Helyhez kötődő építészet – A regionális gondolkodás mintázatai a Cukrowicz Nachbaur iroda munkáiban: Vorarlberg II.

Lázár Csaba cikksorozatának második részében – Szabó Leventével közösen – mélyebbre ás a vorarlbergi kortárs építészet helyhez való viszonyában. A szöveg a Cukrowicz Nachbaur építésziroda néhány központi munkáján keresztül vizsgálja az osztrák tartomány kortárs építészetét. 

A modern nyomán továbbélő építészeti irányzatok, felfogások univerzalitása ellenében, magát regionalistaként, kritikai regionalistaként pozícionáló diskurzus napjainkban is gazdagodó árnyalatai figyelhetők meg. A helyet és az ahhoz való kötődést előnyben részesítő kortárs építészeti felfogások vezérelvei látszólag változatlanok, a fogalommal körülírt építészeti stratégiák aktualitása sem csökkent. A különféle, jól vagy kevésbé ismert műhelyek azonosnak tűnő elkötelezettségének elfogadása helyett érdemes a figyelmet elsősorban az egyedi jellegzetességek felé fordítani. Jelen cikk a Cukrowicz Nachbaur bregenzi építésziroda munkáin keresztül vizsgálja a vorarlbergi kortárs építészetet, és annak kontextusában a helyhez való kötődés sajátos tervezői eszköztárát.

Mit jelent a régió, a kontextus és a hely fogalma és az azokra reflektáló építészet Vorarlbergben? Az iroda szerteágazó építészeti repertoárját, nagyszámú munkáit és az alkotók önmagukról való megnyilatkozásait kutatva fontos szempontként azonosítotható be a mindenkori kontextusból származtatott tervezés, a helyre reagáló attitűd. A munkáik közül kiválasztott esettanulmányokkal célunk problémaközpontú elemzések megvalósítása volt, a helyi kötődés sajátosságainak tanulmányozása és értékelése témakörében. 

A feltárást két vorarlbergi tanulmányút [1] , további szakirodalmi elemzés, illetve egy Andreas Cukrowicz-csal 2023-ban készített interjú [2] alapozta meg. A három fejezetre bontott cikk a tervezők önreflexióján, a recepciótörténet főbb vonulatainak elemzésén és a helyszíni, személyes tapasztalatokon alapul, így egyszersmind egy megismerési folyamat leképezése is. 

I. Hely/helyzet, kötődés, átjárások és határtlépések:  az alkotói attitűd önreflexiója

A beszélt nyelv, annak dialektusa meghatározó, ha egy régió lakóinak gondolkodásmódját, habitusát próbáljuk megérteni, ezért fontos a dolgozat elején kiemelni a nyelvi akadályokat, és tudatosítani, hogy a teljeskörű megismerés ilyen szempontból korlátos. A problémát jól szemlélteti a fent említett Műegyetemen tartott angol nyelvű előadás címe: „The complexity of the simple" [Az egyszerű összetettsége]. Összehasonlításképpen, az egy évvel korábban német nyelvterületen tartott prezentációjában az „einfach“ szót használta az előadó („Die Komplexität Des Einfachen“ [3]). Az „Einfachkeit" [kifinomult egyszerűség] és „Simplizität" [alapvető egyszerűség, banalitás] közötti különbségre Otto Kapfinger osztrák kritikus és építészeti szakíró 1998-ban írt könyvének [4] bevezetője hívja fel a figyelmet, amit ő Heinrich Tessenow (német építész 1876-1950) szállóigévé vált mondatával próbál érzékeltetni: „Nem mindig az egyszerű [megoldás] a legjobb, de a legjobb [megoldás] mindig egyszerű".

Az átjárások bonyolult rendszere és a térségre „rásütött" regionalista címke pontosítása miatt érdemes hangsúlyozni: bár Vorarlberg Ausztriához tartozik, a tartományban élők nagy része sajátos, az ország többi részén kevésbé használt és az osztrákok számára is nehezen érthető német nyelvjárást beszél. A dialektus hasonlít a Svájcban, Liechtensteinben, Dél-Tirolban, Elzászban és Németország délnyugati részén használt alemann nyelvjáráshoz [5]. Így már érthető, ha úgy fogalmazunk, hogy az elszigeteltség keletről nézve élesebb, a térség észak és nyugat irányába “áteresztőbb". Mindezektől függetlenül a Cukrowicz Nachbaur iroda két alapítója, Andreas és Anton számára a Bécsi Műszaki Egyetemen töltött évek sorsdöntőnek számítottak. Andreas esetében a képzés kiegészült a Képzőművészeti Akadémia mesterkurzusával, ahol megismerkedett az akkori vezető, Timo Penttilä (1931-2011) építészprofesszor gondolatvilágával. A “sztoikus finn"  introvertált, hallgatag, kizárólag a „mondanivaló intenzitása" iránt érdeklődő építész-filozófus volt, természetbarát és a „hely alakításának szakértője" [6]. Pályafutása során 18 épületet valósított meg, legfontosabb közülük a Helsinki Városi Színház (1967), melynek épületét a környező park és a vízpart lejtős terepébe, a tájba simulva helyezte el, figyelembe véve a helyszín topográfiáját [7]. Penttilä érzékeny pragmatizmusa és a hely iránti kiemelt figyelme tetten érhető az osztrák építészpáros tervezői attitűdjében is. 

Ezzel magyarázható, hogy a „gyökerek - tipológiák - anyag - kézművesség - idő - érték - szépség - kifejezés" fogalmak vezérszálán futó Cukrowicz előadások csúcspontja mindig a helynek szentelt rendkívüli figyelem hangsúlyozása. Az előbbiekben felvázolt, Penttilä professzortól származtatott „helyérzékeny" alapokra épülő Cukrowicz-Nachbaur ars poetica az évek során tovább cizellálódott, és a kétezres években kiegészült a Max Bächer német építész és professzor által költőien megfogalmazott hely-helyzet egyediségéről szóló okfejtéssel [8]. A gondolatmenetben nem különül el a hely és a helyzet fogalma egymástól, bár két külön szó utal rá (Ort, Situation). Az alkotók tisztában vannak azzal, hogy minden épülettel egy meglévő helyet/helyzetet változtatnak meg, és állítják: „sokkal közelebb jutunk a megoldáshoz, ha a helyzetet kérdezzük meg arról, hogy mit jelent, mire van szüksége" [9]. A hely/helyzet fogalompárjából talán akkor választódik le „a hely", amikor „az anyag" is megjelenik a diskurzusban. Az átalakított helyi anyag révén valósulhat meg a konkrét helyhez kötődés, a „helyből homogén módon kiemelkedő anyag“ által párbeszéd alakulhat ki a meglévő és az új hely között.

A fenti sorok főszereplője Andreas Cukrowicz, mert az ő gondolatvilágát volt alkalmunk közelebbről megismerni a közelmúltban. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy az irodát két építész alapította, és bár a tanulmányban Anton Nachbaur kevesebb figyelmet kap, az életmű közös, és a kettejük, valamint a csapat többi tagja közötti „intellektuális pingpong“ eredménye. Anton analitikus, tisztán látó és gondolkodó ember, Andreas inkább a megérzéseire hallgat. [10]  Az ideális felállás emlékeztethet az építészetben rejlő, már-már közhelyes érzelmi és értelmi megközeltések dichotómiára. A látszólagos különbségek ellenére azonban több a közös: mindkettejük kedvence például a redukció mestere, a tárgyai kifinomultságáról és egyszerűségéről híres Jasper Morrison, brit formatervező. [11]

II. Regionalizmus vagy lokális válasz: a helyhez kötődés a recepciótörténete

Otto Kapfinger egy 2005-ben Magyarországon készült interjúban nyilatkozott arról, hogy a regionális kultúrák nem az elszigeteltségben jönnek létre, és a régió klasszikus meghatározása megkérdőjelezhető. A regionális építészet szerinte csak akkor tudja magát definiálni, ha a lokalitásra, a helyi programra reagál ezért, inkább a „lokális válasz" kifejezés használatát javasolta. „Bár az eszközök és a tudás globálisak, a mű mindig lokális. A globális tudás és a lokális sajátosság metszetében születik meg az a térbeli esemény, amit regionálisnak lehet nevezni" [12]. Szerinte ez csak ott jöhet létre, ahol az építőipar, a helyi politika, az építészek és a felhasználók között a kapcsolat továbbra is fennáll; ez az a regionális háló, amiből időhöz és helyhez illő építészet születhet.

A kritikus 2002-ben úgy nyilatkozott a vorarlbergi irodáról, mint a helyi fiatal generáció legsikeresebbjéről, az építészeti pályázatokon mutatott kivételes eredményeik alapján. Különleges erősségként emelte ki a bonyolult térbeli programok megdöbbentően egyszerű, ortogonális geometriákba tömörítését, és az adott kontextusban [13] történő optimális elhelyezését. Tizenkét évvel később ő szerkesztette a két alapító építész irodája fennállásának első két évtizedét összefoglaló monográfiát. Bevezetője [14] átfogó képet mutat az alkotók pozíciójáról a vorarlbergi építészgenerációk sorában, kitér az iroda klasszikus modernizmus alapelveiből építkező tervezői eszköztárára: a kint és bent közötti folytonosság megteremtésére, nagy épülettömegek fragmentálására és ezek fő rendeltetés szerinti tagolására. Leírása alapján Cukrowiczék épületei az épületszerkezetet, fenntarthatóságot, anyaghasználatot érintő tanulságok mellett, amelyeket a régióban végzett sokéves munkájuk során elsajátítottak, és a modernista elvek alapján kortárssá alakítottak, a minimális erőforrásokon alapuló életmódot tükrözik. A házak izgalmas térbelisége a változatos domborzaton, egymástól eltérő szögekben elhelyezkedő, a tömegformálást tekintve egyszerű, anyaghasználatban homogén, több oldalról megközelíthető, emeletenként változó rendeltetésű, különböző bejárattal és átjárásokkal rendelkező, hagyományos gazdasági épületekre vezethetők vissza. Kapfinger szerint a néha túlzó forma- és anyagbeli homogenitás azzal is magyarázható, hogy a házak a „tényleges történések szándékosan rendezett háttereként" szolgálnak. A funkcionalitás adta értékek mellett ilyenek a fény és a környezetbe való kilátások szerinti tájolás, valamint a természetes anyaghasználat általi haptikus és szagló érzékelés adta élmények. [15]

A hely és anyag fogalmai a Vorarlbergen belüli Bregenzerwald kistérség gyakran tárgyalt témái - nyomatékosítja a német építész és szakíró, Florian Aicher. A monográfia részét képező „Architektur und Handwerk" című esszéjében Martin Heidegger „Bauen Wohnen Denken“-ből kölcsönzött „híd“ példájával árnyalja „a hely" mint fogalom jelentésének rétegeit. Ahogy Heideggernél sem a híd érkezik a már kialakult helyre, hanem a híd hozza létre a helyet, úgy esetünkben az épület az, ami az építési helyet hellyé teszi. Ebben az értelmezésben a helyi kötődésnek semmi köze a meglévő helyi sajátosságok ábrázolásához. Szerinte a helyi kötődés akkor tud sikeres lenni, ha az épület megfelelő, helyénvaló. [16]

Florian Aicher több könyvet és tanulmányt jegyez kézművesség és építészet témában. Legutóbbi a Detail folyóirat 2019-ben publikált vorarlbergi faépítészetről szóló kiadványában jelent meg. Az Aicher esszéjét követő, Renate Breuß által írt „When rooms smell" [Amikor a szobák illatoznak] [18] című dolgozatról azért érdemes említést tenni, mert rávilágít a hely és a szaglás általi érzékelés kapcsolatára, ami egy kevésbé tárgyalt, de fontos összefüggés. Annak ellenére, hogy Breuß írásának vezérszála a faépítés és a kézművesség érzékszervi és hangulati tulajdonságainak bemutatása, elgondolkodtató fejezetcímekkel operál: „Life as such smells" [Az életnek illata van], „The place is the smell itself" [A hely maga az illat]. Visszatekintve a Cukrowicz Nachbaur-munkákban az előzőekben megfogalmazott anyag és hely közötti kapcsolatokra, a helyi kötődés egy sajátos megnyilvánulásaként azonosítható a feldolgozott helyi fenyők illatának érzékelése a tervezett épületbelsőkben. 

Az irodáról szóló általunk megismert recenziók több oldalról közelítik meg az eddigi életművet, de felfedezhető bennük egy hasonlóság, amit Florian Medicus salzburgi építész összegez a legfrappánsabban: „Anton és Andreas építészete gyakran a háttér nagyszerű, visszafogott művészete. Mert ahhoz, hogy az életet, és annak különlegességét hangsúlyozzuk,  nincs szükség tolakodó gesztusokra". [19]

III. Vorarlbergi tapasztalatok: a helyi anyaghasználat és a kézműves mesterekkel való példás együttműködés

Az épületekben tetten érhető, a hellyel való viszony tekintetében beazonosítható hasonlóságok mintázatainak és a tervezői eszköztár pontosabb megismerése érdekében a helyszíni látogatás kiegészítéseképpen a lassan „elévülő" monográfia leírásai és a cég weboldalán [20] található információk segítségével vizsgáltuk az iroda munkáit. A terveket táblázatba és térképre rendeztük, majd ezek közül egy tucatnyiról rajzos és fotós dokumentáció is készült a két tanulmányút alkalmával. Cikkünkben a kutatás során több felismert mintázat közül [21] az anyaghasználatot emeltük ki, előbb a régión kívüli, majd a régión belüli művek sajátosságait bemutatva. Ezek kiválasztásában a lépték, a rendeltetés, az anyaghasználat, valamint a beavatkozás típusa (meglévő átalakítása/új épület) szempontjából, bizonyos reprezentativitásra törekedtünk. Az elemzett munkák: püspöki temetőkápolna, Rottenburg (2017), emlékkápolna, Rankweil (2012), Vorarlberg Múzeum, Bregenz (2013), közösségi központ, Sankt Gerold (2007), valamint a hegyi kápolna, Andelsbuch (2007). 

„Elveszünk egy anyagot valahonnan, átalakítjuk és visszatesszük az új helyi viszonyok közé"- fogalmazott a Középülettervezési Tanszéken készített interjúban Andreas Cukrowicz. S valóban, az általa hirdetett „helytől elvett anyag metamorfózisa" [22], valamint a matériának a környezetbe átalakított formában való „visszajuttatása" az egyik legsajátosabb, leginkább az irodára jellemző  kapcsolódásnak tűnik a meglévő és a kialakított új hely között. 

A rottenburgi püspöki temetőkápolnánál a fent idézett mondat több lehetséges olvasata közül a szó szerinti interpretáció valósult meg, hiszen itt a szűkebb értelemben vett hely, az építési területen talált anyag újrafelhasználásáról van szó. A régészeti feltárás során előkerült, emberi maradványokat is tartalmazó temetkezési föld új rendeltetést kapott, tökéletes arányú termek térelhatároló elemeként a falakban, lépcsőkön, padlón és a mennyezeten. A döngölt föld közép-európai specialistája, Martin Rauch közreműködésével végzett munka „nagy tisztelettel és megfontoltsággal“ zajlott. A fotókon ugyan látható a misztikus, kissé morbid, ősi, időtlen hangulat, de a több érzékszervet is érintő élmény csak a helyszínen tapasztalható meg. A vorarlbergi példákkal szemben itt nem esik szó arról, hogy helyi mesterek építették volna, és nyilván nem jellemző a baden-württembergi pincékre a szokatlan anyaghasználat. Vitatható, hogy megfelel-e a bächeri maximáknak, de ez a nem mindennapi funkcióból adódó sajátosság.

A vorarlbergi tervek az anyaghasználat alapján két nagy kategóriába sorolhatók. 

Elsőként a meglévő terekben végzett átalakításokat érdemes említeni, melynek két reprezentáns példája a bregenzi Vorarlberg Múzeum bővítése és a rankweili emlékkápolna. Utóbbi a bazilika alatti, eredetileg örök sötétségre ítélt, boltozott, egykoron raktárhelyiségként használt térben valósult meg. Figyelemre méltó a természetes vályogvakolat használata, a padlóba ágyazott hét, arany színű korong, valamint az erődtemplom falába precízen fúrt, hat méter hosszúságú lyuk bélelése. A rézlemezzel bélelt nyílás évente kétszer juttatja a napsugarat a szenvedési ereklyéket tartalmazó, sárgarézből készült szekrényszerű doboz közepére: a tavaszi és őszi napéjegyenlőségkor. Az időtlen homályt időszakosan oszlató, behatoló fénynyaláb a remény jelképe a szenvedők számára. Ahogy Cukrowicz fogalmazott: „A gyászmunka önmagában hely nélküli, de egy konkrét hely megkönnyítheti a feldolgozást. Néha elég ha tudjuk, hogy ez a hely létezik." [23] 

Összetettebb munka, de ugyancsak átalakítás a bregenzi Vorarlberg Múzeum bővítése. A mennyezeten és a falakon több rétegben felvitt vakolat itt is vályog alapú, a padlóburkolat finoman fűrészelt tölgy a fenti emeleteken és aszfaltos terrazzo az alsó két szinten. Az intenzívebb használatnak kitett lépcsőmelvédeket és a felvonók falait kézzel patinázott rézlapok burkolják. Az épületet kívülről a meglévő műemléképület vakolata és az új, helyben öntött PET-palack-aljakból zsaluzott beton homlokzatot homogenizáló „champaign fehér" festése, valamint a bronzkeretes nyílászárók határozzák meg. [24]

A másik kategóriába azok a munkák tartoznak, amelyeken tettenérhető a helyi faépítészeti hagyomány és a generációkon átívelő mesterségbeli szaktudás élő jelenléte. A vizsgált házak esetében az alkotók minden adandó alkalommal hangsúlyozzák: természetes, helyi anyagokkal dolgoznak, az alkalmazott innovatív épületszerkezeti csomópontok a helyi mesterek évszázadokra visszanyúló ismereteinek és nyitottságának köszönhetők. A szoros együttműködés úgy tudott kialakulni, hogy a bregenzerwaldi kézműves mesterek, felismerve az építészekkel való közös munka előnyeit, az iparosítással és tömeggyártással hanyatlásnak induló szakmák újjáélesztésének érdekében 1991-ben elindították a „Handwerk+Form" pályázatot. Az eredmények nyilvános bemutatása sikeresen ösztönözte a szakma megújulását, és ennek folytatásaként a kézművesek egyesületbe tömörültek, majd 1999-ben megalapították a Werkraum Bregenzerwaldot. A három évente megrendezésre kerülő esemény azóta is töretlenül népszerűsíti a globális tömegtermelés alternatíváját képviselő, többnyire kézzel, vagy kézzel vezetett szerszámmal készített termékek előállítását. A kis családi vállalkozásokban készülő produktumok a forma, funkció és kivitelezés tekintetében a legmagasabb elvárásoknak is megfelelnek. Az új esztétika és a helyi hagyományok iránti elkötelezettség a lakosság körében magas szintű regionális identitást és önbizalmat eredményezett. [25]

Ennek a jelenidőben is élő hagyománynak a bemutatására két példát választottunk. 

Bár a szomszédos kistérségben - Großes Walsertalban - de hasonló kontextusban, „világraszóló" projektként született meg 2007-ben Vorarlberg első, négyszintes, tisztán faszerkezetű épülete, a Sankt Gerold-i közösségi ház is. A faluközpont és a saját templomtorony hiányát orvosló többfunkciós építmény átadása óta tizenhét év telt el. A használat és az időjárás hatására változó anyagok, a régió házaira évszázadok óta jellemző módon, „méltóságteljes öregedést mutatnak". Az építmény minden eleme, beleértve a nyílászárókat és bútorokat, tömör kezeletlen ezüstfenyőből készült. A felhasznált faanyag jelentős része a község saját erdejéből származik, a kitermeléstől a beépítésig tartó feldolgozási lánc kizárólag a régió vállalkozásait igénybe véve valósult meg.

S végül az 1600 méter magasan fekvő, Bodeni tó felé néző lankás alpesi legelőn megépült fakápolna. Eredettörténete egyedi, hiszen a megrendelő házaspár annak megépítésére tett ígéretet, ha egészséges gyermekük születik. 20 évvel később, szűk körben rendezett építészeti pályázat útján jutott Cukrowicz-ékhoz a megbízás. [20] A tektonikus modell a népi építészetre vezethető vissza: földből kinövő, kemény alapra helyezett, könnyű, fából készült építmény. Az alapozáshoz a környéki legelőről összegyűjtött köveket használták, a felépítményhez pedig a megbízó magántulajdonát képező faanyagot. A család és a barátok segítségével, daru nélkül felállított, hagyományos, boronafalas rendszerből kiinduló, elfordított szerkezet anyaga, ez a kezeletlen, durván fűrészelt lucfenyő, a helyszín közvetlen környezetéből származik.

A kézművesség jövője?

Az 1960-as évekre vezethető vissza az az alulról szerveződő mozgalom, amely húsz évvel később a „Vorarlbergi Építőiskola" néven vált ismertté. A tagok munkásságának köszönhetően a régió pozíciója az európai kortárs építészeti szcénában ma már általánosan magasra értékelt. Az ide sorolt és helyben dolgozó építészek alkotói gondolkodásmódját nem egy regionalista címkével ellátott elzárkozás, elhatárolódás és az identitáskeresés határozta meg. Inkább arról van szó, hogy az osztrák egyetemi központokból hazatérő építészek úgy tudtak együttműködni a nagytudású helyi mesterekkel, hogy közben figyelemmel kísérték a szakma globális történéseit, azok tanulságait képesek voltak beültetni a helyi építési kultúrába. [27] A vorarlbergi építészek harmadik generációját erősítő Cukrowicz Nachbaur iroda a kilencvenes évek elején, szerencsés szakmai helyzetben debütált. [28] A tehetséges fiatalok társulásából kialakult igencsak produktív iroda [29] részleges életművén belül a regionalista alkotói gondolkodásban fontos tervezői aspektusokra támaszkodás változó, a „mindig érezni és tanulmányozni kell a környezetet" [30] cukrowiczi tézis dacára. 

A három fejezet - önreflexió, kritikus recepciótörténet, saját helyszíni tapasztalatok - tanulságai úgy összegezhetők, hogy a kifinomult egyszerűséggel elegyedő, helyre figyelésen alapuló alkotói szándék és a szakmabeliek kritikus értelmezése, mint a megtapasztalható épített valóság rendezett hátterei, kiegészítik egymást. A különböző léptékű és komplexitású házak megtapasztalása, a „vorarlbergi mítosz" megismerése hasznos módszertani adalékokkal szolgálhat a regionális építészet kutatásához általában is. 

Persze, nem egy befejezett életműről beszélünk, az iroda érdeklődési spektruma átalakulóban van, és a térségben sem állt meg az idő. Kérdés, hogy a Penttilä-féle helyre figyelés, vagy a bächeri érzékenység mennyire összeegyeztethető az aktuális vorarlbergi és globális építészeti tendenciákkal, milyen irányba mozdul a negyedik generáció, és hogy ugyanilyen példás lesz-e a régión belüli szakmai együttműködés, ha olyan, napjainkban berobbanó jelenségek, mint például a mesterséges intelligencia, számos területen átveszi majd az építészek helyét?

Hivatkozások: 

[1]  Lázár Csaba, 1. tanulmányút: 2024. 02. 02. - 11., Bregenz, Dornbirn, Rottenburg am Neckar, Bezau, Sankt Gerold, München; 2. tanulmányút: 2024. 03. 19. - 21., Bregenz, Hittisau, Krumbach, Rankweil, Widnau, Feldkirch

[2]  Lázár Csaba: "Dicsérjük a régit és üdvözöljük az újat!" – Beszélgetés Andreas Cukrowicz osztrák építésszel. Építészfórum, 2023. https://epiteszforum.hu/dicserjuk-a-regit-es-udvozoljuk-az-ujat--beszelgetes-andreas-cukrowicz-osztrak-epitesszel (utolsó elérés: 2025. 01. 02.)

[3] Technische Hochschule Köln, Fakultät für Architektur, 2022. https://akoeln.de/andreas-cukrowicz-29-11-22/ (utolsó elérés: 2024. 05. 12.)

[4] Kapfinger, Otto: Baukunst in Vorarlberg seit 1980. Stuttgart: Gerd Hatje, 1998, oldalszám nélkül.

[5] Dangel, Ulrich: Sustainable Architecture in Vorarlberg. Basel: Birkhauser Verlag, 2010. p 12.

[6] Kapfinger, Otto: Kassetten, nicht Gerüste. In:  Kapfinger, Otto (szerk.): Cukrowicz Nachbaur Architekten,1992-2014. Zürich: Park Books, 2014, 14.

[7] Griffiths, Gareth: Helsinki City Theatre: Timo Pentillä on the real purpose of drawings, Drawing Matter, 2024 https://drawingmatter.org/helsinki-city-theatre-timo-penttila-on-the-real-purpose-of-drawings/ (utolsó elérés: 2024. 05. 12.)

[8] „Minden helyzet egyedi, minden helynek önálló élete van, múltja és saját, nem átruházható körülményei vannak. Minden helynek emlékei és emlékezete van, amit az építészet által tudatosíthatunk, elhomályosíthatunk vagy teljesen törölhetünk (...) Meg kell hallgatnunk ezeket a helyeket, meg kell kérdeznünk múltjukat, meg kell ismernünk környezetüket, tanulmányoznunk kell a domborzatot, a benapozást, a fényt, az árnyékok keménységét vagy lágyságát, az utcák szagát és hangzásvilágát. Észre kell vennünk a fák leveleit és az esőcseppeket, meg kell örökítenünk a pillanatot, és meg kell értenünk az itt élő embereket."

[9] részlet az Andreas Cukrowicz-csal készített személyes interjúból: Lázár, Építészfórum, i.m.oldalszám nélkül

[10] Wyss, Stefan: Die Resonanz der Dinge. Melchior, 2019. https://melchiormagazin.com/andreas-cukrowicz/ (utolsó elérés: 2024. 05. 11.)

[11] Medicus, Florian: Anfang – Nest – Zwei – Büro – Halt – Ritual – Haut – Fuge – Hintergrund – Spur – Traum –Ende. In: Kapfinger, Otto (szerk.): Cukrowicz Nachbaur Architekten 1992-2014. Zürich: Park Books, 2014, 28.

[12] Somlyódi Nóra: „Szupersztárok alkonya", Építészfórum [online], 2005-05-19 CEST 13:15, hozzáférhető:   [utolsó belépés: 2024. 04. 30.].

[13]  Kapfinger, i.m., p 10.

[14] Kapfinger, Otto: Kassetten, nicht Gerüste. In:  Kapfinger, Otto (szerk.): Cukrowicz Nachbaur Architekten 1992-2014. Zürich: Park Books, 2014, 11-18.

[15] Kapfinger, i.m., 17.

[16] Aicher, Florian: Architektur und Handwerk. In:  Kapfinger, Otto (szerk.): Cukrowicz Nachbaur Architekten 1992-2014. Zürich: Park Books, 2014, 105. az eredeti szöveg: „Wobei Bindung an den Ort mit Abbildung örtlicher Eigenarten nichts zu tun hat - macht doch auch der Bau den Bauplatz erst zum Ort. Das gelingt, wenn er angemessen ist."

[17] Hofmeister, Sandra (szerk.): Timber Structures in Vorarlberg, Edition Detail, Münich, 2019ű

[18] Breuß, Renate: When rooms smell: On the sensory and atmospheric qualities of timber construction and craft. In: Hofmeister, Sandra (szerk.): Timber Structures in Vorarlberg, Edition Detail, Münich, 2019, 27-37.

[19] Medicus, i.m., 29.

[20] A Cukrowicz Nachbaur hivatalos honlapja https://www.cn-architekten.at/projekte (utolsó elérés 2024. 05. 12.)

[21] 

a. Gazdaságos, racionális alaprajzi szerkesztés, kompakt tömegformálás, mint regionális sajátosság

b. Fókuszban a táj, kötődés a kontextushoz

c. Helyi anyaghasználat és a hely kézműves mestereivel való példás együttműködés révén

Az itt közölt részletben terjedelmi okokból csak a harmadik alfejezet kerül részletes bemutatásra.

[22] részlet az interjúból: Lázár, i.m. oldalszám nélkül.

[23] Cukrowicz, Andreas: Landesgedächtniskapelle Rankweil. In: Kapfinger, Otto (szerk.): Cukrowicz Nachbaur Architekten 1992-2014. Zürich: Park Books, 2014, 367.

[24] Lázár Csaba: "Megérteni, kik vagyunk - Vorarlberg Múzeum, Bregenz", Metszet, No 3 (2024), 22-27.

[25] Dangel, Ulrich: Sustainable Architecture in Vorarlberg. Basel: Birkhauser Verlag, 2010, 63.

[26] a nyeremény három sajtguriga volt a családi tejüzemből, valamint a terv megvalósításának lehetősége

[27] Kapfinger, Otto: Baukunst in Vorarlberg seit 1980. Stuttgart: Gerd Hatje, 1998, oldalszám nélkül.

[28] Ausztriában 1988-tól kezdve valóságos pályázati hullám indult el, amelyeket szinte mind fiatal, innovatív és gyakorlatban is tapasztalt tervezők nyertek meg - In: KAPFINGER, Otto: Baukunst in Vorarlberg seit 1980. Stuttgart: Gerd Hatje, oldalszám nélkül.

[29] 1996 - 2014 között 307 jegyzett projekt - Cukrowicz, Andreas: Anhang, Werkchronologie. In: Kapfinger, Otto (szerk.): Cukrowicz Nachbaur Architekten 1992-2014. Zürich: Park Books, 2014,  529.

[30] részlet az interjúból: Lázár, i.m. oldalszám nélkül.

A Doktoranduszi Kiválósági Ösztöndíj Program (DKÖP) által támogatott projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közös támogatásával, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatallal kötött támogatási szerződés alapján valósult meg.

Az írás a BME Építőművészeti Doktori Iskola keretein belül, a Középülettervezési Tanszék Építészet és emlékezet Stúdiójában végzett egyéves doktori kutatás kivonata.

Eredeti megjelenés:

Lázár Csaba, Szabó Levente – Helyhez kötődő építészet: A regionális gondolkodás mintázatai a Cukrowicz Nachbaur iroda munkáiban. UTÓIRAT: A RÉGI-ÚJ MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET MELLÉKLETE 24 : 135 pp. 50-53. , 4 p. (2024)

/ Lázár Csaba / Középülettervezési Tanszék, Építészmérnöki Kar,
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
BME Építőművészeti Doktori Iskola

szerk.: Őze Sándor