Építészfórum 202020: Félidő, Zöldi Anna visszaemlékezése

Amikor a jelenlegi szerkesztők – Kovács Dániel és Somogyi Krisztina – felkértek arra, hogy válasszak ki egy személyes emléket az Építészfórum elmúlt húsz évéből, nem kellett sokáig gondolkodnom.

Saját személyes kötődésem az ÉF-hez a 2010-es Nemzetközi Építészkongresszus alkalmával pecsételődött meg. A Metszet folyóirat és a MÉSZ rendezésében évről évre megvalósuló konferencia a szakma kiemelkedő eseménye, amelyről az Építészfórum is igyekezett rendszeresen hírt adni. Az ÉF akkori főszerkesztője, Vargha Mihály jóvoltából először vehettem részt az újságírói zsebnek igencsak borsos árú rendezvényen, ráadásul Mihály felkért egy beszámoló megírására. Előzőleg keveset dolgoztam a lapnak, még nem éreztem magam eléggé képzettnek a szakmai újságírásra, néhány belsőépítészeti tárgyú cikken kívül nemigen publikáltam. Megtiszteltetés volt számomra a bizalom, egy ígéretes együttműködés, szakmai tapasztalatszerzés kezdetének értékeltem. Izgatottan vártam a folytatást.

A konferencia március 6-án zajlott. Mihály március 8-án minden előzmény nélkül elbúcsúzott az élettől. Véletlen egybeesés, hogy éppen azon a napon, amikor én születtem. Ettől a naptól fogva hosszú ideig úgy éreztem, feladatot kaptam, amit legjobb tudásom szerint igyekeztem teljesíteni. Próbáltam azt a vonalat követni, amit Vargha Mihály szemlélete és publicisztikája kijelölt: az építészet humán dimenziójának feltárását, nyomon követését. Mihály édesapja könyvtáros volt, csakúgy, mint az én szüleim – egy fura, életidegen fajta atipikus képviselője. Az már tényleg csak a magyar értelmiség belterjességének köszönhető, hogy Mihály apja volt az én édesanyám első főnöke, akit már csak ezért is áhítattal néztünk gyerekkoromban minden vasárnap az egyetlen tévécsatorna képernyőjén. Vargha Balázs – akit az én generációm a Fabula című tévéműsorból ismert – az elsők egyike volt, aki a médiát sikerrel használta a  magaskultúra népszerűsítésére. Mihály ugyanezt tűzte ki célul az építészet vonatkozásában, ezzel a szándékkal (is) jött létre az Építészfórum, majd később Vargha Mihály és szerkesztő és alapítótársa, Pásztor Erika Katalina közös gyermeke, a Média Építészeti Díja, az – amúgy elitizmusra igencsak hajlamos – szakma párbeszédeként, annak közönségével.

A rendezvény dramaturgiájának ötlete máig csodálattal tölt el: építészeti produkciók versengenek a nyilvánosság előtt, laikus újságírók zsűriznek – ezzel garantált, hogy ne maradjon el a móka és kacagás, ugyanakkor az is, hogy legalább egy hétig számtalan médiafelületen az építészeté legyen a főszerep. Mindez megfejelve a kanapén hanyagul vicceseket mondogató „szakkomentátorok" épületes kritikájával, mindnyájunk okulására. Ebben a konstrukcióban minden adott ahhoz, hogy a szakma, a sajtó és a közönség egymásra találjon, ezenfelül remek szórakozást is nyújtson. A részletek folyamatosan csiszolódtak, a kezdetben „mezítlábas" rendezvény profivá vált. Mihály távoztával a MÉD stílusa megváltozott, Erika személyiségéhez és szakmai érdeklődéséhez igazodva értelmiségi happeningből egyre inkább professzionális médiaeseménnyé vált.

Abban a szomorú helyzetben vagyok, hogy az ÉF mindkét alapítójának elvesztését átéltem. Mihály halála után húzós év következett: úgy éreztünk, talpon kell ennek a fórumnak maradnia. Kishitűséget és gyászt félretéve dolgoztunk azon, hogy az Építészfórum valóban rangos információs felülete maradhasson a szakmának. Erika élete teljesen összeforrott az Építészfórummal, olyannyira, hogy a szerkesztőség is az ő lakásán működött, ennek minden előnyével és hátrányával.

Akik dolgoztunk vele, mind tudjuk, hogy Erika nem volt könnyű eset. Hajthatatlan makacssággal hitt abban, amit véghez akart vinni, és hasonlóan hajthatatlan állhatatossággal végig is vitt mindent, amiről meg volt győződve. Mindhalálig. Erikához fura, ambivalens kapcsolat fűzött, féltem tőle és végtelenül tiszteltem. Sokakkal együtt végtelenül kicsinek éreztem magam mellette, ami egyszerre bosszantott és csodálattal töltött el.

Sokszor összekevertek bennünket: nagyon fekete, nem nagyon karcsú és az Építészfórum körül sertepertél… erre a felcserélhetőségre fura mód mindketten büszkék voltunk. Én irigyeltem Erika keménységét és kitartását, ő az én hajlékony lazaságomat. Ez a kölcsönös tisztelet inspiráló volt mindkettőnk számára és az eltérő személyiségünkből fakadó távolságtartás ellenére jó közös munkát eredményezett.

Az elmúlt tíz évben az Építészfórumnak dolgozva váltam részévé a szakmának: neki köszönhetem, hogy mint tudósító, képbe kerültem a legfontosabb szakmai folyamatokat illetően, szerte az országban remek kollégákat és remek épületeket ismertem meg. A felkérésnek eleget téve végigböngésztem az elmúlt tíz évben készült cikkeimet – nincs is olyan sok. Mégis, a válogatás naplószerűen felidézte saját szakmai érdeklődésem irányait és állomásait, vallott személyes preferenciámról, és egyúttal az építész szakmában ez idő alatt lejátszódott átalakulásokat is meglepően jól dokumentálja. Az épített környezeti nevelés elméletét és gyakorlatát bemutató írások, Dúll Andreával készített interjúsorozat kapcsán a környezetpszichológia és az építészet mint közügy – talán ez a három pillér a legerősebb és legjellemzőbb ebben az írásfolyamban. Az ÉF-nek köszönhetően alkalmam volt nyomon követni és dokumentálni az elmúlt tíz év társadalmi és szakmai visszhangot kiváltó projektjeit, és igyekeztem alapos és objektív tudósításokat hagyni az utókorra. Hiszek abban, hogy ennek a fórumnak ez is célja, habár a digitális térben az információ illékony, de adott esetben bármikor visszakereshető. És hátha egyszer megszívleljük a múlt tanulságait. Mégsem ezek közül a cikkek közül válogattam, noha néhányuk tartalma még ma is aktuális.

Válogatásomban Mihály és Erika emlékének szentelve gyűjtöttem ki recenzióimat az általuk megálmodott és sikerre vitt Média Építészeti Díjának eseményeiről, a 2009, 2010, 2011, 2012, 2014, 2015, 2017 és a 2018- as évek munkáiról.

Ma már egyikük sincs köztünk, a MÉD azonban rendületlenül tartja magát. Jóformán minden évben összefoglaltam gondolataimat az építészet legkiválóbbnak ítélt produkcióiról, ha épp nem az Építészfórumon, akkor más kulturális portálon. Ez a sorozat nemcsak a rendezvények krónikája, hanem annak az útnak is, amit a magyar építészeti gondolkodás az elmúlt tíz évben bejárt – természetesen az én szubjektív nézőpontomból. A válogatást kiegészítettem két, Erikára és Mihályra vonatkozó személyes írással. Ezzel szeretném megköszönni az ÉF mindenkori szerkesztőinek és munkatársainak a lehetőséget, hogy közelről figyelemmel kísérhettem e szép és kreatív szolgálat – az építészeti alkotás – alakulását.

Zöldi Anna

szerk: Somogyi krisztina