Cívis modernizmus: könyvben a debreceni modern három évtizede

Harminc évnyi építészet két kötetben: a Debreceni Egyetem Műszaki Kara Építészmérnöki Tanszékének példamutató munkájával készült el a város 1945-1975 közötti építészetének kétkötetes áttekintése, Keller Ferenc és Kovács Péter DLA oktatók irányításával. Kovács Dániel recenziója.

Kevés olyan város akad idehaza, ahol a modern építészet olyan autentikus igazodási pontot kínálna a kortárs szakmagyakorlók számára, mint Debrecenben. Mindenképp ilyen Pécs, és talán valamilyen szinten Győr is. Debrecen azonban sajátos, mivel – Péccsel ellentétben – itt nem igazán iskola, sokkal inkább egy magatartás kialakulásáról beszélhetünk, amely a regionalista modern jegyében egyszerre tartotta rajta kezét a nemzetközi történések ütőerén, és követte figyelemmel a helyi igények, ízlés, elvárások változását. A ma is frissnek tűnő Hajdúsági Áruház, a monumentális Nagyállomás, a Petőfi téri toronyház jól formált tömbje, a napjainkra eltűnt Kölcsey Művelődési Ház, a Bólyai utcai református templom, egyetemi épületek sora és a város számos más, a háború után készült projektje is arról tanúskodik: Debrecenben sajátos „genius loci" alakult ki, amely ma is messze többet jelent a köztudatban a modernizmusról élő, leegyszerűsödött képnél.

Ennek a gondolkodásmódnak köszönhető, hogy a debreceni modernizmus konkrét kapcsolatokon és életpályákon keresztül épül tovább – formájában megváltozva, de szellemiségét megőrizve. A pályaudvar megújítási koncepciója, az egyetem fejlesztései, az elmúlt években emelt, a város méretével és lehetőségeivel arányos középületek sora mind ezt bizonyítják. Értelemszerűen, mint minden ekkora méretű városnál, ebben a folyamatban is vannak kivételek, de a helyzet azt bizonyítja, hogy a városhoz kapcsolódó építészek köre, és különösen a helyi építészeti képzés fokozottan törekszik a helyi hagyományok ápolására. 

Ennek fényes bizonyítéka Debrecen modern építészete 1945-1975 két kötete, amely az Építészmérnöki Tanszék 2017-es és 2018-as kutatásainak eredményeként jelent meg, a Debreceni Egyetemi Kiadó gondozásában. A projekt, mint címe is mutatja, az alföldi város 1945-1975 közötti építészetével foglalkozik. Az első kötet Kovács Péter DLA bevezető, a kontextust felvázoló tanulmányával hat kiválóság, a Debreceni Tervező Vállalat egykori vezető alkotói: Boruzs Bernát, Kálmán Ernő, Mikolás Tibor, Sajó István, Schmidt Tibor és Szabó János helyi munkáit mutatja be, rövid, korrekt életrajzokkal, az egyes munkák esetében bőven válogatott archív képanyaggal. A második kötet ambíciói ennél szerteágazóbbak: a hat emblematikus figura után a nagy képre fókuszál, a városban megjelenő tervezőirodák, a DTV mellett a HAJDÚTERV, az IPARTERV, a KERTI, a KÖZTI, a MÉLYÉPTERV, valamint az UVATERV működésének és munkáinak ismertetésével. 

A logikusan felépített, könnyen kezelhető kötetek jól megkutatott és megírt, szerkesztett szövegeikkel és igényes képválogatásukkal teljes képet kínálnak a három évtized helyi építészetéről. A kezdeményezés azért is hiánypótló, mert a korszaknak egyre kevesebb tanújával beszélhetünk, és mint azt a közelmúlt budapesti és balatonfüredi eseményei mutatják: mind nagyobb veszély fenyegeti az épített örökségét is. Debrecen ráadásul ma is dinamikusan fejlődő városnak számít, így egy ilyen összefoglalónak nem csak helytörténeti, de építészettörténeti szempontból is fontos dokumentumértéke van; ki tudja, néhány év múlva még a helyén áll-e a most befotózott ház…

Nem az elvégzett hatalmas munka hibáját, inkább az építészettörténet általános korszakolási bizonytalankodását tükrözheti a két kötet kapcsán felmerülő kérdés, a kiválasztott időbeli periódus. A debreceni modernizmus korántsem 1945-ben kezdődik vagy ér véget három évtizeddel később. Távolabbra nyúló gyökereit bizonyítandó Sajó István esetében az 1939-ben átadott vágóhíd is szerepel a kötetben. Míg Szabó János 1974-ben emigrált és más környezetben dolgozott tovább, Boruzs Bernát vagy Mikolás Tibor esetében természetesen további, 1975 után elkészült munkákkal is lehetett volna foglalkozni. A szerzők szándéka azonban kimondottan az érett modern korszakának dokumentációja és értékelése, alapvető összehasonlítási alapot teremtve és további kutatásokra sarkallva – ennyiben tehát messze megállja a helyét.

A második kötet előszavából ráadásul kiderül, hogy a munka a teljes életművek feltárására vonatkozott. Ez esetenként a köteteken túlmutató eredményeknek adott teret, mint például Szabó János addig idehaza ismeretlen külföldi munkásságának feltárása, amely több kiállításban manifesztálódott. Az 1974-ben emigrált építész országokon és kultúrákon átívelő, sikeres pályafutása is azt bizonyítja: a debreceni évek jó alapot adtak a nemzetközi karrierhez, az itteni tudásra alapozott munka a világ más táján is érthető, értelmezhető eredményekhez vezetett.

Manapság, amikor szinte hetente szembesülünk egy értékes korabeli épület eltűnésével, a debreceni Építészmérnöki Tanszéken elvégzett munka nem csupán imponáló, de példaértékű is: egy olyan közösségről tanúskodik, amely nem közönnyel vagy undorral fordul elődei munkája és saját múltja felé, hanem megpróbálja azt megismerni, megérteni és hasznosítani. Tudatosítva, hogy enélkül lehetetlen továbblépni, meghaladni az akkori valóságot. Jó lenne mind több helyen látni ezt a tudatosságot. 

Kovács Dániel

Debrecen modern építészete I. 
Szerzők: Kovács Péter DLA, Keller Ferenc, Gyöngyösi Miklós, Horváth Anett, Kovács Nikolett, Ládi Gabriella, Mártha Anna, Megyesi Miklós, Pásztor Anna, Roszkos Zsófia, Szuszik Dóra, Zbiskó Éva

Debrecen modern építészete II.
Szerzők: Kovács Péter DLA, Keller Ferenc, Csomós Orsolya, Kocsmár Bianka, Nagy Richárd, Nyeső Enikő, Schefler Edina, Soltész Angéla, Tóth Adrienn, Zahari Tünde

A két könyv megrendelhető a Debreceni Egyetemi Kiadó honlapján.