Korok/karakterek – Iskolabővítés Földesen

Nem is gondolnánk, hogy egy Hajdú-Bihar vármegyei, 4000 lakosú kisváros iskolájának felújítása milyen építészet-elvi kérdéseket villanthat fel. Kőszeghy Flóra és Péter Zoltán egy tipikus 1970-es évekbeli iskola mellé tervezett olyan új szereplőt, mely a vidék kortárs építészetére és a háború utáni épületállomány revideálásának problémájára is imperatívuszként szolgál.

A műemlékvédelem diszciplínájában értelemszerűen a legfontosabb kulcsmunkák őrzésére, konzervatív felújításaira koncentrálunk.Örökérvényű kérdés azonban, hogy mellettük milyen számban érdemes megőrizni a kevésbé kvalitásos – mondhatni tucatépületeket –, amelyek azonban a korszak valódi épületállományáról, az egykor valóban autentikusnak mondható miliőről tanúskodnak. Legutóbb egy középkori kistemplom visszaépítése kapcsán tárgyaltuk ezt a kérdést. A kisdörgicsei egyhajós imahely egyáltalán nem tartozott a korszak kiemelkedő templomai közé, de nagyjából már csak vele kaphatunk képet arról, valójában mi is jellemezte a 13. századi szakrális építészetet a díszesebb templomok között.

E második világháborút követő modern iskolák megtalálhatóak az egész országban: szigorú, monoton alaprajzaik voltak, de cserébe átlátható logikát, és fénnyel megtöltött tantermeket prezentáltak. Leginkább napjainkban gyűlik meg velük a bajunk, hiszen energetikailag a felújításuk problémás – és akárcsak a legtöbb modern örökség esetében – korunk szükséges szabályozásai, valamint az építőipari anyagárak miatt felújításukat követően még a korábbinál is kedvezőtlenebb karakterrel születnek újjá.

A nagyon szigorú tűzvédelmi, szigetelési, valamint a pályázatokkal járó szabályok végén általában mondjuk ki: csúnya épületet kapunk. Egy vidéki kisvárosban egy felújítási pályázat elnyerése után ugyanis a kiemelkedő építészeti minőség és egy építészeti karakter újragondolása természetesen nem tud elsődleges szempont lenni az anyagi és időbeli határidők kihívással teli betartása közepette.

Kőszeghy Flórát régóta foglalkoztatja ez a kérdés: a kreativitás miért szorul ebben a szigorú, de persze valahol szükséges rendszerben a perifériára? E pragmatikus folyamatban az épített kultúrának, a környezetei nevelés szempontjának egyszerűen nem osztanak lapot. Szintén érdekfeszítő talány, hogy miért ne lehetne játszani akár bátrabb módon ezeknek az architektúráknak az esztétikai felújításával? Ezek a kérdések merültek fel benne Földesen is, ahol egy 1970-es évekbeli általános iskola bővítésével bízták meg Péter Zoltán felelős tervezővel.

A Földesi Karácsony Sándor Általános Iskolának egy amúgy nem is figyelmen kívül hagyható, modernista könyvtárépületét alakították teljesen át egy 400 négyzetméteres multifunkciós egységgé, amely egészen formabontó látvány az idő vasfogát megtestesítő (ám a cikk megjelenésekor már felújított) régi iskolaépület mellett. Az új egységben a földszinten továbbra is a könyvtár fog működni, míg az emeleten különböző méretű és adaptálható szaktantermek kaptak helyett. Tudni kell ugyanis, hogy egy alapfokú művészeti iskoláról van szó, amelynek speciális benapozású és méretű terekre van szüksége – például a rajzórák ideális megtartásához.

Felépítését tekintve a rendszerváltás előtti iskolák elve helyett nem egy középfolyosós rendszerrel van dolgunk, amelyre a termek sem egyforma kialakítással fűződnek most fel. A nagy aula körül sorakoznak a különféle magasságú terek, két helyiség pedig teljesen egybe is nyitható bizonyos alkalmakra.

Kubusos tömegfelépítésével, ablakosztásaival és azok arányaival eszünkbe jut a mellette álló épület zömök esztétikája is, mégis világosan látjuk, hogy egy teljesen új szólam veszi kezdetét. A tömeg sokkal vitálisabb, mégis olyan súlyos, mint az anyaépület volumene. Formája szögletes, mégis tört síkokat mutat fel a hasábszerű szomszédjához képest. Ablakai nem rigorózusan sorakoznak egymás mellett, hanem az egyes termek ideális benapozásához és panorámájához vannak megkomponálva. Domináns árnyékolói az eredetileg itt állt épületrész hangsúlyos lamelláit eleveníti fel.

Főhomlokzata előtt karakteres, horizontális elem vonul, amely valójában az akadálymentesítéshez szükséges rámpát rejti – ezzel is aláhúzva azt a szemléletet, miszerint a célszerű és kötelező kiegészítő elemek nem a kreativitás gátjai. A bővítés ugyan magasságban nem teljesen van egy szintben a mellette álló épülettel, ám egy tört vonallal hajlik a kapcsolódásra, amely szintén az eredetileg itt állt könyvtárépületre visszacsatolás, ennek felülvilágítóit ugyanis ferde pofafalak szegélyezték. Minden téren igyekszik tehát önálló munkaként definiálni magát, és szinte már azt „kéri": inkább a mellette álló égiépület kövesse az ő példáját majd felújításakor. Legalább ilyen bátorsággal, de saját múltjára és hitelességére reflektálva kellene újjászületnie. Kőszeghy és Péter épületének színeiben ugyan hideg, de nem barátságtalan kékes szürke árnyalatokról van szó antracit ablakkerettel, hátsó bejáratánál azonban kikacsintó gagként tűnik fel egy vaskos tűzpiros pillér is.

Így is hozzá lehet nyúlni tehát egy ’70-es évekbeli régi iskolához, de felmerül egy még fontosabb kérdéskör is az akció láttán. Ez nem más, mint maguknak a vidéki kisvárosoknak az amúgy is bátortalan építészete.

Minden szem a fővárosra szegeződik, még a más nagyobb magyar központok építészete is sokszor háttérbe szorul a napi sajtóban. Ez az elitista hozzáállás eredményezte azt a beágyazódást, hogy a kicsi vidéki településeknek „elég a középszerű építészet" is. Pedig ez nem így van. Némely város nem is tudja milyen lehetőség van a kezükben: megmaradt modern örökségállományuk nem áll védelem alatt, nem vonatkozik rájuk ortodox felújítási szabály sem, de bontásuk helyett valami újat, valami nagyon is megjegyezhetőt hozhatnak létre általuk. Olyan dolgot, ami felteszi a helyszínt az építészeti térképre – csak merni kell bátornak lenni.