”Dicsérjük a régit és üdvözöljük az újat!” – Beszélgetés Andreas Cukrowicz osztrák építésszel

Október 30-án Andreas Cukrowicz építész, a bregenzi székhelyű Cukrowicz Nachbaur Architekten társalapítója The complexity of the simple [Az egyszerű összetettsége] címmel tartott előadást a Műegyetemen, a Középülettervezési Tanszék meghívására. Ezt követően Lázár Csaba, a tanszék doktorandusza vezetett beszélgetést az előadó, A. Madarász Zsuzsa (a tanszék tavalyi diplomázója, az építésziroda jelenlegi munkatársa) és Szabó Levente DLA (tanszékvezető egyetemi tanár) részvételével.

“Kontextusból származtatott tervezés és anyagok, pontosan, egyszerűen és természetesen. Összetett építészeti feladatokra adott tiszta és gazdaságos válaszok. / Fa, üveg, beton és természetes felületekkel, harmonikus megvilágítással, tökéletes arányokkal alkotnak, minden érzékszerv számára robusztus, inspiráló tereket. Erős és egyszerre nyugodt építészetük az előrelépést szolgálja az élet minden területén."[1] Így foglalta össze Otto Kapfinger az Andreas Cukrowicz és Anton Nachbaur által 1996-ban alapított iroda alkotói szemléletét, tervezői hozzáállását, amely honlapjukon is olvasható. Andreast közelebbről megismerni meghatározó volt számomra. Szellemi gyökerekről, fenntarthatóságról, precizitásról, helyről és helyzetről, regionalitásról, inspirációkról, spiritualitásról és az irodai életről szóló kérdéseimet nagy odafigyeléssel és odaadással válaszolta meg. Az együtt töltött majdnem két nap és a koncentrált beszélgetésre szánt másfél óra személyes, közvetlen élményét is sűrítik az alábbiakban leírtak.

Lázár Csaba (LCs): Előadásod címe „Az egyszerű összetettsége". Nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, ezért inkább arra szeretnélek kérni, hogy beszélj a címválasztásról.

AC: Az egyszerű megoldáshoz vezető út többnyire hosszú, nehéz és nagyon összetett. Számos dolgot figyelembe kell venni, és az elején, amikor az első lépéseknél járunk, általában még nem látunk megoldást az adott problémára. Menet közben sokszor úgy tűnik, hogy az egyre bonyolultabbá válik, annak ellenére, hogy a célunk mindig az, hogy egyszerű megoldást keressünk. Olyan ez, mint a sportban, amikor át kell lépned egy akadályt: lehet az egy egyenes ugrás, vagy egy kis kerülő, de általában megerőltetéssel jár. Néha azonban a nagyon egyszerű, az egyenes vonal a megoldás. De mennyi időbe telik, amíg képes vagy a megfelelő helyre tenni a ceruzát, hogy meg tudd húzni ezt az egyszerű vonalat? Sokéves tapasztalat kérdése. Vagy zseni vagy és megoldod egyből. Az előbbi a gyakoribb változat, ezt te is tudod.

LCs: Ennél a gondolatnál maradva, kezdjük egy egyszerű, ugyanakkor összetett témával. Az előadásod bevezetőjében arról beszéltél, hogy fontosak számodra a „gyökerek[2]", annak tudatosítása, hogy honnan jöttünk. Kifejtenéd ezt bővebben?

AC: Tudnunk kell honnan jöttünk, hiszen, ha nem vagyunk tudatában gyökereinknek, akkor nehezebb elhelyezni történeteinket az idő kontextusában, azok csupán egy-egy új történetté redukálódnak a sok közül. Ha vannak gyökerek, akkor lehetségessé válik a továbblépés. Számomra segítség, ha ismerem a gyökereimet, vagy ha azt hiszem, hogy ismerem őket. Azt érzem, hogy így lehet igaz, amit cselekszem, ez ad irányt és segít egy vagy két lépéssel előrébb jutni. Minden egyes projektünkkel sokat és mindig valami újat tanulunk, ezért nem akarunk kétszáz iskolát és kétszáz óvodát csinálni. A lehető legtöbbet szeretnénk megtapasztalni a különböző tervezési témák kapcsán, így a különböző programok által sokat tanulhatunk egyszersmind magunkról is.

Amikor a doreni négyszintes általános iskolát terveztük, az volt a szándékunk, hogy olyan legyen, ahová gyerekkoromban szívesen jártam volna – mégpedig azon tapasztalatok alapján, amelyeket egykor diákként és akkor építészként szereztem.

LCs: Mit gondolsz, mit éreznél diákként, ha visszaforgathatnád az időt, és bemehetnél az általad tervezett iskolába?

AC: Szeretnék-e odajárni? Ez a tanártól függ. Az én valódi igényeim, vagy azon igényeim alapján, amelyeket a jelenben fontosnak tartok, azt mondanám, hogy nem olyan rossz az épület. Persze mindig kételkedünk magunkban. 2003-ban a megnyitón elég sokan voltunk, majd másnap, hétfőn elkezdődött a tanítás. Egy első osztályos kisfiú – aki nem ismert engem, nem tudta mivel foglalkozom – odajött hozzám, és azt mondta az iskoláról: „Hé, ez annyira király, itt akarok aludni!" Megható volt. Ekkor arra gondoltam, hogy igen, talán ez az épület rendben van.

Szabó Levente (SzL): Volt valamilyen speciális pedagógiai háttere ennek az iskolának? Mármint előzetesen definiálták-e a programot, az anyagszerűségre, a légkörre vagy a terekre vonatkozó igényeket? Milyen terekben szerettek volna tanítani?

AC: Nem volt semmilyen speciális pedagógiai háttér. Mi csak egy egyszerűen kigondolt, egyszerű részletekkel, jó hangulattal rendelkező épületet javasoltunk, méltóságteljesen öregedőt, olyan anyagokból amelyeken látszik, hogy természetesek. Az igazgatónak tetszett a koncepció. A politikusoknak nem annyira, de mivel ez volt a legolcsóbb opció, nem volt más választásuk. Például hatékony ötleteink voltak az épület magasságának csökkentésére: a tornaterem építésénél 1,4 méteres, és minden emeleten tíz százalékos mínuszt értünk el. Az országban először használtunk tanintézményben kontrollált szellőzést, és ez összesen körülbelül 2,5 méterrel kisebb épületmagasságot jelentett. Azt hiszem, ez volt a legolcsóbb épület, amit valaha készítettünk. Egyszerű, ugyanakkor gazdag az anyagszerűségében, elegendő a belmagassága, jók a felületei, a fa illata és a természetes napfény okozta hangulata. De nem hiszem, hogy az elején, a koncepció fázisában elnyerte a terv a megbízók tetszését. Utána, az eredményt látva azt mondták, most már büszkék rá.

LCs: A doreni iskola alapján és az eddigi előadásaidból, írásaidból kiragadható kulcsszavak: dobozok a tájban, kompakt épületek, gazdaságosság, energiahatékonyság, precizitás, olyan helyi mesteremberek alkalmazása, akik tudják, hogyan kell a közelben található, természetes, szépen öregedő anyagokkal dolgozni. A legszebb gondolat számomra talán mégis az, amikor arról beszélsz, hogy ha elveszünk valamit egy helytől, akkor azt egy másik formában vissza kell adnunk neki. Ez a megközelítés egyfajta fenntarthatósági elvekre emlékeztet. Jól értem? Ez az egyik alapvető gondolatisága a munkáitoknak?

AC: Igen, az, de nem excel-táblázatok és a „most fenntarthatónak kell lenned" nézőpontjából. Ilyen a neveltetésem. A szüleinknek nem volt sok pénzük, így mi hozzászoktunk a takarékossághoz. Anyám például szabó volt. Ő varrta a ruháinkat. És amikor szükségünk volt egy ruhadarabra, például egy kabátra, akkor egy régebbit, néha lyukasat használtunk. A környezetünkben mindenki ehhez volt szokva, a többi család is. Örülök, hogy ilyen élettapasztalatban volt részünk, mert így a gazdaságosság szemlélete belénk ivódott. Könnyebb a gyarapodást megszokni, mint az apadást. A fenntarthatóság egyfajta oktatás- és gondolkodásmód is. Ha a környékbeli erdőkből származó fát használjuk, akkor annak az az evidens előnye, hogy ott vannak a mesterek, akik ismerik ezt az anyagot, tudják hogyan kell kezelni, megvannak a szerszámaik, rövidek a szállítási útvonalak, ismerik a mesterség minden velejáróját. Ha velük dolgozunk, eggyel kevesebb hibát követünk el. Miért kellene Kínából hozni követ? Mert az egy kicsit olcsóbb? Ennek semmi értelme. A gazdasági körforgás szempontjából is fontos, hogy az értékeink a helyi embereknél, a helyi társadalomban maradjanak. Ez is a fenntarthatóság része.

Kicsit más téma az, amikor elveszünk egy anyagot valahonnan, átalakítjuk és visszatesszük az új helyi viszonyok közé. Erre a legjobb példa munkáink közül a rottenburgi püspöki sírbolt. A falakhoz, a padlóhoz és a mennyezethez használt anyag pontosan ugyanaz, amit ott találtunk. Temetkezési föld: emberek nyomaival, emberi maradványokkal. Számomra nagyon fontos volt, hogy ne dobjuk el mindezt. Ők a helyhez tartoznak.

Ez egy nagyon mélyre hatoló tapasztalás. Az egész munka nagyon nagy tisztelettel és megfontoltsággal zajlott. A tervet 2014-ben csináltuk Michael [Mayer] kollégánkkal, és a hozzá kapcsolódó érzéseink azóta sem változtak.

LCs: Az iroda honlapján, a gondolatok között bukkantam rá arra a Max Bächer idézetre a helyről, amelyet egy 2016-ban Bécsben tartott előadásod végén is felolvastál. A könyv 2007-es keltezésű, és ha jól számolom, az iroda akkor 11 éves volt. Mikor találkoztál először ezzel a gondolatébresztő szöveggel?

AC: Jól utánanéztél, erre nem is emlékeztem! Igen, egy magazinban olvastam ezt az idézetet és arra gondoltam, hogy „hű, ez a fickó pontosan meg tudja magyarázni, amit én érzek!" Annyira lenyűgözött, hogy megvettem a könyvet.[3] Ez csak egy rövid részlet belőle, de minden benne van, költői megfogalmazásban. Nem olyan könnyű ilyen szöveget írni, úgyhogy igen, néha idézem.

LCs: A weboldalatoknál maradva, Otto Kapfinger összegzi az iroda filozófiáját. A hazánkban is ismert osztrák szakíróval az Építészfórum is készített interjút 2005-ben. Itt is hangsúlyosan felmerül a regionális építészetnek, a regionalizmus létjogosultságának kérdése. Te mit gondolsz ma ezekről a fogalmakról?

AC: Szerintem minden regionalizmus, amit teszel. Amikor egy városban építesz, azt is egy régióban teszed. Vannak városok, és vannak tájak és falvak, ez talán lehet egy érvényes felosztás. De számomra a legfontosabb mindig a hely, a helyszín. Be kell járni a helyet és érezni kell a környezetet, az anyagokat, az illatokat; tudod, a Max Bächer által felsoroltakat. Ha a telek egy hegy tetején van, akkor ott az a kontextus, hogy nincs sok szomszéd, csak a többi hegycsúcs. Mindig érezni és tanulmányozni kell a környezetet. Így a legtöbbször nem az a kérdés, hogy építészként mit akarsz.

Lehetnek néha olyan helyzetek, ahol azzal teljesen ellentétes vagy kontrasztos válasz indokolt, de erre most nem tudok jó példát mondani. Az öncélú másság nem megoldás az én nézőpontomból.

SzL: De ez a helyi szempontokra való odafigyelés nem általános hozzáállása az építészeknek, vagy az osztrák építészeknek specifikusan. A regionalitás egy nagyon divatos szó volt és az ma is, amellyel sokan megpróbáltak leírni valamit, ami a hely iránti rendkívüli figyelmet foglalja magába. Például, amit Gion Caminada csinál a svájci faluban, Vrinben, az is rendkívüli figyelemről tanúskodik a hely iránt. Talán erről a rendkívüliségről van szó, és ebből a szempontból a vorarlbergi építészet, és azon belül a Ti munkáitok is, ebbe a kategóriába tartoznak. A kérdést úgy pontosítanám, hogy mi ennek az erős figyelemnek az eredete, forrása – bár amiket az édesanyádról, a gyermekkorodból származó tapasztalataidról mondtál, az nekem választ adott. Úgy tűnik, hogy számodra ez a figyelem a megszokott, a természetes a mindennapi életben. Ez a te hagyományod, ezek a gyökereid.

AC: A hagyományunk általában is az, hogy tapasztalatainkat továbbadjuk a következő generációknak, és építészként is ezt tesszük. Olyan ez, mint egy generációk közötti szerződés, amelyet mindig újrakötünk. Nemrégiben volt egy két évente megrendezésre kerülő esemény Andelsbuchban (Bregenzerwald), ahol formatervezők, bútortervezők és kézműves műhelyek versenyeznek egymással, majd a munkákat a központi kiállítótér mellett a falu különböző meglévő épületeiben is meg lehet nézni: egy régi vágóhídon, egy régi vendégházban, pajtában és egy egykori fűrészmalomban. A régi házakban új kiállított elemek jelennek meg. Ez a kontextus teljesen különleges. Nem hiszem, hogy máshol van hasonló rendezvény. Lassú fejlődéssel tudunk egyre tovább- és továbblépni. A különböző szakmák együttműködéséről egy korábbi beszélgetésünkben Zsuzsi azt mondta, hogy „Magyarországon ez nem lehetséges, mert a tervezőknek, a mestereknek és a cégeknek sokszor nem ugyanaz a céljuk". Szerintem ez nagyon fontos és jó megállapítás. Ha ugyanaz a cél, akkor a megoldás a fontos, és nem az, hogy kinek van igaza, vagy ki van feljebb a hierarchiában. Esszenciális, hogy mindig azonos szemmagasságban dolgozzunk és beszélgessünk.

LCs: Tehát a regionális építészet művelése nem egy vállalt program Vorarlberg esetében?

AC: Nem, ez nem egy mottó. A mottó inkább az, hogy mindig lépjünk tovább és adjunk válaszokat az új problémákra. Itt jönnek szóba a gyökerek. Ismered a gyökereidet és megvannak az ötleteid, a szakemberek pedig tudják, hogyan kell őket megvalósítani. Régóta létezik a már említett, folytonosan működő, generációkon átívelő szerződés. Más régiókban talán többet kell a jó mesteremberek után kutatni, de nekünk megvan az az előnyünk, hogy öt-tíz kilométeres távolságban megtaláljuk őket. Persze itt is vannak olyanok, akik nem vállalnak mindent, ugyanakkor az igazán jóktól soha nem hallani, hogy valami nem megvalósítható. Ők inkább azt mondják, hogy „nem pontosan úgy működik, ahogyan te elképzelted, de mi meg tudjuk csinálni így". Ekképp az a helyzet áll elő, hogy a megvalósításban a tervezői szándék is benne van, és ez párosul a megfelelő szaktudással, az anyaggal való hozzáértő bánásmóddal, és ennek nyomán a végső megoldás egyre jobb lesz. A legjobb megoldást a kézműves mesterekkel együtt készítjük el. Ők mindent tudnak, csak meg kell kérdeznünk őket. Néhányukat lenyűgözi a gondolkodásmódunk. Aztán jönnek az új dolgok, és van egy kis előrelépés, de anélkül, hogy elfelejtenénk a gyökereket és a régi dolgokat. Van egy nagyon régi mondás a Bregenzerwald régióban, amit valahol mindenki magában hordoz: „Dicsérjük a régit és üdvözöljük az újat!" Szóval a mesterek többnyire nyitottak; nem mindenki, nem minden faluban, de általánosságban véve nem a szűk látószög az uralkodó. Mivel ez egy kis régió, így nem a szerződéskötés a meghatározó a megállapodásban, hanem az, hogy a felek kezet rázzanak. Ez is lehet egyfajta regionalitás, ami nem mindenhol működik.

LCs: Egy előző beszélgetésünkben említésre került egy eset, amikor – mint a régió építészei – közösségként léptetek fel egy nagyobb bevásárlóközpont létesítése ellen. Mondanál nekünk valamit erről a vorarlbergi építész hálózatról, és a közösségként való együttműködésről?

AC: Már több éve havonta találkoznak fiatal és idősebb építészek tapasztalatcsere és ötletek megosztása céljából. Előadásokat, kirándulásokat és beszélgetéseket szervezünk. Úgy ismerjük meg egymást, hogy közösen teszünk dolgokat. Mikor ki kell állni egy közös ügyért, nagy segítség a személyes kapcsolat, jó, ha ismerjük egymást, a társak hozzáállását, a megbízhatóságukat és a közös célt. Olyan ez, mint egy családban. Ha egy fiatalnak problémája van, akkor segítenek neki. A városunkban tervben volt egy nagy bevásárlóközpont létesítése, ami tönkretette volna a települést. Egy építészekből és a kultúráért felelős szakemberekből álló csoportnak sikerült megakadályozni ezt a projektet a média segítségével, kampányokkal és felvilágosító munkával. Ezeknél a folyamatoknál fontos, hogy ismerjük egymást és bízzunk egymásban.

LCs: Az együttműködésekről és az ehhez kapcsolható inspirációkról szeretnélek kérdezni. Urs B. Roth nevét többször említitek munkáitok kapcsán (először a rankweili emlékkápolna külső falában fúrt nyílás, majd a bregenzi Vorarlberg Múzeum homlokzatának kvázi kaotikus pontrendszerének kidolgozása kapcsán). A másik példa a Manfred A. Mayr képzőművésszel való együttműködés. Terveitekben látszólag minden téren elengedhetetlenek a külsős munkatársak, a gépészettől a társművészetekig. Hogyan látod ezeknek a közös munkáknak a jelentőségét?

AC: Nem lehet egy projektet egyedül megcsinálni. Az építészeti tervezés mindig együttműködésről szól; szép esetekben művészekkel, de nyilván elsősorban a nem annyira költői, ugyanakkor elengedhetetlen szakágakkal, az építőmérnökökkel, épületfizikusokkal, gépészmérnökökkel stb. Vannak olyan témák, ahol építészként nem sikerül előrelépni, ezért fontos, hogy más-más hátterű, más kutatási területről jövő, más tapasztalatú emberekkel beszélgessek. Ilyen az általad kiemelt Manfred Mayr is, ez a fantasztikus fickó, aki óriási tudással és tapasztalattal rendelkező képzőművész, és persze az  építész és „geometriai mérnök" Urs Roth is fontos, ő egészen különleges ember. Nem tudom, hogy van-e még egy hozzá hasonló figura. Úgy gondolom, hogy sokan lehetnek még a világban, akik gazdagítják építészetünket, jobbá, kerekebbé és koherensebbé téve azt.

LCs: A fenntarthatóságon, a gazdaságosságon és a precizitáson túl (vagy azokkal együtt) van egy még mélyebbre menő érzelmi, spirituális aspektusa is a munkádnak. Ez tetten érhető a rottenburgi püspöki sírboltnál, ahol Lalibela sziklába vájt monolitikus templomait említed előképként, de a rankweili sziklába matematikai pontossággal kiszámított szögben fúrt lyuk kapcsán is érzek áthallást az ókori egyiptomi piramisok világával. Jól gondolom, hogy ezeket az előképeket, inspirációkat, gondolatokat meditatív úton, csendben találod meg?

AC: Néhányukat igen. Máskor épp ellenkezőleg, sok beszélgetéssel, és fokozatos elmélyüléssel a problémában, közösen Antonnal vagy a munkatársakkal. Ezek a folyamatok nagyon fontosak. Esetenként viszont előfordul, hogy a padlón vagy, teljesen egyedül. Ezt nem lehet csoportos élményként megélni, ez csak személyes szinten működik. Amikor megpróbálsz túlélni, ahogy bírsz. Számomra ez a fontos a spiritualitás témájában. Nem működött volna, ha nem lettem volna akkor a padlón. Mi segít, hogy újra fel tudj állni? Nem tudom, hogy spiritualitásról van-e szó. Talán igen, talán nem. Viszont tényleg úgy gondolom, hogy ilyenkor olyan helyzetbe kerülök, ahol valami megmagyarázhatatlan történik. Vonalakat húzol a papírra és amikor utólag megnézed, rájössz, hogy nem is te voltál. Ez egy nagyszerű történés, amiben te csak egy eszköz vagy. Lehet ebben spiritualitás. Nem emlékszel a folyamatra, de látod az eredményt. Ilyen ritkán történik meg.

LCs: Azt is mondtad, hogy néha úgy lehet megoldani a problémákat, ha elengeded őket, ha nem erőlteted a megoldást.

AC: Igen, ez az elméleti háttér, de tudod milyen nehéz, amikor meg kell oldani egy problémát és nem működik az elképzelt megoldás. Előfordul, hogy könnyedén csinálsz dolgokat, anélkül, hogy erőltetnéd, máskor meg nem. És csak rosszabb lesz, ha erőlteted. Számomra ezekben a helyzetekben a megoldás többnyire egy séta az erdőben, az segít eltávolodni a feladattól. Találsz egy fát, egy madarat, egy állatot, esetleg egy struktúrát az erdőben vagy csak egy ritmust. Számomra a természet leginkább az a forrás, ahol félre lehet tenni az agyat, és hagyni, hogy történjenek a dolgok. Nem lustán, hanem figyelmesen. Ébernek kell lenned az elmédben, és nyitottnak arra, hogy jöhet valami. De ez is egy olyan helyzet, ami nem tudatos.

LCs: Visszatérve a spiritualitásra, a vallásosságra: szerinted fontos, hogy egy szakrális teret tervező építész hívő legyen?

AC: Szerintem nem. Sok olyan építészt ismerünk, aki nem volt vallásos, és fantasztikus spirituális tereket, templomokat alkotott. A jól ismert példa Le Corbusier, aki a híres Notre Dame du Haut kápolnát, vagy a Sainte Marie de La Tourette domonkos rendházat készítette, és amennyire tudjuk, ő nem volt hívő. Szerintem fontosabb tudni azt, hogy minek kell történnie a térben, és tisztában lenni a liturgikus elemekkel. Ezeket le lehet szűrni saját tapasztalatból, élményekből, vagy meg lehet tudni, tanulni másoktól. Nem hiszem, hogy katolikusnak kell lenned ahhoz, hogy jó katolikus templomot alkoss.

A. Madarász Zsuzsa: Ha a hit nem alapkövetelmény szakrális terek tervezésekor, van-e valami más, amivel az építésznek rendelkeznie kell?

AC: Szerintem a fegyelemmel. Szakrális építészeti programmal foglalkozni mindig nagy megtiszteltetés. Nem lehet összehasonlítani más feladatokkal. Ez valami különleges dolog, és azért szeretem, mert az ide tartozó témák lehetőséget adnak arra, hogy egy másik dimenzióba lépjek, ahol olyan dolgok történnek, amelyeket nem tudok megmagyarázni. Nem lehet állandóan ilyesmit csinálni, mert sok energiát igényel. Viszont, ha készen állsz rá, akkor szakmailag kiteljesítő tud lenni egy ilyen építészeti feladat, és értelmet ad az áldozatnak. És igazán akkor van értelme, ha mindez nem csak nekem, vagy rólam szól. Van egy rövid történet a rankweili emlékkápolnáról, melynek fő témája a szenvedés. Állítólag járt ott egyszer egy nő, aki bár nem ismerte a tér rendeltetését, tartalmát, de valami megérintette érzelmileg, meghatódott és sírni kezdett. Azt hiszem, ha csak egy emberen segített valamilyen szinten a tér, akkor megérte.

LCs: Térjünk még át a személyes közegre, a közvetlen társakra és az irodai életre! 2012-ben azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy sokáig csak Antonnal dolgoztatok, aztán kb. kétévente alkalmaztatok egy-egy új embert. Nem tudom, hányan lehettetek akkor, de most 2023-ban 40 fős munkaközösséget számolok. Mikor történt a nagy növekedés? Lehet-e tartani azt a családias légkört, amiben a két társalapító és egy munkatárs beszél minden futó tervről?

AC: Ez egy nagyon jó kérdés. Ahogy mondod, sokáig csak lassan növekedtünk, ez igaz, aztán megnyertük a müncheni Konzerthaus pályázatát, bekövetkezett a „boom" és egy lépést tettünk egy másik dimenzióba. Ez nagy változást hozott az életünkben, amit nem olyan könnyű integrálni az irodába. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb téma az iroda jövője szempontjából. Tudjuk, hogy nem élünk örökké, és hogy az irodánknak van egy bizonyos mérete, több nagy projekttel. Nem zárhatjuk be tíz, tizenöt, húsz éven belül. Meg akarjuk találni a legalkalmasabb struktúrát, ami felé az iroda és vele együtt az itt dolgozó emberek alakulhatnak és azt a személyt is, aki képes felelősséget vállalni mellettünk és utánunk. Ebben az átalakítási folyamatban vagyunk most és közösen, együtt csináljuk végig mind a negyven emberrel, így mindenki megtalálhatja, megkaphatja a neki legmegfelelőbb helyet. Nem akarunk elveszíteni senkit a munkaközösségből, emiatt mindez nagyon bonyolult, de azt hiszem, a megoldás végül is egyszerű. Ismétlem magam: az egyszerű összetettsége.

Lázár Csaba
építész, a BME Építőművészeti Doktori Iskola doktorandusza, BME Középülettervezési Tanszék

[1] Idézet a honlapról, Otto Kapfingertől, aki az iroda korai munkáiról szóló monográfia szerzője. Kapfinger, Otto: Cukrowicz Nachbaur Architekten – 1992–2014. Zurich: Park Publishing, 2000.
[2] Az előadás második percében elhangzott a következő gondolatmenet, fogalom tisztázásként mellékelem, saját fordításomban: „Fontos számunkra, hogy ismerjük a gyökereinket, hogy tudjuk honnan jöttünk, kik voltak az emberek előttünk, mit csináltak, mit építettek. Tudatában vagyunk annak, hogy nem mi vagyunk az elsők, és nem is a legjobbak. Voltak fantasztikus építészek előttünk, és lesznek utánunk is. Mi megpróbáljuk olyan jól tenni a dolgunkat, ahogy csak tudjuk."
[3] Max Bächer német építész és egyetemi tanár Mehr als umbaute Luft. Betrachtungen über Architektur und Zeitgeschichte [Több, mint körbeépített levegő. Gondolatok az építészetről és a kortárs történelemről] című kötetéről van szó. Stuttgart: Hohenheim, 2007.
[4] BÄCHER, Max, i. m., Lázár Csaba fordítása.