esetében is lehetséges-e?

A demokratikus és hierarchikus építészeti attitűd választóvonalán

Az építészet, különösen a középület- és a köztér-építészet produktumai vitathatatlanul a démosz, a nép fizikai tartózkodási, gyülekezési helyei. Nem csak a közhasználat, hanem a finanszírozás (tudni illik: közpénz) okán is van hozzájuk az egyszeri polgárnak köze. Hogy mennyire válik egy közberuházás a közösség által később szerethetővé, mikortól lesz egy közberuházásnak lelke, s nem csak végszámlája, mikor válik sokak számára valamit mondó szimbolikus térré, landmarkká, az nem csak azon múlik, hogy ez a beruházás mekkora, ki az ötletgazdája, tervezője vagy a megvalósítója, ki vágja át a szalagot, vagy éppen milyen építészeti minőséget, stílust képvisel, hanem azon is, hogy az funkcionálisan mennyire tükrözi az az éppen aktuális közakaratot és mennyire képes mindez később szervesen bekapcsolódni a város mindennapi életébe. Nagyon nem mindegy a fogadtatás (és a későbbi fenntartási szándék) szempontjából, hogy a szlogen az „önöknek építjük!”, vagy az „önökkel építjük!”. Ha pedig ezeket a szempontokat tartjuk bármennyire is megfontolandónak, akkor egy kiemelt állami közberuházásnak többségi igényen, többségi konszenzuson illene nyugodnia. A Levegő Munkacsoport és a Greenpeace által megfuttatott közvéleménykutatásokból nem a többségi konszenzus következtethető ki a városligeti fejlesztésről, hanem egy szűk elit társadalmi bázis nélküli prekoncepciója, amely momentán nem találkozik a városlakók valós igényeivel a pártpolitikai szekértáboroktól majdnem függetlenül.

Kétségtelen, hogy a nagyvilágban nagyon kevés példát találunk még ma is arra, hogy egy adott közberuházás részvételi tervezéssel, korai bevonással valósulhat meg. Minél nagyobb projektről van szó, annál kisebb erre az esély, különösen igaz ez a nagy ikonikus középületek esetében. A köztér és közparktervezés ma ebben az értelemben sokkal előrébb jár, ezen a területen mára már egymást érik a kiforrott részvételi tervezési folyamatok kis- és nagyprojektek esetében is. Köztér és közpark fejlesztéseknél a részvételi tervezést mostanra nem csak a nagybetűs Nyugaton, de Magyarországon is sikerült már helyenként jól alkalmazni. Az építészet tehát lehetne demokratikus műfaj, s erre már ma is tudunk jó példákat hozni, akár középületeknél is, különös tekintettel a kórház és az iskolaépületek vonatkozásában. Akit ez bővebben érdekel, Henry SanoffCommunity Participation in School Planning című munkájában remek példákra találhat.  

Ám még mindig nehéz áttörni azon a hierachikus rendszeren, amely az építészeti ikonokat és a sztárkultuszt létrehozta és életben tartja, miközben az elmúlt évtizedekben az építészeti tervezés rendkívül bonyolult folyamattá vált, s egy-egy projekten a klasszikus esetekben is hatalmas csapat dolgozik, továbbra is töretlenül él a magányos dzsungelharcosként beállított építészeti sztár mítosza, ahol egy mester, egy vezető tervező, a "megfagyott zene karmestere" nevéhez rendelik a produktumot, s ebben a hierarchizáló közegben igen nehéz demokratizálni egy építészeti programalkotási folyamatot. Ennek eredményei pedig olyan középületek lesznek, ahol a mindennapi használat nem mindig követi le a valós igényeket, ennélfogva az épületek nem lesznek jól használhatóak még akkor sem, ha bekerülnek a nagy építészeti kánonba.

A salbkei könyvjelző (forrás: KARO Architecten)

Az európai kulturális térben talán a legismertebb demokratizáló projektek egyikének a KARO Architecten 2009-es projektje, a Salbkei Könyvjelző (Magdeburg) keletkezéstörténete számít, amelyről Aaron Betsky írt lelkendező kritikát „Beyond Building or Based On Building” címmel. Összehasonlítva a lakossági bevonással végigfutó, alulról építkező magdeburgi projektet az ehhez képest gyökeresen máshogyan létrejött norvég operaházzal, a Pritzker-díjas Snohetta alkotásának tervezéstörténetével és utóéletével. Betsky egyértelműen a magdeburgi folyamatot látja sikeresebb utóéletűnek ("szinte túl szép, hogy igaz legyen"). Mert míg mindkét projekt kiemelkedő az építészeti minőség szempontjából, az előbbiről az is elmondható, hogy az emberek szeretik és használják is, míg az utóbbinál a ház filozófiájához szorosan kapcsolódó közterek rendszerint üresek, azaz rossz alapokon nyugszik a későbbi használatot feltételező építészeti prekoncepció.

9/11: valaminek a vége, valaminek a kezdete?

Ha most gyorsan a tengerentúlra tekintünk, akkor a korai múltból a Ground Zero-ra kiírt tervpályázat emelkedik ki a demokratizálásra törekvő mezőnyből, amely azért is fontos példa a Városliget szempontjából, mert a World Trade Center helyén egy múzeum-köztér komplexum jött létre. Erről a projektről a szakmában építészeti és tájépítészeti oldalról rendszerint azt tudjuk, hogy a terület rendezési tervét egy pályázaton Daniel Libeskind, az emlékmű és a környezetrendezést egy másik pályázaton a Michael Arad (Handle Architects) és Peter Walker tájépítész, a National September 11 Memorial Museum bejárati pavilonját a Snohetta, a föld alatti múzeumot pedig Davis Brody Bond irodája egy újabb pályázaton nyerte el. S tovább is sorolhatnánk a félkörívben elhelyezkedő új tornyok sztár tervezőirodáit a Fostertől a SOMon át Calatraváig. Azt viszont nem tudjuk, s nem is nagyon vesszük észre, hogy a tervezési program nem tőlük és nem pusztán a városi vagy állami döntéshozóktól, vagy a terület tulajdonosától, a New York és New Jersey Kikötői Hatóságtól ered, hanem egy nagyon komoly és feszes professzionalizmussal levezényelt részvételi tervezés eredménye. George Pataki kormányzó és Rudolph Giuliani polgármester ugyanis már 2001 novemberében életre hívta a rendezés érdekében az Alsó Manhattan Fejlesztési Szervezetet (LMDC), amelynek a legfőbb célja egy nyitott és széles részvételen alapuló válasz volt a terület komplex rendezésére. A szervezetet pedig kezdetektől és tudatosan telepakolták meghívott civil szervezetekkel és érintettekkel, az áldozatok hozzátartozóinak képviseletével, fejlesztőkkel és vállalkozásokkal, amelyek különféle szempontrendszereket és érdeket jelenítettek meg. Ez a szervezet 2002 júliusára kidolgozta annak a tervezési programnak az első változatát, amely a szóban forgó érintettek bevonásával jött létre, előre lefektetett forgatókönyv alapján. Alexander Garvin, az LMDC "vezető tervezője", a részvételi tervezés irányítója úgy deklarálta ezt a folyamatot, hogy "a szeptember 11-i terrortámadás támadás volt a demokrácia ellen, éppen ezért demonstrálni kell a világnak, hogy e terület rendezése a lehető legdemokratikusabb úton történik meg".

A ground zero területe (forrás: Silverstein Properties)

Azt csak óvatosan jegyzem meg: maga a folyamat olyan volt, mintha a Városliget Zrt.-be – még a Városliget fejlesztésének konkrét elképzelései és a Városligeti törvény megszületése előtt - beültették volna a fővárosi ügyosztályokat, az urbanistákat, az építészeket, az örökségvédelem szakembereit, a tájépítészeket, a zöld szervezeteket, a múzeulógusokat, a helyi lakosság célcsoportjait képviselőket, a turisztikai- és gazdasági szakembereket és feltették volna nekik a kérdést, hogy ők milyen jövőt képzelnének el a Városligetnek. Majd ezeket az egymástól eltérő jövőképeket mélyen megszondáztatták volna a városlakókkal és reakciókból levezetett konszenzusos tervezési programra írtak volna ki tervpályázatot. Mindez New Yorkban 2002 augusztusára előállt a rengeteg nyílvános egyeztetés és egy 5000 fős városi fórum előtt, így 2002 decemberében már az eredmények alapján kiírt első tervpályázat (masterplan) közösségi (!) elbírálása volt napirenden. Végtelenül tanulságos elolvasni a folyamatról készült 2005-ös tanulmányt, Maarten A. Hayer munkáját (Rebuilding Ground Zero. The Politics of Performance). Hayer az utolsó körbe bekerült pályázók prezentációi kapcsán arról számolt be, hogy míg a SOM vagy Norman Forster úgy adta elő az elképzeléseit a nyilvános meghallgatáson, hogy nem tudott kibújni a hagyományos építész-megbízó viszonyrendszerből és elsősorban az üzleti koalíció képviselőinek prezentált, addig Libeskind a széles közvéleményt, New Yorkot tekintette valódi megbízójának és elsősorban a közösségi problémákra ajánlott válaszokat. Lekörözve ezzel neves versenytársait, akiknek nem volt igazi mondanivalója a széles társadalom számára. A Ground Zero építészeti programalkotása valami olyat hozott be a valóban kiemelt projektek világába, ami mikrobeavatkozások, szomszédsági fejlesztések, közparkfejlesztések szintjén már régen áthatja a nyugati demokráciákat, de az ikonépítészet terén teljes nóvumnak számított. Olyannyira, hogy a hagyományos értelemben vett építész sztárok zöme – erre való készségek híján - sorra bukott el ezen a megmérettetésen.

Ugrándozás Arnstein létráján

Korábban, tán éppen Beleznay Éva megbízott budapesti főépítészsége idején merült fel az a szabályozási lehetőség, miszerint a budapesti közberuházások kivétel nélkül tervpályázatok útján dőljenek el. Ezidáig nem lett belőle bebetonozott gyakorlat, pedig a tervpályázatok léte egy igen fontos lépcsője lehet a többváltozatos alternatívák diskurzusának a jövőkép keresésében. Egy jól előkészített tervpályázat közérdeklődésre tarthat számot és mind a köré szervezett fórumok, mind pedig a változatokat elemző sajtócikkek segíthetnek az információátadásban és a többségi álláspont kikristályosításában. A Liget Budapest program valóságos tervpályázat-cunamit zúdított ránk, tehát joggal várhatnánk, hogy ez előrelépést jelent a korábbi gyakorlatokhoz képest. Mégsem történt meg az áttörés, hiszen a tervpályázatok sorozatában (mint most a Persányi-fórumon is) a múzeumi negyed koncepcióját és helyét nem lehetett megkérdőjelezni. Azt korábban egy olyan szűk szakértői-döntéshozói elit döntötte el, akinek igazi szakmai kompetenciája nem volt a kérdésben.

Innentől pedig már zsákutcás a történet, mert mindenféle párbeszéd csak szépségflastrom lehet egy eleve elrendelt történetben, amelyben a korábbi hibás döntéseket nem lehet visszafejteni. A folyamat (egyesek szerint "hiszti") során rengetegen a partvonalon kívülről kérdőjelezték meg mind a koncepció helyességét, mind pedig a helyszínt. Olyannyira, hogy ez a még a tervpályázatokba is  beszivárgott (pl.: Kévés Györgyék, Zoboki Gáborék, vagy éppen a tájépítészek közül Szloszjár Györgyék, Mohácsi Sándorék, Szakács Barnabásék vagy Fekete Alberték is kidolgoztak e koncepciónak ellentmondó alternatívákat). A Ligetvédő mozgalom kialakulását tehát megelőzte egy olyan szakmai ellenállás, amelyet a projektgazdák rendre besöpörtek a szőnyeg alá, leborították azt kommunikációval s leszegett fejjel rohantak tovább a fal felé.

Sherry R. Arnstein 1969-ben az Amerikai Tervezők Szövetségének újságjában megjelentetett egy cikket, amely később a részvételi tervezés módszereinek alapvető forrásmunkájává és hivatkozási alapjává vált. Arnstein létrája a helyi szereplők bevonásának mélysége alapján határozta meg a részvétel szintjeit. Minél nagyobb mértékű a lakosság szerepe a döntéshozatalban, annál magasabb lépcsőfokon állunk a képzeletbeli létrán. A létrának a két legalsó fokát (a manipulációt és a terápiát) Arnstein nem tekinti valódi participációnak. Szomorú tény, hogy pontosan ezen a két lépcsőfokon ugrálnak leginkább azok a vitatott hazai kiemelt beruházások, amelyek rendre felszínre hozzák a masszív civil ellenállást.

Arnstein létrája

A Városliget projekt - a magyar gyakorlatból kiemelkedve - az ellenállás növekedésének mértékében fokozatosan ugrált fel a harmadik, a negyedik majd az ötödik létrafokra (tájékoztatás, konzultáció, kiengesztelés). Ezeket Arnstein tokenizmusként, nem valódi, felületes részvételi lépcsőkként írja le. A tájékoztatás alatt a szerző olyan folyamatot ír le, ahol az információk megjelennek már a szándék megjelenésének pillanatában (a végeredmény közlése, vagy a félrevezetés tehát nem nevezhető tájékoztatásnak). Ezen a szinten viszont még egyirányú az információ áramlása, ami nem tesz lehetővé visszacsatolást. A negyedik létrafokon megindul a párbeszéd a helyi lakosság, a megbízó és a tervezők között. Arnstein szerint ez még mindig csak egy "ablaknyitási rituálé". E rituáléra a Liget esetében a Városliget Zrt. által meghirdetett fórumokon, jóval az első tervpályázatok után, már forrongó hangulatban került sor.

A lakossági fórumokon megjelenhetnek új ötletek, de ennek nincsenek megvalósulási garanciái – mondja erről a lépcsőfokról Arnstein -, s a Zrt. fórumai után is ezt tapasztalhatták meg az érintettek. Most az ötödik létrafok előszobájában vagyunk, a kiengesztelés közelében, amelynek célja a bizalmatlanság és az ellenséges hozzáállás megszüntetése. Ezen a szinten már megjelennek olyan civil szervezetek vagy polgári tanácsadó testületek, amelyeknek néhány részletkérdésbe beleszólási jogot kaphatnak, ám ezek a résztvevők valódi hatalom és döntési kompetencia nélküli (szavazati jog nélküli) tanácskozási joggal jelenlévő meghívottak. A kiengesztelési fokozat fő szereplője Liget-ügyben most Persányi Miklós, akinek még van némi respektje a civil szervezetek körében. Körülbelül itt lehet meghúzni azt a felső vonalat, ameddig a Városligeti projekt el tud jutni a mostani keretek között, különösen azért, mert a Városliget Zrt manővereiben érzékelhető módon a kifárasztásra, és az ellenállók módszeres leszeletelésére játszik a köz ellenében. A három miniszteri biztos felbukkanása (a korábbi egy helyett) is ennek stratégiai eleme, ahogy a korábbi manőverek is rendre ide futottak ki. Ebben a húzd meg - ereszd meg stratégiai játékban viszont a valódi részvételnek (a Ground Zero példáján ismertetett folyamatnak) az esélye tökéletesen ellehetetlenül. Olyannyira idegen mindez a hazai állami kiemelt beruházások eddigi logikájától és az állami szintű döntéshozástól, hogy esély sincs rá tabula rasa nélkül. S ez válasz lehet arra a kérdésre is, hogy miért buknak el olyan gyakran ezek a látszólag előkészített (pedig dehogy!) állami beruházások, kivétel nélkül minden választási ciklusban.

Arnstein létráján a legfelső három fok (partnerség, küldötti ellenőrzés, polgári ellenőrzés), - amelyet ő civil hatalomnak, valódi részvételnek, igazi bevonásnak nevez - idegen a hazai fejlesztéspolitikai gyakorlattól. Különösen azért, mert ez feltételezi azokat a korai bevonáshoz elengedhetetlen kompetenciákat (önmérséklet, hatalommegosztás, befogadóképesség, kíváncsiság, visszafogottság, átláthatóság, objektív tájékoztatás), amelyek a magyar államgépezetben csírájukban sincsenek meg.

Félelmek és kórképek

A korai bevonás lehetőségét a kormányzati kiemelt fejlesztési elképzeléseknél teljesen leárnyékolja a többrétegű félelem. A tervezők félelmei rendszerint az építészeti tömeg- és térformálás, a formanyelv és az anyaghasználat kérdései körül csoportosulnak: joggal félnek attól, hogy a laikus társadalom beleszólása ezekbe az ügyekbe egyben az építészeti minőség rovására megy, közben viszont azt nem tudja az építésztársadalom zöme a sikeres részvételi folyamatokról, hogy ezekben nem történik meg a szakmai kompetenciák átruházása. A laikus nagyközönséget egészen egyszerűen nem érdekli vérre menően az építészeti minőség. Persze véleménye lesz róla, és mivel a tárgy- és formakultúra, valamint a kortárs építészethez fűződő viszony alacsony nívószinten mozog, ezért a produktum mindvégig kitett lesz a "fikakultúrának" is, de ez a kérdés sokkal parciálisabb és markánsan elkülönül attól a fontosabbtól, hogy hol és milyen funkciók valósuljanak meg mennyiért és mekkora volumenben. Vagyis magyarra fordítva a részvételi tervezés a tervezési program előállításában tud óriásit segíteni, nem pedig abban, hogy az adott funkciónak milyen legyen az építészeti megformálása. Gyakorló tervezők a megmondhatói, hogy az esetek zömében tervezési program vonatkozásában a tervező gyakran semmilyen használható támpontot nem kap a közberuházás irányítójától, vagy ha kap is valamilyet, az egészen biztos igen messze lesz a működőképes valóságtól. Ebben a kérdésben ugyanis az állami vagy önkormányzati megrendelőtől sokkal jobb kompetenciákkal rendelkezik maga a reménybeli felhasználó, azaz praktikusan az "Istenadta nép".

Zöld Budapest Protestival (fotó: Kovács Lajos)

Miért félünk tehát kiaknázni és használni ezt a tudást, amely egyszersmind megalapozottabb tervezési programot tud előállítani egy-egy tervpályázathoz vagy direkt megbízáshoz, mint a kiírók zöme? A kérdés a hatalom gyakorlóinak rettegéscsomagjában keresendő, ők ugyanis – a tervezőkkel ellentétben – inkább attól félnek, hogy a korai bevonással nem tartható az a szűkre szabott fejlesztési időkeret, amit erőltetett menetben választási cikluson belül, felülről vezérelt módon kívánnak, akár erővel is áttolni. Szűkös időtáblázatuk keretei között viszont semmilyen olyan valós társadalmi vagy szakmai igény nem tud érvényesülni, amely a sebtében összetákolt alapkoncepciót bármennyire is módosíthatná az előre kijelölt pályán. A közszolgának adott cikluson belül kell behúznia az eredményt, adott ciklus végén kell produkálnia a szerinte társadalmilag elvárt szalagátvágást. E felülről irányított rendszerek sajátja az alapkoncepció tévedhetetlenségébe vetett hit, az alternatívák rigid kezelése, visszautasítása. Ebbe a rendszerbe nem fér bele a konszenzuskeresés, a megtorpanás és az újratervezés. A valódi demokratikus döntéshozás abban különbözik ettől, hogy ott a közös nevezőre jutás éppen olyan ünnepelni való politikai eredménynek számít (sőt adott esetben fontosabb lépcsőfok), mint maga a fizikai megvalósulás. A problémamegoldás döntéshozói és tervezői szerepekben pedig ezen a szinten nem állító, hanem kérdőmondatokkal kezdődik.

A magyar társadalom kórképének része, hogy a választók arra vannak kondicionálva: megvalósult projektekben és ne a közmegegyezések számában mérjék az adott politikai kurzus teljesítményét. Ez pedig csak azért fordulhat elő, mert a lehetőség sincs meg arra, hogy a polgárt a saját választott képviselője felnőttként kezelje és odaengedje ahhoz a kerekasztalhoz, ahol az adott fejlesztést az eltérő véleményekkel együtt a maga komplexitásában ő személyesen is átérezheti és formálhatja is, ha erre kifejezetten erős igénye van. Pedig ha valamit nyerhet az állam vagy az önkormányzat a korai bevonással és az érintettek azonosításával vagy az érintettek egymás közötti diskurzus-kereteinek biztosításával az éppen a későbbi kisebb lakossági ellenállás és a felelősebb, ellenőrzöttebb közpénzfelhasználás. Ez pedig végső soron a működőképesebb, elfogadottabb, fenntarthatóbb projektek számát emeli, ahol fejlesztés helyett végre építés történik, a szó legnemesebb értelmében.

Bardóczi Sándor

 

13 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »