A veszprémi Kopácsy-malom felújítása és bővítése

A királynék városának egyik különleges adottságú területén, a Séd völgyében található Pajtakertben a Püspöki pihenő pavilon után az egykori Kopácsy-Friedler-malom is megújult a modern vendéglátás jegyében. Kovács György Zsolt, Beránková Jana és Kovács Dávid tervezők a régi és új izgalmas ötvözeteként fogalmazták meg a kis épületegyüttest.

A veszprémi Várhegyet északi és keleti irányból megkerülő Séd-patak völgyének jelentős része évszázadokig a mezőgazdasági termelés szolgálatában állt. A 18. századtól kezdve kanonoki kertek, káptalani majorságok sorakoztak ezen a területen, a szeszélyesen kanyargó patakmederhez pedig egyre több mesterséges mellékág csatlakozott, amelyekre malmok települtek. A 19. század elejétől megjelentek a kisebb-nagyobb nyári lakok az előkelők kertjeiben, így fokozatosan előtérbe került a vendéglátás és a kikapcsolódás igénye, miközben a malmok tovább őröltek – nagy részük egészen a II. világháborút követő államosításig.

A 20. századi lassú pusztulás és elhagyatottság évtizedei után az ezredforduló elején körvonalazódni látszott az időközben kedvelt pihenő- és kirándulóhellyé vált terület újraélesztésének koncepciója. Veszprém város önkormányzata 2008-ban közel 900 millió Ft uniós támogatást nyert a „Kolostorok és kertek" projekt megvalósítására, amely a Vártól az Állatkertig „ökológiai folyosóként" húzódó 2,3 km-es sávot érintette. A patakvölgyben kialakított és 2011 márciusában átadott sétaút egyik kiindulópontja éppen a Pajtakert térsége lett. A természeti környezet rehabilitációja további pozitív folyamatokat generált, amelyek során egyre több értékes épület született újjá önerőből vagy pályázati forrásból. Ebbe a körbe sorolható például a Benedek-hegy lábánál, a Séd kanyarulatában található egykori jószágkormányzóság barokk épületében több ütemben kialakított Gizella Hotel és Étterem, valamint a Kopácsy-malomhoz szorosan kötődő műemlék, a Püspöki pihenő megújulása.

A Pajtakert és tágabb környezete különleges adottságokkal rendelkezik: páratlan panoráma nyílik innen a veszprémi várra. Részben ezt felismerve és kihasználva, az elmúlt másfél évtizedben több jelentős kortárs építészeti alkotással gazdagodott a terület: a Várhegy aljában, a Pajta és a Deák Ferenc utca, valamint a Séd által közrezárt területen a szikár, archetipikus formálású lakóegyüttes (tervező: Polyák György, 2004), valamint a völgy túloldalán, az 1969-ben bezárt városi strand helyén megvalósult Völgyikút Ház többfunkciós tömbje (tervező: Csomay Zsófia és Nagy György, 2008-2009).

A Pajtakert megújulása szorosan kapcsolódott a Séd-völgy meginduló revitalizációjához. Első lépésként a magántulajdonba került területet rendezték és közparkként (Historia Kert néven) újra megnyitották a nagyközönség számára. Ezzel párhuzamosan zajlott 2010-2011-ben az egykori Püspöki pihenő felújítása a Veszprémi Építész Műhely tervei alapján. Az 1820-as években emelt kerti lak a korszak klasszicista építészetének és tájformálásának egyik különleges alkotása, amely Kopácsy József (1775-1847) kanonok - később székesfehérvári, majd veszprémi püspök - nevéhez fűződik. Az épület a támfalak mögött, a vakárkádok kibontása révén földalatti terekkel, valamint egy lépcsőházat rejtő, szerény hátsó toldalékkal bővült. Az építtető célja a terület közösségi használatának erősítése, egyfajta „mini kulturális-szabadidő központ" létrehozása volt. Ennek jegyében a pihenő pavilonban tavasztól őszig nyitva tartó kávézó és kiállítótér kapott helyet, a park pedig esküvők, fotózások és különféle rendezvények (például a Csalán Egyesület) kedvelt helyszínévé vált.

A Fenyves u. 15. alatt álló, Kopácsy-Friedler-malomként ismert épület történetét Rozmann Viktor művészettörténész dolgozta fel. Kutatásai szerint ezen a Séd-pataktól keletre fekvő területen feltehetően már a középkorban is állt malom. A források 1756-ban az ún. Nádasdy-malmot említették, amely a ma álló épület előzménye lehetett. A jelenlegi malmot a 18. század végén vagy a 19. század elején emelte Tumler György molnármester, akinek a nevéhez több környékbeli malom építése kötődik. Fiával, Henrikkel azzal szereztek maguknak hírnevet, hogy püspöki kérésre a veszprémi várba vízikerék segítségével vizet juttattak fel. A régi térképek tanúsága szerint a Séd 1780-ban még szeszélyesen kanyargott, 1814-ben viszont már szabályozták a medrét és ekkor alakították ki a Malom-csatorna mellékágat. Ennek két partján állt az a téglalap és négyzet alaprajzú tömeg, amelyek későbbi összekötésével - a közel hat méter átmérőjű vízikerekek számára kerékház építésével – alakult ki a főépület jellegzetes L alaprajza. A Séd és mellékága által közrefogott szigeten ligetes kertet alakítottak ki, amelynek jó harmada ehhez az épülethez tartozott. A tulajdonosok sorában az 1830-as évektől - térképekkel 1857-től bizonyíthatóan - tűnt fel a Kopácsy család. Legismertebb tagja, József, plébánosként és kanonokként kezdte, majd a székesfehérvári és veszprémi püspöki évek után esztergomi érsekké, hercegprímássá választották – róla kapta nevét a malom és a pihenő pavilon épülete.

A feljegyzések szerint 1889-ben már Fojt József molnármester volt a tulajdonos, aki 1890-1891 között új vízikereket és zsilipes gátat épített, valamint rendbe hozatta a Malom-csatornát. Öccse, János 1918-1920 körül a vízikereket egy 12 lóerős turbinára cserélte, az épület pedig a korábbi nádfedés helyett fazsindelyt kapott. A korabeli helyszínrajzok tanúsága szerint ekkor már állt a csatorna keleti oldalán húzódó támfal. 1925-ben Friedler Gyula vásárolta meg az ingatlant, aki további technológiai korszerűsítéseket hajtott végre. 1932-ben épült a déli oldalhoz csatlakozó félnyeregtetős toldalék, amelyben gépműhelyt rendeztek be. Ekkoriban készült az L alakú épület csuklópontjában a segédszobaként használt toldalék is. A korabeli tervlapok szerint a nyugati szárnyban üzlet és iroda működött; a fő technológiai tereket az északi részben helyezték el, az emeleten liszt- és korpaszobával, a déli részben raktárakkal. A malom napi kapacitása 10-12 mázsa gabona őrlése volt. Az épület a II. világháborúban megsérült, de 1945-ben újra üzembe helyezték; ekkor a zsindelyt cserépfedésre cserélték.

A malom eredeti funkciója megszűnt az 1951-es államosítás után, a főépület köré szükséglakásokat építettek. A hatvanas években raktárként használták, állapota folyamatosan romlott. Emiatt törölni is akarták a műemléki listáról, végül ez nem történt meg. Ezekben az évtizedekben töltötték fel az egykori Malom-csatornát, a külső homlokzatok a sorozatos átalakítások miatt nagyrészt elvesztették eredeti formájukat. Az 1980-as években üzlet, majd varroda és raktár működött az épületben, amelynek fa födémszerkezetét acélgerendákkal és -oszlopokkal erősítették meg. A varroda megszűnése után az egykori malom sokáig üresen, elhagyatva állt.

Az épületegyüttes ebben a pusztuló állapotban került a jelenlegi tulajdonoshoz, aki egy egyedi hangulatú vendéglátó- és szálláshely létrehozásának igényét fogalmazta meg. A tervezést alapos felmérés és művészettörténeti kutatás előzte meg, feltárva az átalakítások történeti rétegeit és javaslatot téve a rekonstrukcióra, amelynek célja a védett főépület eredeti, klasszicizáló megjelenésének visszaállítása volt.

A Fenyves utca mentén húzódó támfal melletti rámpa és lépcsősor vezet le az egykori malom főbejáratához. A kosáríves nyílás alatt lépett be egykor a Malom-csatorna vize az épületbe – a tervezők szerették volna ezt határozottan jelezni, ami végül szerényebb kivitelben, - egy külső vízmedence és a fogadótér padlószintje alá mélyített, járható üveglappal fedett „vizesárok" formájában - valósult meg. A főhomlokzat helyreállított falsávos tagolási rendje érzékelteti, hogy a bejárat íve később nyerte el mai formáját. A többszöri átalakítások nyomát őrzi az egyszerű északi és nyugati oldal kibontott és láthatóvá tett véletlenszerű nyíláskiosztása. A déli-nyugati irányból csatlakozó, 1930-as évekből származó bővítmények az alacsonyabb tetősíkok és a vízszintes fa lamellás nyílások révén finoman elkülönülnek a központi tömegtől. A bejárati rámpától délkeletre, a támfal közelében álló melléképületet megtartották és kiszolgáló funkciót kapott. A beépítés nőtt struktúrája sajátos, intim hangulatú udvarterek létrehozását kínálta a régi és az új épülettömegek között.

A műemléki értéket nem képviselő, rossz állapotú melléképületek helyére kortárs hangvételű apartmanházak kerültek, ahol összesen hat tágas szobaegységet alakítottak ki - közülük egy az akadálymentesség követelményeit is kielégíti. A bővítési periódusokat tükröző, tagolt tetőidomokkal helyreállított malomépület mellett alapvető követelmény volt, hogy a bővítés ne konkuráljon a régivel. Ezt az építészek az elhelyezni kívánt funkciók két tömegre bontásával és visszafogott formálással érték el. A fehér falfelületek és a szikár kubusokból kiharapott szélfogók látványa Alvaro Síza munkáit idézi. A tervezők a helyi, hagyományos építészeti elemek alkalmazásával párhuzamot teremtettek a portugál épületekkel.

A lakóegységek a nyugati oldalon, a Várhegy panorámája felé fordulva „nyílnak ki", de a mély loggiákon ismét megjelenik a régi épületen alkalmazott lamellás rácsozat, amelyre az árnyékolás, az intimitás és a védelem biztosítása miatt volt szükség. Eredetileg mindkét apartmanház lapostetővel készült volna, végül az építészek - az örökségvédelemmel egyeztetve - a téglalap alakú északi tömeget nyeregtetővel látták el a szomszédos telken álló, szintén védett épülethez való alkalmazkodás végett (amely a távlati elképzelésekben bővítési lehetőségként szerepel). Így a tetőtérbe is szobák kerültek, az oromfalak áttört, könnyed lamellás rácsozatot kaptak, a tetősíkokon nyílások azonban csak diszkréten, a sarkokba rendezve jelennek meg. Az ereszek eltűnnek a magas attikafalak mögött, ahová néhány napkollektort is elhelyeztek. A déli épületrész formálása oldottabb, az udvarból megközelíthető, járható terasztetőre is került pár energiatermelő cella.

A főépület történeti értéket képviselő szerkezeteit a tervezők megtartották és kortárs elemekkel egészítették ki. Szemléletüket meghatározta az alapvetően letisztult, kevés eszközt használó ipari architektúrához való esztétikai és minőségbeli alkalmazkodás, az anyagszerűség hangsúlyozása. Az egykori Malom-csatorna helyén kialakított fogadótér látszó terméskő falai az elmúlt évszázadokról tanúskodnak, bennük felfedezhetők a vízikerekek tengelyeinek láthatóvá tett fészkei, amelyeken akár át is pillanthatunk a szomszédos terekbe. A déli szárnyban található söröző fogyasztóterének hangulatát az alacsony belmagasság és a megtartott fafödém patinája határozza meg, amelyre a söntés faburkolata rímel. Ehhez kapcsolódik a hajdan kocsiszínként, majd gépműhelyként szolgáló toldalék, amelyben látvány-sörfőzdét és reggelizőt rendeztek be. Itt a főépület egykori külső falán előkerült a homlokzati armírozás, amelyet visszaállítottak, jelezve az épület történetének egymásra rakódó szakaszait. A vendéglátó terekhez tágas terasz kapcsolódik, ahonnan már felsejlik a Várhegy látványa.

Az északi részben, az egykori technológiai terekben alakították ki a két szint belmagasságú rendezvénytermet a meglévő, rossz állapotú utólagos födém elbontásával, aminek egy kis szeletét meghagyták a galéria padlószerkezetében. A mintegy 100 fő befogadására alkalmas tér északkeleti sarkán található ajtónyílás megmaradt, a művészettörténeti kutatás során előkerült emeleti ablakokat kibontották, amelyek sajátos, esetleges kiosztást adnak a homlokzatokon. A feltárt, de befalazva hagyott nyílásokat egységesen dörzsölt vakolatú, mélyített felülettel jelezték. Az acélgerendákkal megerősített régi fafödém a tűzvédelmi előírások miatt nem maradhatott szabadon, ám így a tagolt fehér álmennyezet a lelógó lámpatestekkel a tér kortárs hangvételét erősíti és a falakhoz igazodó, homogén hatást kelt. A falakra az épület 1940-es évekből származó terveink reprodukciói kerültek, amelyek a ház eredeti rendeltetését és működését villantják fel a vendégek előtt. A padló burkolatában a teraszon is alkalmazott süttői mészkő köszön vissza - ez jól illeszkedik az épület lábazatához, amelynek anyaga a közeli Hidegkúton bányászott balatonszőlősi mészkő.

A külső homlokzatokon megjelenő, az egykori malom hangulatához illeszkedő lamellás tölgyfa rácsozat a belső tereknek is karakteres eleme, amely az öt emeleti-tetőtéri szobához vezető, azonos anyagból készült lépcsőkarokat és közlekedő-hidakat kíséri. A zegzugos vonalvezetés és a szintkülönbségek izgalmas átlátásokat hoznak létre a történeti terekben, világosan jelezve, hogy itt utólagosan beépített, új szerkezetről van szó. A tetőtérbe érve váratlan meglepetésként tárul fel a megőrzött, megfelelő védőkezeléssel ellátott fedélszék főállásainak látványa. A modern formavilág leginkább a vendégszobák egyedi tervezésű berendezésében érvényesül, amely a svédpadló felületével egyező, fehérített tölgy furnért kapott. A régi épületben egy-egy falfelületen láthatóvá válik a terméskő-tégla fal, az új szárnyakban pedig a nyers monolit vasbeton; ez utóbbi a fekvőhelyek feletti sávokban, mélyített fülkék háttereként jelenik meg.

Veszprém új vendéglátó- és szálláshelye 2012 tavaszán nyílt meg Hotel Historia Malomkert néven, azóta egyre többen fordulnak meg itt, a foglalások száma biztató. A kivételes adottságokkal rendelkező terület és a helyreállított patinás épület kiváló turista-célpont lehet a város felfedezéséhez, új perspektívát, régi és új izgalmas, harmonikus ötvözetét nyújtva.

Garai Péter