építészet : környezet : innováció

Milyen létjogosultsága van a regionális gondolkodásmódnak?



A hazai építészeti sajtóban is elterjedt a regionalizmus kifejezés, többnyire a jól megragadható külső jegyek alapján a kő- és téglaépületekre alkalmazva. Az építészek elhitték, hogy a kő és a tégla mint autentikus anyagok használata elegyítve egy nem harsány, kissé nehézkes formavilággal létrehozza azt a védelmező kánont, melyben különösebb alkotói kreativitás és felelősség nélkül dolgozhatnak.

Gunther Zsolt értekezése (MOME DLA dolgozat)



Gunther Zsolt: Milyen létjogosultsága van a regionális gondolkodásmódnak? (a teljes dolgozat a csatolt doc-ban található)

Részlet a dolgozatból

 

“Az identitás olyan mint egy egérfogó, amiben egyre több és több egérnek kell megosztoznia ugyanazon a csalin, és amelyről, ha közelebbről szemügyre vesszük, kiderülhet, hogy évszázadok óta üres.”
Rem Koolhaas: A jelleg nélküli város (The generic city)

 

 

Miért érdekes a regionalizmus a kutatásom szempontjából?

A dolgozatomat egy vallomással kezdem. Kutatási témám – az inverz tradíció – kimerült, a kérdéses fogalom egy tágabb környezetbe helyezve kiürült. Ezért ezt az írást a téma lezárásaként szánom. A kutatási témámmal előrehaladva egyre riasztóbb tényekkel szembesültem a magyar környezetet illetően.
Paul Ricoeur fejtegetését igazán relevánsnak tartom a helyi és az általános, a nem illetve a kevésbé helyhez kötött viszonányak viszgálatakor: “Az univerzalizáció jelensége ugyan előrelépést jelent az emberiség számára, ám egyúttal alattomos rombolómunkát is végez. Hatása a hagyományos kultúrákra nézve talán még nem helyrehozhatatlan, de eléri, mondjuk úgy: a nagy civilizációk és a nagy kultúra termékeny magját, amin életünk értelmezése alapszik, s amit a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének fogok nevezni. A konfliktus innen származik. Úgy tűnik, hogy az egységes világcivilizáció a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedő tömegkultúrában ölt testet, ami a fentebb elementáris kultúrának nevezett jelenség abszurd megfelelője. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, műanyag vagy alumínium rémségek, a nyelv torzulásához vezető propaganda. Mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en masse meg is rekedtek volna egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvető problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Vajon ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, valóban le kell-e számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt? ... Innen az ellentmondás: hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerűen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra képes ennek a jelenségnek ellenállni és feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Hogyan lehet korszerűvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját, és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak: az ellentmondás ebben rejlik.”
A helyi vagy nemzeti kultúra fogalma nemcsak a gyökereihez kötődő kultúra és az egyetemes civilizáció manapság megnyilvánuló szembenállása miatt tűnik paradoxonnak, hanem azért is, mert minden kultúra, ősi és modern egyaránt, belső fejlődése során folyamatos, egymást termékenyítő kölcsönhatásban állt más kultúrákkal. Mint a fenti idézetben Ricoeur is megerősíteni látszik, a regionális vagy nemzeti kultúráknak ma – sokkal inkább, mint a múltban – a „világkultúra” adott helyhez igazított változataiként kell megjelenniük. Ricoeur szerint bármilyen típusú autentikus kultúra fennmaradása a jövőben végső soron azon múlik, hogy a kultúra és a civilizáció szintjén egyaránt jelentkező idegen hatásokat úgy tudjuk magunkévá tenni, hogy közben életképes formákban újratermeljük a regionális kultúrát.

 

A regionalizmus története Magyarországon

Az építészeti regionalizmus és a regionális építészet fogalma a '90-es években jelent meg a magyar építészeti szóhasználatban. Az építészettörténeti kutatások nyomán összeállt egy olyan szál, amely egy, a generációk közötti folytonosságot bizonyította. Szándékosan kerülöm a mester és a tanítvány által meghatározott ívet, mert ezt a kapcsolatrendszert és ennek sulykolását tartom a magyar építészeti állapotok egyik fő okozójának. Ez a folytonosság nem formai jellegű volt, inkább gondolati. Közben a hazai építészeti sajtóban is elterjedt a regionalizmus kifejezés, többnyire a jól megragadható külső jegyek alapján a kő- és téglaépületekre alkalmazva. A regionalizmusnak ez az értelmezése végül azt eredményezte, hogy a kortárs hazai építészet egyik fő megjelenési formájaként tartották számon.
Az 1989-90-ben Moravánszky Ákos több cikkében érintette az identitás kérdését, legyen az nemzeti, közép-európai, vagy regionális. A Moravánszky által megfogalmazott önkép a derűlátóak közé tartozott: “Ha elfogadjuk, hogy a közép-európai építészetet a nem-ideologikusság, az érzelmi indíttatású, a környezetet átható gesztus, az ellentmondásosság, problematikusság vállalása jellemzi, akkor meg kell tisztítanunk a múlt kísérleteit, megszakadt törekvéseit a rájuk tapadt és továbbgondolásukat akadályozó ideológiáktól... Rá kell bízni magunkat Közép-Európa nem ideológiákat, hanem belső hitelességet kereső közegére, az elfogulatlan látás képességére, amely a műalkotásban nem az elméletekhez keres illusztrációt.”

A kritikai regionalizmus fogalmában rejlő ellenálló szerepre, amit akár progresszivitásnak is nevezhetünk, Sulyok Miklós talált rá, s előbb Ferencz István építészetére alkalmazta, majd az általa rendezett 2002-es Velencei Építészeti Biennále három építészének (Ferencz István, Nagy Tamás, Turányi Gábor) a munkáit jelölte ugyanezzel a kifejezéssel. „A kiválasztott építőművészek munkássága bizonyítja: nem képtelenség egyszerre hagyománytisztelő és eredeti architektúrát művelni, világos értékválasztásokat követve érvényesíteni az építész belső igényességre szólító parancsát… Mindhármuk építészetére pontosan illik a Kenneth Frampton által kidolgozott ‘kritikai regionalizmus’ kategóriája.” Véleményem szerint itt Sulyok Miklós komoly hibát követett el akkor, amikor egy Európában már kevéssé használt, az általános építészeti diskurzus áramlatából kicsúszott fogalmat applikál egy olyan építészetre, mely alapvetően nem is ellenálló, vagy ellenállása egy nosztalgiázó anyaghasználatban, és egy sematikus térfelfogásban követhető nyomon. A baj tulajdonképpen az, hogy a kezdeti, kritikai jellegű törekvések fotogén díszletekké, helyenként giccsbe hajló építészeti részletekké degradálódnak. Az ellenállást én inkább egy tudatalatti reakcióként érzékelem a virtuális világ, a klónozás stb. ellenében. Emögött inkább a folyamatok meg nem értését, mint egy elemzés utáni racionális döntést érzek.
Ebben a környezetben veszélyesnek érzem az ösztönös építészet fogalmának használatát is, mely a regionális építészet fogalmával párhuzamosan fut. Az ösztönösség egyik forrása a regionális építészetnek, a sok megmagyarázhatatlan, bizonytalan “művészi” félresiklás egyik gondolati alapjaként is értelmezett. Az ösztönösség elsősorban a reflexió hiányában, valamint a begyakorlott mozdulatsorok és értékítéleti formák túltengésében nyilvánul meg. Nádas Péter ezt így fogalmazza: "Önálló gondolkodás híján mi mást használna az ember, ha nem azt, amit szüleitől meg a környezetétől elsajátított. Nagyon kevés ember él a világon, aki azon is túl gondol valamit, amit olvasott vagy a rádióban hall. A köznapi beszélgetés sémák cseréjéből áll, ami nagyon megnyugtató, biztonságos is, mert így nem lepjük meg egymást illetlenül. Csak jelezzük, hogy körülbelül mit gondolunk, vagy hol vannak a határaink, amit a másik nem léphet át. Ez is egyfajta realitás, ennek az akceptálásában a magyarok elég jók. Realitásérzékük nagy problémája, hogy nehezen ismerik föl, mi van a magyar határokon kívül, s hogy milyen szerepet igényelhetnek maguknak a világban."

 

A magyar regionalizmus fő ismérvei (Learning from Turányi)

Ha a mai magyar regionalizmus ismertető jegyeit összefoglalom, akkor a lista – bár ilyen formában a félévi dolgozat műfajához szigorúan véve nem tartozik hozzá – így nézne ki:
Hiányzik a lebegés képessége és az észlelés mélységélessége. Az eredmény az elfogult látásmód.
A regionalizmus a biztosra játszik, nem kockáztat.
A regionalizmus opportunista.
A regionalizmus a kézmű(ipar)vesség fontosságát helyezi előtérbe, egy olyan műfajét, mely ma nincsen Magyarországon jelen.
A regionalizmus nem kommunikál az absztrakt jelek szintjén, hanem csakis direkten fejezi ki magát (népviselet, szósz, a ruha, tehát nem a térről mint tartalomról van szó).
A regionális építészeti úgy nehéz, hogy nem friss. A tégla, a kő nem ambivalensen, hanem direkten alkalmazott.
Jellemző a határozott állásfoglalástól való félelem, a terek elmaszatolása, a formák félreértése, az arányok bizonytalan kezelése.
A regionalizmus – bár kontextusban próbálja kezelni a világot, mégis csak közvetlen környezetére koncentrál. Csak épületként definiálja az építészet területét.xiv
Nem korszerű, az adott hely sajátosságaihoz igazodó kultúrát szeretne létrehozni úgy, hogy formai és műszaki értelemben a világtól elzárkózik.
A kulturális szempontból köztes terek által nyújtott lehetőség és a regionalizmus által nyújtott korszerű alternatívák nem találkoznak. Ehelyett a regionalizmus egy haladásellenes, konzervatív úton halad,
A regionalizmust nem izgatják a megváltozott életmód által generált épületfunkciók. Éppen ezért az ilyen irányú kutatás, analízis hiányzik eszköztárából.

 

A tanulságok

Nesze neked, honi harmadik út... A görcsös identitás-keresés ide vezetett. Az építészeti közélet hangulata kikényszerítette valami közös, irányzatszerű felmutatását. És ez átragadt az építészekre: ők elhitték, hogy a kő és a tégla mint autentikus anyagok használata elegyítve egy nem harsány, kissé nehézkes formavilággal létrehozza azt a védelmező kánont, melyben különösebb alkotói kreativitás és felelősség nélkül dolgozhatnak. Az identitás által kitűzött határok áthágása veszélyes és helyenként büntetendő: az új utak keresése Magyarországon sokszor a kozmopolitizmus bélyegéhez vezet, a frissebb viszonyulás egy regionális szellemiséghez pedig a megnemértés falaiba ütközik. A nemzet, a nemzeti kérdésével való intenzív foglalkozás háttérbe szorította az ország beágyazottságának kérdését. Éppen ezért nem értjük, miről van szó a határainkon túl. Nádas Péter a Magyar Narancs azon kérdésére a következő a válasza, miszerint nem értjük azt, amit a hollandok meg a dánok igen, vagyis hogy az is fontos, ami a határainkon kívül van:
“...A realitás ellenében nem hatásos sem az új, sem a régi sérelem. Magyarországnak az elmúlt tizenöt évben a saját hibájából nem sikerült az európai modernizációs hullámokhoz felzárkóznia... Ez egyébként is nagyon nehéz feladat lett volna, de olyan mértéktelenül beleásta magát a saját kis helyi háborúiba – amelyeknek, mondom, a határokon kívül semmiféle jelentősége és értelme sincs -, hogy erre a kicsiségre nem maradt figyelme. Márpedig a globalizált világban tilos olyasmit csinálni, ami a határainkon kívül nem értelmezhető. Kicsit absztrahálni kéne, kilépni a saját szempontrenszerből, és egy másik szempontrendszer szerint megvizsgálni a dolgokat.”
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a korszerű regionalizmus a hely mentális állapotára adott egyéni, művészi – és egyben önkényes – válasz és absztrakció.


Készítette: Gunther Zsolt
Témavezető: dr. Ferkai András
Magyar Iparművészeti Egyetem
Doktori Iskola, Építőművészet
2005. június 13.

4 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »