Emberek/Praxis

„Mindenben benne vagyok, ami dizájn” – beszélgetés Varró Zoltán dizájnerrel

1/7

Onyx Étterem, Budapest

Onyx Étterem, Budapest
Onyx Étterem, Budapest
JAB Grandezza kollekció
JAB Grandezza - Diva kollekció
JAB Grandezza - Diva kollekció
JAB Grandezza - Diva kollekció
Cascade Hotel, Demjén
Onyx Étterem, Budapest
Onyx Étterem, Budapest
JAB Grandezza kollekció
JAB Grandezza - Diva kollekció
JAB Grandezza - Diva kollekció
JAB Grandezza - Diva kollekció
Cascade Hotel, Demjén
1/7

Onyx Étterem, Budapest

„Mindenben benne vagyok, ami dizájn” – beszélgetés Varró Zoltán dizájnerrel
Emberek/Praxis

„Mindenben benne vagyok, ami dizájn” – beszélgetés Varró Zoltán dizájnerrel

2016.05.27. 12:00

Cikkinfó

Szerzők:
Bán Dávid

Építészek, alkotók:
Varró Zoltán

Nemzetközi sikereket halmoz a VarroDesign ötfős csapata. Jól felismerhető és beazonosítható, kozmopolita belső tereiket egyre több hazai és külföldi szállodában, étteremben, üzlethelyiségben találhatjuk meg. Varró Zoltánnal Bán Dávid beszélgetett.

A VarroDesign 2015-ben négy nemzetközi design világsikert ünnepelt év végi partiján. Hong Kongban, a World Luxury Hotel Awardson a noszvaji Oxigén Hotel és Zen Spát választották a világ legjobb erdei luxushoteljének. Londonban, a Boutique Hotel Awardson az Európa Legjobb Wellness Spája díjat kapta az Aria Hotel Budapest, majd New Yorkban, a Waldorf Astoriában a Gold Key Awardson, a hotel design „Oscar-díján" 360 hotel közül három kategóriában is finalistaként végzett. A német JAB Anstoetznek, a világ legnagyobb lakástextil cégének tulajdonosa, Ralph Anstoetz személyesen kérte fel – magyar tervezőként először – Varró Zoltánt luxusmárkája, a Grandezza 2016-os kollekciójának megtervezésére. Varró Zoltán tervezte továbbá – számos egyéb munka, belső tér mellett – a Michelin-csillagos Onyx Éttermet, a szegedi Science Hotelt, a budai Émile kulináris központot, a demjéni Cascade barlangfürdőt, a Vértesben megbújó Classix Hotelt, a prágai Gourmet Pauzát és az óbudai Buda Gourmet gasztronómiai élelmiszer-áruházat is.

 

ÉF: Azt mondtad egy korábbi beszélgetésben, hogy már gyerekkorodban eldöntötted, tervező leszel. Hogyan esett erre a választásod?

Varró Zoltán: Nálam ez nem választás kérdése volt – mindig is tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Szinte a legelső gyerekkori emlékem az, hogy a VII. kerületi kis egyszoba-konyhás lakásunkban azon gondolkodom, mi lenne, ha hozzányitnánk a szomszéd lakást, hogyan alakítanánk ki egy újat a kettőből. Innentől kezdve tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni.

ÉF: Innentől kezdve már tudatosan készültél a pályára?

VZ: Tinédzserkoromban persze engem is elkaptak a divatos ötletek, hogy legyek orvos, vagy valami, ami a szüleimnek is tetszik, de tudat alatt mindig is megmaradtam a kis „művészgyereknek”, aki állandóan rajzol. Az iskola nem nagyon kötött le, az összes füzetemet telerajzolgattam. A rajzokon pedig valahogy mindig házak szerepeltek; míg mások embereket rajzoltak, én tereket.

ÉF: Mit tartasz az első igazi tervezésednek, azon kívül – mint mesélted –, hogy a lakásotokat folyton átrendezted?

VZ: Ez tényleg mindig így történt, volt, amikor a szüleim már azt sem tudták, melyik kinek a szobája. Az első komoly megrendelésemet 16 éves koromban kaptam, amikor egy ismerősömnek segítettem átrendezni a lakását. Már akkor is elég jól sikerült meggyőznöm őket, így rám bíztak több százezer forintot – ami akkor soknak számított ­– azzal, hogy mire egy hét múlva hazajönnek, legyen átalakítva a lakás, festéssel, tapétázással, bútorokkal együtt. Egy hét persze nagyon szűkös volt, pláne akkor, így éjszaka is dolgoztunk, de amikor megjöttek, úgy kapták vissza a lakást – amit ma is minden munkánál fontosnak tartok –, hogy minden a helyére került, semmi sem maradt félkész, és még gyertyát is gyújtottam. Ez nagyon hatásos volt, teljesen lenyűgözte őket, amikor beléptek.

ÉF: Mennyire tudod ma is meglepni a megrendelőidet?

VZ: Úgy gondolom, hogy ez is egyfajta nyaralás, amiben csupa új dolgot fognak megélni, olyanokat, amiket előtte még sosem. Mindig próbálom rávenni őket, hogy olyasmik ne okozzanak nekik fejtörést, hogy mondjuk milyen színű legyen egy kanapé, mert ha jól működünk együtt, akkor ez egy kellemes meglepetésekkel teli utazás lesz.


Onyx Étterem, Budapest
1/7
Onyx Étterem, Budapest


ÉF: Gondolom, ez nagyon meghatározza a megrendelőiddel való kommunikációt is.

VZ: Szerintem ez olyan, mint például egy énekes esetében. Hiszen nem elég, ha egy énekesnek jó hangja van, ha nincs benne valami plusz többlet, akkor megmarad jó hangú énekesnek, akiből nem lett senki. Ennél többre van szükség, kell, hogy legyen egy kisugárzása, karizmája az embernek, és szerintem ez hasonlóan működik nálunk is. A sikerem egy része biztosan annak köszönhető, hogy nagyon hiszek abban, amit csinálok, és ezt így is kommunikálom a megrendelők felé. Legyen ez bármi – egy 40 nm-es lakás vagy egy 50 millió dolláros hotel. Hiszem azt, hogy egy másfajta látásmódot képviselek, mint mások, ugyanakkor tisztelek mindenkit, aki megint mást csinál, ha az eredeti. A megrendelőkkel pedig olyan a viszony, mint a szerelemben: létre kell jönnie egyfajta kémiának közöttünk. De ha létrejön, az egy nagyszerű utazás, egy élvezetes dolog csupa-csupa rácsodálkozással.

ÉF: Már az első találkozáskor létrejön ez a kémia?

VZ: A megrendelővel való viszony részben pszichológia. Amikor először leülünk, akkor jóformán minden másról beszélgetünk, csak arról nem, hogy mit fogunk csinálni. Nyilván fontosak a megrendelés alapvető paraméterei, de engem sokkal jobban érdekel az, hogy leüljünk egy pohár ital mellé és lássam, milyen az ő személyisége. Ugyanez érvényes az üzleti modellre is, ahol pedig a vendég lesz a kliens, őt kell előre megismerni. Ez mindig komoly munka, például egy hotel esetében, elfogadtatni a megrendelővel, hogy ugyan ő a tulajdonos és ő fizet, de nem ő az ügyfél, hanem a vendég, akiknek a szállodát csináljuk. Ha a saját lakást tervezteti meg velem, az viszont már biztosan olyan lesz, mint amilyet ő szeretne, ami teszik neki.

ÉF: Ezt mennyire tudod képviselni Magyarországon? Milyen kompromisszumokat kell kötnöd?

VZ: Én ebben elég kemény és következetes vagyok. Hiszem azt, hogy amit gondolok, az jó lesz, és amellett nagyon ki tudok tartani. Ha nem működik a kémia – mondjuk két évben egyszer, ha így történik –, akkor nem is érdemes elkezdenünk együtt dolgozni.



ÉF: Ezek szerint nem is nagyon kötsz kompromisszumot? Lényeg, hogy működjön a kémia?

VZ: Így van, mert ha nem, az akkor már nem kompromisszum. Szerintem én elég erős vagyok azokban a dolgokban, amik mindenképp fontosak. Sikerült elérnem, hogy a megrendelővel már nem alá- fölérendelt a viszony, hanem mellérendeltség van, közös munka. Így ha kell, inkább húszszor elmagyarázom, hogy mi miért legyen, mert az nem nekem fontos, hanem neki, illetve a készülő munkának. Ezt pedig egy idő után respektálják.

ÉF: Általában kik a megrendelőid? Leginkább a szálloda- és vendéglátóipar számára tervezel?

VZ: Van sok magánmegrendelőnk is, de kétségtelen, hogy a szállodák jobban kommunikálhatók. Sajnos az általunk tervezett lakásokat sokkal kevésbé tudjuk publikálni. Mert számunkra fontos a fotózás is, hogy az is ugyanolyan színvonalú legyen, mint maga a fotózandó belső. Nagyon ügyelünk arra, hogy a teret úgy mutassuk be, amilyennek megcsináltuk, azokkal a tárgyakkal, amiket mi tettünk bele, ne kerüljön bele más. Sokszor konfliktusforrás a külső fotósokkal, hogy ne használják díszletnek a belsőinket, ezért szeretjük ezt is magunk végezni.

ÉF: Mi a munkamódszered? Hogy kezded a közös gondolkodást a megrendelővel?

VZ: Nagyon fontos, hogy engem alapvetően megtalálnak. Az már egy nagy szűrő, hogy ki az, aki megtalál. Pályázni sosem szoktam, talán ha egy-két alkalommal vettem részt meghívásos pályázatban. Ha a megrendelő nem ismeri azt, hogy mit csinálunk, akkor nem is kezdünk vele dolgozni, mert pontosan látni kell azt, hogy kinek van a speciális munkánkra nyitottsága. Minden a beszélgetéseken múlik, egyrészt magával a megrendelővel, másrészt pedig a teret is meg kell ismerni, mert annak is van egy személyes hangulata. Az intuíciók alapján indulok el, megpróbálom elképzelni, hogy az illető hol, milyen térben érezné jól magát. Viszont ez nem vizuálisan jelenik meg, hanem érzéseket, hangulatokat próbálok megragadni. Ugyanígy vagyok a terekkel is, ha belépek, akkor megérzek valamit – mozgást, motívumot, elrendezést –, amiről valami eszembe jut.

ÉF: Az imént mondtad, hogy egy térben inkább a hangulatokat ragadod és tervezed meg. Stílusod is nehezen leírható, burjánzó, a legkülönfélébb elemeket használod. De hogyan tudod mindezt a tervezési fázisban kommunikálni a megrendelőd felé?

VZ: Ehhez nagyon sokat segít nekem az utazás. Rengeteget utazom a munkából kifolyólag és amúgy is. Szerintem mindennek az az alapja, hogy minél többet kell látni. És nem azért, hogy lemásoljak valamit, hanem hogy impulzusokat szerezzek. Amíg nem ismerem a banánt, addig nem tudok banánsárgát tervezni. Ez nagyon megkönnyíti az emberekkel való kapcsolatot is. Ha például egy magánmegrendelőről kiderül, hogy állandóan Toscanába járnak, akkor nem véletlenül járnak oda, valamiért azt szeretik. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy akkor egy toszkán házat szeretnénk a VII. kerületbe berakni, de nagyon sokat elárul arról, hogy az illetőnek mi teszik. Nem véletlen, hogy valaki a hegyekben vagy a tengerparton van állandóan és ott érzi jól magát. Ha ezt tudjuk, abból azt is könnyen megállapíthatjuk, hogy ki milyen hangulatra vágyik. Ez nekem is sokat segít, mert ha látom a hangulatot, arról jobban eszembe jutnak tárgyak, elemek, színek, összetevők.



ÉF: Erről hogy csináltok látványtervet?

VZ: Büszke vagyok arra, hogy amit látványtervnek mutatunk a megrendelőnek, pontosan azt kapja készen is. Nagyon sokáig nem terveztünk géppel, nem csináltunk 3D-s látványterveket, mert amikor még gyerekcipőben járt ez a technika, ugyan nagyon sok csodálatos terv született a képek szintjén, de közben semmi közük nem volt a valósághoz. Visszatérve az előző kérdésedre, mi először hangulatban gondolkozunk, majd elkészítjük az alaprajzot. Nem gyártunk kollázsokat és kis képecskéket, mi rögtön térben kezdünk gondolkozni. Mivel én még 2D-ben nőttem fel, ezért az alaprajzon én máris nagyon jól látom a teret. A megrendelővel pedig elkezdjük tologatni a dolgokat, és már az első leülésen – amin sokan jókat szoktak derülni – az utolsó kis lámpáig mindent berakunk, mert az még hiányzik az adott térből. Ugyanis ezek hagyományos sémák: ha például valaki szeretne egy klasszikus nappalit, akkor az, hogy a kandalló előtt van két fotel, közötte kisasztal, szemben egy nagy kanapé, mellette két asztal, azokon lámpák, az olyan, mint az ábécé. Ezek receptek, amiket nem én találtam fel, hanem 500 év alatt alakultak ki. Ha valaki egy marokkói hangulatot szeretne, azt már a falak kiképzésénél el kell kezdeni, nem elég csak a végén belerakni valami „marokkóit”.

ÉF: Mekkora a csapatod?

VZ: Nem vagyunk nagy iroda, de közben úgy gondolom, hogy mi vagyunk az egyik legnagyobbak. Öten vagyunk. Cégtársam, István viszi a pénzügyeket és az adminisztrációt, viccesen úgy szoktuk mondani, hogy ő a főnökünk. És rajtam kívül még van három tervező.

ÉF: Hogyan árazzátok be a munkátokat?

VZ: Van egy négyzetméterárunk, ami persze mérettől függően változik és sok mindentől függ. Az ügyfeleink 70%-a ma már állandó. A Lázár testvéreknek mindent mi csináltunk az elmúlt 15 évben, akárcsak a Gerbeaud-nak. Amikor megnézünk egy munkát, mi egyből készítünk rá egy árajánlatot, mert azt gondolom, mindenki számára úgy korrekt, hogy már az elején mindent tisztán lássunk. Se az ügyfél idejét, se a miénket ne raboljuk azzal, hogy esetleg nem ugyanarra gondolunk.

ÉF: Mi az a munka, megrendelés, amire lelked mélyén vágynál, mik a céljaid?

VZ: A mostani legfontosabb célkitűzésem, hogy kiléphessek a nemzetközi piacra. Szerintem két út áll egy sikeres belsőépítész iroda előtt. Az egyik, hogy megnősz, lesz száz alkalmazottad, lesz egy neved, és nagy tételben gyártod a dolgokat. Én nem ezt az irányt képviselem. Hanem a másikat, amikor aránylag kis csapattal egy évben egy-két munkád van, az egyik mondjuk Hong Kongban, a másik Svájcban. Mindkettőnél ott tudsz lenni addig, ameddig szükséges. Nekem ez az álmom, és hál’ Istennek elég jó úton haladunk efelé. Most még persze nem itt tartunk, hanem a belehalós időszakban, amikor még nem tehetjük meg, hogy bizonyos dolgokat ne vállaljunk el, jelenleg is 35 projekten dolgozunk. Közben persze nekem is meg kell tanulnom nemet mondani, mert még annyira szerelmes vagyok az egészbe, hogy ez nem megy. És nem feltétlenül a pénz miatt, hanem mert belelkesedem az ötletekre, hogy mi mindent ki lehetne hozni egy-egy új megbízásból.


Onyx Étterem, Budapest
2/7
Onyx Étterem, Budapest


ÉF: Mondják, hogy nagyon jól felismerhetők a munkáid. Meg tudnád határozni a stílusodat?

VZ: Azt gondolom, az én stílusom nem jellemezhető csupán azzal, hogy minimalista vagy barokk…

ÉF: Nehezen tudlak elképezni, amint minimalistát tervezel…

ÉF: Pedig szívesen tenném. Szeretem a modernt is. Ez inkább egy elvi kérdés, mert szerintem amit ma itthon minimalista stílusnak gondolnak, az nem az, hanem éppen annak a kiherélése. Én szívesen terveznék, csak nem nagyon találkoztam Magyarországon olyan megrendelővel, aki tényleg ezt szeretné. És nem csak azért, mert a szomszéd is azt csinálta, vagy mert most ez a divat. Nem úgy, hogy csinálunk egy aránylag szép, modern házat, közben meg kiderül, hogy belül mindenáron valami barokk belsőt szeretnének, mert neki a gazdagságot még mindig ez jelenti. De én ezt felvállalom. És vállaljuk is fel, mert magyarok vagyunk, mögöttünk a 40 év szocializmusával, ezért a gazdagságot nekünk még mindig a bőrgarnitúra jelenti meg az aranykeretes tükör. A belső pedig róla szóljon, amiben mégiscsak őneki kell jól éreznie magát. De a minimalizmusnak is megvan a maga helye, mert azzal, hogy egy fehér falra ráteszünk egy hatméteres csík polcot, az nem minimalizmus, hanem egy fehér falon egy hatméteres csík polc. De ha felette már ott van egy festmény és mondjuk két szobor, a csík polcnak pedig funkcionalitása van és működik, az én szememben akkor beszélhetünk minimalizmusról. Viszont itthon nagyon kevés az olyan ember, akinek van ilyen gyűjteménye, és építene is egy hozzá illő házat.

ÉF: Több rangos külföldi elismerést szereztél. Mi az, amivel megragadtad a bírálók figyelmét, mitől lesz a munkád egyedi?

VZ: Szerintem az a kozmopolita gondolkodásmód, amit képviselek. Illetve az, hogy azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, és akik szerepet játszanak a sikeremben, mindig ezt keresték a munkáimban. Mert van olyan, aki a biztosra megy, nem szereti a kockázatot, nem változtat a képleten és azzal tud mindig valami biztosat elérni, de kiugrót nem. És ez is nagyon fontos. De van olyan, mint például most a JAB tulajdonosa, aki mióta átvette a családi vállalkozást, azóta keresi az újat, rendkívül agilis és mindig mindenfelé nézelődik. Amikor Magyarországra jött, szólt nekem az itteni igazgató, hogy szeretne belsőépítészekkel megismerkedni. Beültünk vele egy pezsgőre az Onyxba és azt mondta, hogy ő itt nagyon jól érzi magát, ez lehetne akár Dubaiban, New Yorkban vagy akárhol. Megemlítette, hogy ha lenne kedvem, megjelenhetnék az Interia magazin rákövetkező számában, rögtön a Dolce Gabbana után. De persze ez az egész üzlet. Nem véletlenül kért fel engem a magazinba, majd néhány évvel később kollekciótervezésre a JAB-nak, ami Párizsban debütált, hanem mert üzletet lát benne. Ugyanígy történt az Aria Hotellel is. Egy nappal korábban szóltak nekem, hogy van ez a projekt, a tulajdonos megvette a házat, van egy olasz belsőépítésze, aki már korábban is tervezett neki, így eleve eldőltnek tűnt minden. De egy közös ismerősünk, aki szintén ismerte az Onyxot, beszélt neki rólam. Mi meg egy éjszaka alatt csináltunk neki látványterveket, majd másnap találkoztunk az Intercontinental nagy tárgyalójában. Sose felejtem el, két kis magyar srác, ott ültünk a teljes New York-i teammel szemben. Előadtuk az előző éjszaka megcsinált prezentációnkat, majd kért egy kis türelmet, ameddig megmutatta a terveinket egy kedves barátjának. A többiek mondták, hogy ez jó jel, és valóban, még ott helyben meg is állapodtunk.


JAB Grandezza - Diva kollekció
4/7
JAB Grandezza - Diva kollekció

ÉP: A tervező egyben kőkemény üzletember is?

VZ: Igen. De amikor én eladok egy tervet, azzal nemcsak a falakat adom el, hanem a teljes marketinget is. Egy olyan koncepciót, amivel meg tudom mondani, hogy a következő években mennyit fog tudni behozni. Például a Science Hotel Szegeden. Kutya nem gondolta volna, hogy ekkora sikere lesz, de azóta tanítják a marketingeseknek. Nappal ott tanulnak az egyetemisták a lobbiban, és ettől olyan élettel telt meg, mint amit mi akartunk. De ugyanígy voltunk a demjéni barlangfürdővel is. A nyitás előtt minden fillérért küzdeni kellett, de három héttel később felhívtak, hogy elmodják milyen nagy sikere van a fürdőnek és milyen szép számokat produkál. És ez jó érzés, hogy üzletileg is működik, amit terveztél.

ÉF: Mivel tudsz kikapcsolódni? Az már kiderült, hogy szeretsz utazni.

VZ: Nagy hedonista vagyok. Szeretek jókat enni, jókat inni, jó helyeken lenni, ami persze nem feltétlenül csak a százcsillagos hotelt jelenti. De nem tudok kibújni a bőrömből, nyaralni is úgy megyünk, hogy ha van egy új hotel, amit mindenáron meg akarunk nézni, akkor odamegyünk kipróbálni, ugyanígy az éttermekkel is. Én mindenben benne vagyok, ami dizájn, legyen az Széll Tamás díjnyertes húsos tálja, aminek tervezésében tanácsadóként én is részt vettem, vagy a Nyári Karcsi 30 éves koncertje a Müpában, amit én rendeztem. Ami látvánnyal kapcsolatos, az mind jöhet. Ez nekem egyben a hobbim is.

Bán Dávid

 

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk