Atipikus építészpályák: Zöldi Anna

Zöldi Anna neve az elmúlt évtizedek során elválaszthatatlanul összeforrt az építészeti közélettel kapcsolatos újságírással, cikkei az elefántcsonttoronyból tervező építész és a laikus közönség közötti kapocsként szolgálnak. Az Atipikus építészpályák új részében a szabadúszói létről, a női szerepekről, az építészeti újságírás kihívásairól és jövőbeli terveiről beszélgetnek Monti Elvirával közösen.

Monti Elvira: Milyen témák foglalkoztatnak mostanában építészeti újságíróként?
Zöldi Anna: Tervben van most egy életútinterjú-sorozat építészekkel, amit örömmel várok. Szeretem megszólítani a házak mögött álló embereket. De a legjobban az érdekel, amikor együttesen lehet gondolkodni az építészetről és arról a kulturális kontextusról, amibe beágyazódik. Nagyon izgalmas, ahogyan a társadalom és a kultúra leképződik a házakban. Az utóbbi időben persze inkább a politikai-gazdasági erők és a piaci logika formálja a házakat, nem az építészet belső törvényszerűségei… és erről nem mindig olyan jó érzés írni. Kevés mostanában az igazán érdekes ház.

ME: Hogyan lettél építészből újságíró?
ZA: 1986-ban végeztem a BME-n, és 2004-ben, tehát majdnem húsz évvel később kezdtem írással foglalkozni. Véletlen folytán alakult így, ahogyan az is kissé véletlenszerűen történt, hogy éppen építész szakra mentem továbbtanulni. Gimiben fogalmam sem volt, merre menjek tovább. Jó tanuló voltam, de borzalmasan lusta. A rajz és a matek jól ment, és úgy ítéltem meg, hogy tulajdonképpen az építész felvételire kellene a legkevesebbet erőlködnöm. Már az elején kiderült, hogy nem volt bölcs döntés…

ME: Mikor kezdted így érezni?
ZA: Sosem bántam meg egyébként. De rögtön az eleje nagyon nehéz volt.

Teljesen idegen volt az a világ, és nekem később sem lett komfortos. Nem ment rosszul egyébként az egyetem, egész jó eredménnyel végeztem. De mindvégig úgy éreztem, hogy inkább belsőépítészettel, az otthonnal és a benne élő emberekkel szeretnék foglalkozni.

ME: Magát az építészeti tervezést nem érezted sajátodnak, vagy az egyetemi közeg, az intézmény működése nem volt komfortos?
ZA: Nem volt rossz az egyetem, de sosem éreztem, hogy otthon lennék ott, hiányoztak bizonyos dolgok – művészet, irodalom. És hozzá kell tenni, hogy a mi időnkben még sokkal globálisabb szemlélet uralkodott az építészkaron, mint most. Nagyon hiányoltam viszont az emberi szempontot a tervezésben, ami ma már sokkal inkább része az oktatásnak. Diploma után kerestem azokat a helyeket, ahol elkezdhetek belsőépítészettel, kisebb léptékű dolgokkal foglalkozni. A KÖZTI-ben helyezkedtem el belsőépítészként, utána dolgoztam egy évig az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőségnél. Hamar kiderült, hogy ezekben az intézményi struktúrákban nem érzem jól magam, és nem is tűrnek meg engem, így szabadúszó belsőépítész lettem. Egészen 2003-ig dolgoztam ilyen keretek között. Időközben elvégeztem a színdinamikai szakmérnöki képzést, színterveket is csináltam, sőt doktori képzésre is jártam ebben a témában. A disszertációm ott van a polc tetején bekötve, de nem engedték megvédeni – sosem voltam rendszerkompatibilis.

ME: Sokan álmodnak a szabadúszó létről, másoknak inkább rémálom. Te hogyan élted meg?
ZA: Természetesen szabadúszónak lenni hatalmas önfegyelmet igényel, saját magad rabszolgája vagy. Mégis, kifejezetten kényelmes volt úgy dolgozni, hogy otthon lehettem, mert közben megszülettek a gyerekeim is. Amikor a kisebbik gyerekem is óvodás lett, úgy gondoltam, most már ideje “rendes embernek" lenni, és elhelyezkedtem egy kisebb irodában. Jó volt a csapat, de egyszerűen nem bírtam azt a nyomást, hogy ott kell ülnöm, mikor a gyerekek már hazaértek az óvodából, iskolából. Felhívtak, hogy otthon vannak, én meg már rágtam a körmömet, hogy én is haza akarok menni. Egyik reggel munkába menet feltettem magamnak a kérdést: ez most már egész életemben így lesz? Minden reggel végigmegyek ugyanezen az úton, felülök ugyanerre a villamosra, és bemegyek dolgozni? Megmondom őszintén, borzasztó volt belegondolni. Úgy éreztem, valaminek történnie kell – aztán történt is, de nem éppen az, amire számítottam. Sok volt az egész, kidőltem: volt egy sztrókom. Szerencsére felépültem, de már képtelen lettem volna arra a fizikai teljesítményre, amit akkor az építész munka jelentett.

ME: És ekkor került képbe az írás?
ZA: Nem sokkal a felépülésem után szembejött A mi otthonunk lakberendezési lap hirdetése, amiben írni szerető építészt kerestek. Jelentkeztem, behívtak, és valami olyasmi feladatot adtak, hogy adjak tippeket, hogyan lehet egy családi ház homlokzatát feldobni. Rajzolgattam ceruzával, és gondoltam, írok a rajzokhoz pár sort is. Ez a pillanat nagyon megmaradt bennem: késő este volt (máig inkább éjjel dolgozom), leírtam azt a pár sort, és éreztem, hogy valami most történik. Nagyon furcsa volt ráébredni hirtelen, hogy az írásban otthon érzem magam. Soha nem gondoltam korábban arra, hogy írnom kellene. Pedig máig emlékszem, hogy a gimis magyartanárom mesélte, hogy sírt a dolgozataimon.

ME: Említetted, hogy a betegséged erősen közrejátszott abban, hogy abbahagytad a tervezői munkát. A családalapításnak, a gyerekneveléssel járó feladatoknak is volt ebben szerepe?
ZA: Nagyon fontos volt nekem az anyaság, és nem kaptam hozzá túl sok segítséget. Valójában mindig az anyaszerep élvezett elsőbbséget, nem voltak karrierálmaim. A munka a pénz miatt kellett, és igyekeztem megtalálni a módját, hogy a munka és családi élet aránya elviselhető legyen. Ennek az volt az eredménye, hogy napközben a gyerekekkel voltam, este melóztam – és mivel önmagammal szemben szellemileg igényes vagyok, sokat. Amikor már intézménybe jártak a gyerekek, időre kellett menni értük, és az idő nekem nem nagy barátom, tehát az sem jelentett túl nagy könnyebbséget. Ebből a szempontból is jó volt, hogy nem tervezőként dolgoztam: az írásnak azonnali eredménye van, ezért le tudtam tenni, és tudtam utána másra koncentrálni. Az viszont őrületes feszültséget okozott bennem, ha egy ház tervezését abba kellett hagynom, egyszerűen nem tudtam kizárni a gondolataimból a munkát és elkezdeni a matchboxtologatást. De ugyanez fordítva is igaz volt, sőt – többnyire inkább matchboxot tologattam és homokoztam. Ezt egyébként nem bánom. Amikor a kisebbik gyerekem ovis lett, először nem is tudtam elképzelni, hogy beüljek egy irodába dolgozni, és jelentkeztem egy asszisztensi állásra egy építészirodába. Nem vettek fel, mert túlképzett voltam, de

ME: Nem gondolod igazságtalannak, hogy ha történetesen olyan építész lettél volna, akinek lételeme a tervezés, sokkal kevesebb lehetőséged lett volna ebben elmélyedni és számodra fontos munkákban részt venni, mint férfiként vagy gyermektelen nőként?
ZA: De, ez baromi igazságtalan. Ez a mintázat tisztán kirajzolódik az építésznők élettörténeteiben is, akikkel interjúztam. Volt, akinek tényleg az építészetről szólt az élete, neki nem volt családja. Volt, aki megegyezett a férjével az elején, hogy első a család: ő végül elment tanítani az egyetemre, de azt hiszem, emiatt nem volt szomorú. És volt az egyetemen egy legendás tanárnőm, akinek a zongoraművész férje elfogadta, hogy értelmiségi és művész a felesége is. És rendben volt, hogy csak egyvalamit tudott főzni egész életében. (Az más kérdés, hogy a fiuk, Bächer Iván remek dolgokat írt és főzött.) Szóval csak csodálni tudok mindenkit, aki kiáll a női építészek helyzetének javításáért.

ME: Térjünk vissza a pályafutásodhoz. Miről kezdtél írni, miután otthagytad a tervezést?
ZA: Nem emlékszem pontosan, de valószínűleg lakásokról, mert belsőépítészeti, lakberendezési lapnak írtam. Akkoriban alapította Vargha Mihály és Pásztor Erika az Építészfórumot, és óriási megtiszteltetés volt nekem, hogy Mihály megkeresett, hogy írjak nekik is. Nem sokkal később ő sajnos meghalt, és úgy éreztem, segítenem kell Pásztor Erikának az építészfórumos feladatokban. Elkezdtem körbejárni a témákat, a házakat, amikről írni lehetne. Házakról írtam, interjúkat készítettem, de legjobban azt szerettem, amikor emberekkel beszélgethettem. Egyébként ritka jelenség volt akkor, ha egy építész tudott írni, nem sokan foglalkoztak ezzel. Az építészek többsége szerintem azért választja ezt a pályát, mert inkább házban vagy képben tudja kifejezni a gondolatait, szóban kevésbé. Viszont az emberek szeretnek ilyesmiről olvasni.

ME: Az Építészfórum mellett más lapoknak is írtál?
ZA: Az Építészfórumra egészen Pásztor Erika haláláig írtam. A mai napig nagyon szeretek a Magyar Narancs évente megjelenő építészeti cikksorozatába is írni, mert a nem szakmabeli, de érdeklődő értelmiségnek szól – én pedig sosem éreztem úgy, hogy nagyon értenék az építészethez, mindig a saját, szubjektív véleményemet írtam le érthetően, és az olvasók szerint szerethetően. Dolgoztam a Metszetnek is, és volt egy Átrium nevű nívós építészeti, belsőépítészeti folyóirat is, ahová írtam. Gyakorlatilag az összes létező lapnál dolgoztam – szabadúszóként nekem mindegy volt, nem voltak preferenciáim. Korábban tanítottam is, lakberendezési sulikban bútor- és építészettörténetet. Amikor a gyerekek már felnőttek, teljes munkaidőben tudtam dolgozni, a Műcsarnokban, a Fugában is voltak szövegekkel kapcsolatos szabadúszó munkáim. Ezután kerültem az Octogonhoz.

Értem az építész szempontját, de értem a laikusét is. Ezt a kettőt próbálom a mai napig egyensúlyba hozni.

ME: De jó, hogy említed az építészetről való gondolkodás közérthetőségét, hozzáférhetőségét! Mi jellemző szerinted ebben a kérdésben a magyar építésztársadalomra?
ZA: Nem ritka, hogy valaki sportot űz abból, hogy minél érthetetlenebbül írjon. Ezt nagyon elítélem. De az pozitív változás, hogy ma már többnyire szeretnék publikálni a munkájukat az építészek. Amikor pályakezdő voltam, még alantas, populáris valaminek tekintették a médiát: az igazi építész, aki a gondolatai felhőjében párolódik, nem alacsonyodik le odáig. Az Építészfórum megalapítása hozott ebben komoly változást, ez elévülhetetlen érdeme Mihálynak és Erikának. Persze korábban is jelentek meg újságokban építészeti kritikák, de nekik köszönhető, hogy lett egy fórum, ahol a szakmabeliek egymással és kifelé is tudnak kommunikálni. És úgy látom, hogy a jelenlegi szerkesztőség alatt kezd újra magára találni a lap.

ME: Jól értem egyébként, hogy sosem került kilátásba, hogy beülj egy szerkesztőségbe, és onnan kapj egy stabil fizetést?
ZA: Sajnos nem mertem soha ilyen kötöttséget vállalni. Ennek volt előnye is: ahhoz, hogy írni tudj, előbb látni kell. Anyagilag katasztrófa volt, de a függetlenség lehetőséget adott, hogy intenzíven mozogjak a kulturális életben, jelen legyek, tudjam, mi történik. Az írást egyébként mindenki mellékállásban csinálja, és azzal tudja stabilizálni, hogy mellette még szerkeszt, ezt-azt csinál, tanít – mert abból, hogy cikkeket írogatsz, nem nagyon lehet megélni. Én is fordítottam, tanítottam, csomó olyan dolgot csináltam, amivel az alacsony honoráriumokat kompenzálhattam. És az a helyzet, hogy normális honoráriumok nélkül nem is elvárható, hogy komolyabb tanulmányok szülessenek.

ME: Abban, hogy az építészeti lapok csak bizonytalan megélhetést tudnak nyújtani egy újságíró számára, bizonyára szerepet játszik a piacnak való extrém kitettségük és az egyéb források hiánya is. Bár a tervezői lét sem feltétlenül mindig kiszámítható és stabil, nem csábított az a lehetőség, hogy visszamenj egy építészirodába dolgozni, egy valamennyivel kevésbé prekár pozícióba?
ZA: Sokszor kérdezték, hogy miért nem megyek vissza tervezni, mikor abból sokkal jobban meg lehet élni. Szerettem tervezni, néha még most is vállalok kisebb munkákat ismerősöknek, de nem olyan egyszerű visszatérni egy szakmába, amiben húsz éve nem dolgoztál. Én nagyon szeretek írni, felbecsülhetetlen érzés, hogy ha valamiről van épkézláb gondolatom, megírom, és eljut másokhoz. Az írás rögtön ad eredményt, és nekem olyan a természetem, hogy ha valamit elkezdek, muszáj eljutnom a végéig, különben rögeszmémmé válik. A tervezésnek soha nem volt vége, mindig kismillióféle változat jutott eszembe, állandóan az járt a fejemben, hogy lehetne így, lehetne úgy. Egy építésznek ráadásul végtelenül megértőnek és rugalmasnak kell lennie az emberi gyengeségekkel kapcsolatban, vagy hatalmas egóval kell bírnia – egyik sem én vagyok, azt hiszem.

ME: Milyen terveid vannak mostanában? Felmerült már benned esetleg, hogy az írásaid könyv formájában is megjelenjenek?
ZA: Mindig felmerül, de ki olvasná el? Nem vagyok biztos abban, hogy az adatszerű dolgokat könyvben kell közölni. Most verseket írok, és azon egyébként gondolkodom, hogy ezeket kiadhatnám, saját grafikákkal együtt. Ebben benne lenne minden, amit szeretek csinálni: rajzolni és írni. A másik dolog a tanítás valamilyen formája. Egy időben aktívan részt vettem a kultúrAktív egyesület munkájában, amely gyerekek épített környezeti nevelésével foglalkozott. Ma már ez kurrens téma, akkor még gyerekcipőben járt.

ME: Eddigi interjúalanyaim vagy a pályájuk elején, vagy az elejének a végén járnak, így tőlük ezt nem tudtam megkérdezni. Nagyon érdekel, hogy te hogyan értékeled ennyi év távlatából a pályaváltásodat, az atipikus építészpályádat?
ZA: Én nagyon elégedett vagyok ezzel. Jól, várakozásaimon felül alakult. Nagyon féltem az elején, semmi önbizalmam nem volt, de azt gondolom, amit a gyerekeimnek is mindig mondok: azt kell csinálni, amitől boldognak érzed magad. Abból ki fog jönni valami jó.

[1] Zöldi Anna itt Molnár Zsuzsanna az Építészfórumon megjelent, Herczeg Lászlóval készített interjújára utal, valamint a válaszcikkre, melyben Soltész Noémi vitatja, hogy progresszív gyakorlat lenne (építész?) kismamákat asszisztensi pozícióban alkalmazni egy építészirodában.

Szerk.: Borenich Levente