„KÖZTI-snek lenni életérzés” – Interjú Smaraglay Lászlóval, Pottyondy Péterrel és Skardelli Györggyel

A KÖZTI az egyetlen a nagy szocialista tervezővállalatok között, amely sikeresen túlélte a rendszerváltást, és – bár többszörösen megváltozott struktúrával – a mai napig nemcsak működik, de jelentős szereplő a hazai építészeti szcénában. A folytonosság nemcsak a névben, de a szellemiségben és minőségben is tetten érhető, a KÖZTI-hez tartozni minden időben rangot jelentett. Erről a generációkon átívelő történetről beszélgettünk Smaraglay Lászlóval, aki 2003-tól mintegy két évtizeden át volt az intézmény igazgatója, illetve Pottyondy Péter és Skardelli György korábbi stúdióvezető tervezőkkel.

Nem teljesen idegen számomra a téma, a diploma után én is a KÖZTI-be kerültem, de úgy alakult, hogy csupán egy évet töltöttem ott. Számotokra mit jelentett, hogy az ország egyik legnevesebb, „legelitebb" tervezővállalatában dolgozhattatok? Hogyan kerültetek a vállalathoz, milyen volt a szocialista tervgazdaság idején a KÖZTI-be kerülni?

Smaraglay László (SL): Az alapvetően építész-tervezői beállítottságú KÖZTI-hez én építész diplomával tudatosan tartószerkezettervezőnek jelentkeztem. Szívesen jöttem a nagy nevű céghez, és belátva, hogy nem voltam kiemelkedő építész tehetség, tartószerkezeti műteremben kezdtem tervezőgyakornokként. A KÖZTI-ben akkor 640 fő dolgozott 4 irodában, mindegyik másra specializálódott, és komplex szakágakkal egészült ki. A kórházakat tervező kettes iroda statikus műtermében Szajka László volt a mesterem, aki meghatározó hatással volt rám a „KÖZTI" gondolkodás szempontjából, azaz, hogy mindig a cég érdeke legyen a fejemben. Apró példa, hogy amikor a rajztárba nem vittem vissza azonnal a kikért eredeti példányt, – a vállalatnál minden eredeti rajzot eltettek, és ha valaki kikérte, egy másolatot tettek be a helyére, míg vissza nem vitte az illető – Szajka rettenetesen lehordott. Akkor persze túlzott szigorúságnak gondoltam, ma már helyeslem. A KÖZTI egy fogalom volt, és ennek megfelelően rendnek kellett lenni. 

Volt akkoriban hierarchia a tervezővállalatok között?

SL: Korábban nem volt rivalizálás, de azért az benne volt a fejekben, hogy a KÖZTI-nek vezető szerepet kell vinnie a szakmában. Minden vállalatnak volt egy bizonyos imidzse, voltak ikonikus építészei, nálunk például Farkasdy Zoltán, Zalaváry Lajos, Jánossy György, a Lakótervben Finta József vagy Virágh Csaba. Amikor a Dunaparti szállodát – ami elvben ugye középület – elvitte a Lakóterv, az komoly jelzés volt, hogy oda kell figyelni. Az erős KÖZTI-s szellemiséget Mányoky László igazgató alapozta meg, aki 1972-1988-ig vezette a vállalatot. A cég elsődleges volt számára, emellett jó építész is volt. Autoriter személyiségként erős elképzelése volt a szakmáról, alapvetően a modern építészetben hitt. 

Skardelli György (SGY): Amikor mi kezdtünk a KÖZTI-ben, akkor Mányoky László tartotta kézben a kormányrudat. Kiváló építész volt, de rendkívül autoriter igazgató. Abban az időben a posztmodern Magyarországon is lábra kapott, és voltak szimplán üres formai követői, Mányoky ezt elég keményen kezelte. Akkoriban igazgatói tervtanácson bírálták a terveket, erről jegyzőkönyv készült, el tudtak vágni koncepciókat. Ezt a gyakorlatot nagyon nem szerettük. Mányoky élt-halt a KÖZTI-ért, de a szabad szellemi kísérletezésnek gátja volt, és ezt jó néhányan korlátként élték meg. Akik úgy érezték, hogy nem fogadják el ezt a gyakorlatot, azok idővel elmentek. Nem véletlen, hogy Mányoky távozásával megszüntettük ezt módszert. Az építészet színes, nem lehet, nem érdemes egy kaptafára készíteni a terveket. Rengeteg mai kiváló építész volt korábban KÖZTI-s. Igaz a mondás, hogy valaki vagy KÖZTI-s, vagy az volt, vagy az lesz.

Gyuri, te az egész pályádat itt töltötted, hogyan kerültél a KÖZTI-hez?

SGY: Érdekes úton kerültem kapcsolatba a KÖZTI-vel, protekcióval egy katonatársam-tankörtársam, Ulrich Tamás révén. Egyetemistaként tanulmányi ösztöndíjat köthettem a vállalattal, ami havi 300 forintot jelentett, és ez akkor nagyon fontos volt számomra. A KÖZTI az egyetemen is patinás vállalatként lebegett előttem, úgy gondoltam, ennél jobb nem történhet velem, és az sem kedvetlenített el, hogy a szerződés szerint az elején két évet a statikus irodán kellett volna tölteni. 

Az egyes iroda statikus műtermét Horváth Z. Kálmán vezette, Smarihoz (Smaraglay László – szerk.) hasonlóan nagyon sok statikus építész végzettséggel rendelkezett, és az elmélet szerint ők érzékenyebben álltak az építész kollégák gondolataihoz. Nem volt ez szokatlan, Puhl Antal például gépész osztályon dolgozott, de mindegy volt, mert az első időben mindenütt rajzolni kellett. Én is gépész szobába kerültem, ahol a telefont se mertem felvenni a teljes identitászavarom miatt. Hat hónap után viszont kikerültem Nigériába, ahol Hübner Tibor elnyerte a Kanó-i stadion tervezését. A KÖZTI-nek fontos külföldi kapcsolatai voltak, egy nagy irodája volt Algériában és egy kicsi Kanoban, Észak-Nigériában. Itt betettek az építészek közé, ami visszatérve Nigériából jó ajánló volt Dobozi Miklós műtermébe, ami a cégen belül az egyik legvágyottabb műterem volt, vegyes feladatokkal. Hiába, hogy fiatalként csak rajzolók voltunk, azért az nem volt mindegy, hogy milyen emberek mellett húzod a vonalat. 

Az államilag osztott feladatok között hogyan találtak ide a jó munkák?

SGY: Az közismert volt, hogy a KÖZTI-ben remek műtermek, kiváló építészek és szakági tervezők hozzák létre az épületterveket. A hozzáértés, a megbízhatóság a megrendelő számára kiemelkedően fontos volt akkoriban, és fontos most is. Keringtek persze legendák, kósza hírek a megyei elöljárók, a pártfunkcionáriusok és a nagyvállalati vezetők közötti sajátos egyeztetések körül, ahol a megrendelések eldőlhettek. Ezekhez megfelelő sváda és ivótudás kellett. Egy vegetáriánus, absztinens igazgató hátrányban volt. A végtermék, az épület azonban minőségi kellett legyen, akár igazak voltak a hírek, akár nem. A tervezési díjat a tervező vállalat kapta, a bértömeget osztották szét fizetésként, és év végén, ha maradt belőle, ebből lett a prémium. A pályám elején az országos tervpályázatok inkább szellemi párbajnak számítottak, presztízs teremtő módon, de nem lett belőlük feltétlenül munka. Később konkrét megbízások lettek a pályázatokból, ez számos megbízást hozott a cégnek és személyesen nekem is. Ez megalapozta a pozíciómat a cégen belül. Mindig voltak hullámhegyek és -völgyek a munkaellátottságot tekintve. Most megint egy nehezebb időszakot élünk meg: a szakma hullámvölgyben van, a szerződött projektek is megállnak, bár a mostani legnagyobb munkánkat, a Pázmány Egyetem Campusának tervezését szintén tervpályázaton sikerült elnyernünk Tima Zoltán és Kruppa Gábor vezetésével. A KÖZTI-nek máig nagy előnye, hogy megvan a háttér, a stáb a nagy munkákhoz, és ezt minden megbízó tudja. 

SL: Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a KÖZTI-ben eltöltött évtizedek alatt gyönyörű munkákon dolgozhattunk. A vállalat 66 éves évfordulójára komoly írásos produktumot akartunk létrehozni. A KÖZTI első 42 évének munkáit, az 1949-91-ig tartó időszakot foglalja össze annak a kétkötetes albumnak az első fele, melyet 2015-ben saját költségünkön jelentettük meg komoly szerzőket felkérve, rendkívül igényes kivitelben, és amely nem csak egy katalógus, hanem természeténél fogva az egész korszak lenyomata. Nem sajnáltuk rá se a pénzt, se az időt, három évig készült, és mivel a KÖZTI az időszak meghatározó feladatait tervezte, egyben a korszak tervező irodai építészetének alapműve is. A második kötet, amely a következő 24 évvel foglalkozik, már inkább portfólió jellegű. 

Péter, te hol voltál ez alatt?

Pottyondy Péter (PP): Én már a rendszerváltás után, 1997-ben kerültem a KÖZTI-be, bizonyos szempontból kivételként, mert a többi műteremvezető itt nőtt fel, nem volt szokás ide komoly szakmai múlttal kívülről bekerülni. Az egyetem végén diplomadíjjal a zsebemben választhattam, hogy két évet vonalhúzással töltök egy nagy budapesti tervezővállalatnál, vagy vidéken egyből a mélyvízbe dobnak. Hofer Miklós tanácsára Ruttkay Gyula mellé – aki korábban szintén KÖZTI-s volt – kerültem Veszprémbe, aki mai napig atyai jóbarátom. Az első munkám rögtön egy veszprémi belvárosi épület rekonstrukciója volt tetőtérbeépítéssel, amiben friss házasként lakást is kaptam. Ebben a kisvárosban a színészklubban váltottuk meg a világot. A feleségem gyógypedagógus, a helyi kisegítő iskolában dolgozott, ő visszavágyott, így amikor lehetőségünk volt Budapesten házat építeni, felköltöztünk. A Hungexpo külföldi kiállításokat tervező osztályára kerültem, és óraadóként az Ybl főiskolán tanítottam tíz évig. Amikor a Bokros csomag részeként leépítések kezdődtek a felsőoktatásban, magam kértem, hogy küldjenek el, és saját irodát alapítottam. Ez a hajó azonban egy év után süllyedni kezdett, így egy biztos naszádra, a KÖZTI-be jöttem. Főiskolai adjunktuskodás után, 42 évesen – nagy belső vívódások kíséretében – szerkesztő rajzoló lettem. Szabados László műtermébe kerültem, aki akkor a reptér tervezésével foglalkozott. A diplomadíjat anno a reptér tervéért kaptam. Jól éreztem magam mellette, sokat tanultam tőle. Lacit sajnos gyógyíthatatlan betegség támadta meg, és meghalt. Csontos Csaba vette át a stúdiónkat, pár év múlva súlyos betegsége miatt azonban visszavonult. Utánuk a KÖZTI vezetőségének döntése alapján én lehettem stúdióvezető.

A tervezőintézeti időben cégen belül milyen volt az élet, hogy lehetett fiatalként feladathoz jutni?

SGY: A KÖZTI, mint minden akkori tervezőintézet, önálló világ volt, komplex irodák működtek szakágakkal, emellett volt szakmai könyvtár, fénymásoló és reprográfiai üzem, étterem, az egész egy önálló intézmény volt, a lábunkat se kellett kitenni. Az építészeket a cégvezetés gondja nem terhelte, a szakmára koncentrálhattak. A műterem meghatározó volt a szakmai fejlődés szempontjából. A vállalaton belül kialakultak különböző műhelyek, ahol a mesterek egymásnak adták át a szimbolikus stafétabotot. Ilyen volt idősebb Janáky István – Zalaváry Lajos – Dobozi Miklós és Csontos Csaba egymást követő műterme, de számos ikonikus építész volt mellettük is, a teljesség igénye nélkül: Szrogh György, ifjabb Dávid Károly, Nagy Elemér, Pintér Béla… Minden műterem komoly műhely volt, mindenből tanultunk, amiből akartunk. És a szakági legendák még szóba sem kerültek. Én Dobozi Miklós műterméből nőttem ki, ahogy Pottyondy Péter Csontos Csaba, vagy Bordács László és Tima Zoltán Marosi Miklós mellől lettek önálló stúdióvezetők. Akkoriban is követtük, mi történik a nemzetközi építészetben, annak ellenére, hogy az internet még teljesen ismeretlen volt. Többek közt a japánokat figyeltem, vagy Carlo Scarpa-t, de számos külföldi folyóirat elérhető volt mindenki számára a könyvtárban. Rengeteget dolgoztunk, ahogy lehetett pályáztunk. Az országos, azaz nem céges pályázattal azonban csak munkaidő után lehetett foglalkozni, viszont este hétkor áramtalanított a portás. A hétvégi bent tartózkodáshoz külön engedélyt kellett kérni. Ezen felül nagyon élénk volt a közösségi élet, volt gyereknap habos kakaóval és kaláccsal, mikulás, bulik, a csopaki konferenciák, volt a cégnek vitorlása, teniszpályát bérelt, jártunk busszal síelni és a verőcemarosi sportnapok különösen emlékezetesek voltak. Nagyon jól főztek a nénik az étteremben: amikor reggel beértem, már megcsapott az illat, és mindig ettem egy lángost.

SL: Mányokynak mindene volt a KÖZTI, és ez a szemlélet bennünk is elültetődött. Ugyanakkor a fiatalok nehezen jutottak előre, és ez sokakban feszültséget okozott. Elindítottunk egy újságot, ami a KÖZTI-s lap, az Opeion ifjúsági melléklete volt. Az Opeion a vállalati közélet híreit közölte, Mányoky a mi ifjúsági mellékletünkben bulvárt szeretett volna látni, mi viszont építészetet akartunk. Én voltam a főszerkesztő, Ferkai András, Dévényi Tamás, Balázs Mihály, Gergely Katalin, Zsoldos Lehel és Annus Ferenc alkották a szerkesztő bizottságot – tényleg mindenki KÖZTI-s volt! Engem kezdettől izgatott a vállalati élet, Mányoky László igazgatóként a vállalatszervezésben is elutasította az újat. Domokos Lászlóval csináltunk egy kiállítást a nagytanácsteremben, ahol mindenki (idősebb és fiatalabb építészek is) bemutathatta a pályafutásának első tíz évét 60*60 cm felületen. Itt nagyon megmutatkozott, hogy a fiatalok nem kaptak saját munkát, nem tudtak túl sok alkotást bemutatni. Ettől kezdve egy-egy munkát kiírtak belső pályázatra. Csopakon volt a cégnek üdülője, ott voltak KISZ-táborok, ahová igyekeztünk meghívni olyan embereket, akiktől tanulhattunk, szerettünk volna jobban belelátni a vállalat életébe. Matolcsy Györgyöt meghívtuk fiatal közgazdászként, de járt ott a meghívásunkra Turányi Gábor, Havas Henrik és Lengyel László is. Ez már az a korszak volt, amikor erőre kaptak a reform gondolatok, a csopaki nagy vállalati konferencián is voltak törekvések erre, az építészetben és gazdasági vonalon is. 1986-87 körül jött létre a Vállalati Tanács, amelybe 15 tag közül 7-et az igazgató, 8-at viszont a dolgozók delegálták. Én egy időben a Vállalati Tanács elnöke voltam.

Hogy zajlott le a privatizáció?

SL: Fiatalként szakmailag is szabadabb világot szerettünk volna, felszabadultunk, amikor Mányoky minden érdeme mellett nyugdíjba ment. Egy évig Töreky Dezső megbízott igazgatóként vezette a céget, azután 1989-ben Dr. Jaklics Ervin harmadik körben pályázaton nyerte el az igazgatói pozíciót. 1991-től részvénytársaságként működtünk. Jaklics öt évig, 1996-ig volt igazgató, és alapvetően üzleti szemlélettel, a magán világ szempontjai szerint bonyolította le az átalakítást. Az átalakulás után sokan elmentek, saját céget alapítottak, de együtt maradt egy komoly mag, akik egy nagyon erős szakmai és szellemi közösséget alkottak. A KÖZTI-sek közül sokan oktattak egyetemen, és idehívták a tehetségeket, ezért egyre több fiatal, tehetséges építész érkezett. A rendszerváltás után 380 körül volt a dolgozói létszám. 

SGY: Mivel a belvárosban voltunk jó helyen, tudtuk, hogy előbb-utóbb el kell jönni onnan, a nagyvállalatokat sorra kipaterolták. Az állam lelépési pénzt fizetett, új székházat építettünk a Pálya utcában – a terveket belső pályázaton választották ki. Az állomány ezt követően is csökkent, 2012 óta stabilan 70 körüli a létszám, ezért az új Lublói utcai székházunk mérete is ehhez igazodik. A nagyvállalatok közül kevés cég élte túl a rendszerváltást, a KÖZTI szerencsés helyzetben volt, mert a jó referenciáknak köszönhetően az akkori vezető tervezőket rengeteg munkával keresték meg. A KÖZTI minden szegmensben magas színvonalon volt, és ezt tudták a megbízók is. 

Smari, te hogyan kerültél a cég élére?

SL: A cég privatizációját egy KÖZTI-s nem tudta volna lebonyolítani a kötődések miatt, külsősökre kellett bízni, üzletemberekre. Volt viszont egy erős mag, akik ellenálltak annak, hogy a hagyományos építész érdekek sérüljenek az üzlet rovására. 1996-ban Hübner Tibor lett az igazgató, ő a nyugodt erőt képviselte, és azokat, akik azt akarták, hogy a KÖZTI maradjon meg egy építész irányultságú cégként. Stúdiók alakultak, a fiatalok felnőttek, ők lettek a stúdióvezetők, és persze Marosi Miklós, akit mindnyájan tiszteltünk. 2003-ig Hübner volt az igazgató, ő maga mellé vett helyettesnek, korábban a vállalati tanács, illetve az igazgatóság tagja voltam. Fiatal koromtól érdekelt a cégvezetés, és tudtam, hogy szeretném az építészeket segíteni. Szajka Lászlótól megtanultam, hogy kell a cég érdekében dolgozni, a Hübner Tibor mellett eltöltött hét év is meghatározó volt számomra. Stúdiórendszerben működtünk, Marosi Miklós, Tompos Csaba, Dobozi Miklós, Csontos Csaba, Szabados László majd Bordács László, Skardelli György, Tima Zoltán, és mellettük később Pottyondy Péter és Potzner Ferenc voltak a műteremvezetők. A jogász fiam mellettem dolgozott, most ketten vezetik a céget Tima Zoltánnal, Gábor fiam az ügyvezető, Tima Zoltán a tervezési igazgató. Miután nyugdíjba mentem, Tima Zoltán új felépítéssel kezdte működtetni a céget, alkalmazkodva a megváltozott gazdasági környezethez. A különböző létszámú csapatok projektekre szerveződnek, a projektvezető építészek vezetésével. Úgy látom, az a biztosítéka annak, hogy a KÖZTI sose szűnik meg, hogy nem személyekhez kötődik.

Péter, te már csak az új KÖZTI-t ismered. Hogyan láttad te, külsősként érkezve az átalakult céget? 

PP: Szerencsés generáció vagyunk, mert eddig háború nélkül megúsztuk. Belenőttünk egyfajta társadalmi puhaságba. Az 1980-as évek elejétől izgalmas volt a szamizdat, a demonstrációk világa – ezeknek volt építészeti vonatkozása is. A falurombolásra adott reakciók, vagy Nagy Imre újratemetésének installációja építészetileg is jelentésteli volt, reményteljes volt ezekben élni. A történelem része voltunk. 

A következő időszak arról szólt, hogy talál magára az ország a szabadságban. Ez építészként is tele volt kihívással. Az egyik ezek közül, hogy mit kezdünk a visszakapott, magán kézbe került, vagy elhagyott épületekkel, amik sokszor használhatatlan állapotban voltak. Jó egyházi kapcsolataink révén terveztük meg például a Horánszky utcai jezsuita központot, ami mára komoly szellemi bázissá lett. Korábban az ELTE és az SZFE lehasználta az épületet. Újra kellett gondolni, hogy egy Magyarországon harminc fős rend mit kezd egy ilyen ingatlannal. 

A másik új téma a rendszerváltás után a szociális építészet. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat több kisebb-nagyobb megüresedett ingatlanhoz jutott, amikbe különböző szociális létesítményeket tervezett nyitni. Ezeket a nem igazán látványos építészeti feladatokat is a KÖZTI-ben csináltuk. Tisztálkodó központot, melegedőt, hajléktalankórházat, vagy a Batthyány téren a kolostorba öregek otthonát terveztünk. A KÖZTI a rendszerváltás után sok ilyesmit csinált a hatalmas középületek mellett – Smari szociális és emberi érzékenysége kellett a még önköltségesnek sem mondható munkák elvállalásához. Ma már a szociális építészet trendi, neve is lett, „társadalmi felelősségvállalás", de akkor nem volt hír egy ilyen munka. 

Építészeti szempontból is roppant izgalmas volt, hogy Janáky, Zalaváry, Farkasdy munkáit lehetett folytatni, és a továbbélésünk folytán volt is hozzá szellemi tőke. 

Miben rejlik a folytonosság? 

SGY: Az említett kiadványunk talán választ ad erre – létezik egy KÖZTI-s attitűd. A kiadványban van a teljes történet, nemcsak a vállalaté, de ez egyben egyfajta kordokumentum is. A KÖZTI, ahogy az összes állami vállalat is, 1949-ben azért alakult, mert a magán építészeket állami nagyvállalatokba kényszerítették, nem tudtak adót fizetni, és a kiváló tervezők bejöttek a vállalatokba. A fiatalok sokat tanulhattak tőlük, a mester-tanítvány viszony mindig is működött. Janákynál tanult Jánossy, Farkasdy, Zalaváry, ők később mind önálló műtermeket vittek. Zalaváry élete végéig ide hozta a munkákat, adtunk neki stábot akár az én stúdiómban, vagy Péter stúdiójában csinálta meg a munkáit 88 évesen is.

SL: A mi generációnk itt kezdett és innen ment nyugdíjba, nagyon erős a cégen belüli összetartás. A mester-tanítvány viszonyban a fiatal kollégák mindig a legjobb tervezőktől tanulhattak és tanulhatnak ma is. A fiatalok nagyon igénylik azt, hogy minél jobb képzést kapjanak, és később, amikor ők is mesterré válnak, saját küldetésüknek is érzik a tudás továbbadását. 

PP: A mai napig fontosnak tartjuk, hogy együtt maradjunk, nem szabad elveszteni a megbízói bizalmi faktort. Ha csak árnyéka is van egy megbízásnak tudjuk teljes hittel mondani, hogy meg tudjuk csinálni. Az állandó stúdiók megszűntek, helyette rugalmasan, a projektekre állnak össze időszakos csapatok. A projekt-szisztéma jobban tud igazodni a munkák léptékéhez, ugyanakkor némileg elveszett a megszokott munkaközösség. A szakmai kirándulások most már a nagyobb csapatot próbálják összetartani, az egész cég utazik együtt. A mostani 40-esek a projektvezetők, ők a KÖZTI-ben nőttek fel. Van tíz-húsz fiatal, akik itt kezdtek dolgozni és most is itt vannak. Jön az utánpótlás, az államvizsga bizottságokban látjuk az embereket, és hívjuk a tehetségeseket. Ők pedig szívesen jönnek, mert itt olyan munkák vannak, amihez máshol nem lehet hozzájutni. A KÖZTI garancia a minőségre, és emellett van apparátusa a cég fenntartásához. Péntekenként rendszeresek a tervbemutatók, kisebb tanulmányi kirándulások – ezt a fiatal kollégák szeretik és igénylik. 

Már nyugdíjban vagytok, hogyan kötődtök most a céghez?

SGY: Minden nap bejárok, persze már nem kora reggeltől estig. Érdekel milyen munkán és hogyan dolgozik az utánunk következő generáció. A kapcsolatok még megvannak a megrendelői kör felé. Szívesen segítek, ha megkeresnek, akár ingyen is, szeretem ezt a közösséget.

SL: Az igazgató fiam révén a mai napig szoros kapcsolatban vagyok a céggel. A KÖZTI örök szerelem, egy nagy család szakmailag és emberileg is. KÖZTI-snek lenni életérzés…

Zöldi Anna