Emberek/Interjú

Történelmi felelősségünk van

1/4

1/4

Történelmi felelősségünk van
Emberek/Interjú

Történelmi felelősségünk van

2006.01.30. 11:45

Beszélgetés Bugár-Mészáros Károllyal, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatójával

Beszélgetés Bugár-Mészáros Károllyal, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatójával

Az Andrássy úti Divatcsarnokot, eredeti nevén Párizsi Nagy Áruházat a hónap elején privát vásárlónak értékesítette a Kincstári Vagyoni Igazgatóság. A vevő szándéka szerint ismét áruház lesz belőle. Szertefoszlott tehát a sokat emlegetett álom, hogy ott kapná meg első igazi otthonát a Magyar Építészeti Múzeum. Persze a jelenleg csupán gyűjteménnyel-raktárral, továbbá kutatóhellyel-irodával rendelkező Múzeum elhelyezésére korábban voltak már más ötletek is. Hivatalba lépése óta próbálkozik eredményt elérni ebben a kérdésben Bugár-Mészáros Károly.


Helyszínek

Építészfórum: Hogyan került az Építészeti Múzeum élére?

Bugár-Mészáros Károly: Korábban a Műemlékek Állami Gondnokságának (MÁG) alapító igazgatója voltam nyolc éven át, onnan áthelyezéssel kerültem a Magyar Építészeti Múzeum élére 2000 júniusában. Hozzáteszem, a Gondnokság is egyfajta építészeti múzeum, hiszen fő feladata építészeti alkotások összművészeti bemutatása – elsősorban a kastélyok tartoznak az MÁG hatáskörébe. Így tehát már a Gondnokságon foglalkoztam az 1968-ban, az Országos Műemlékvédelmi Hivatalon belül létrehozott Építészeti Múzeum elhelyezésével. Konkrétan az óbudai Zichy-kastély jött számításba. Az együttes kiválóan alkalmas erre a célra, hiszen van egy műemlék magja, a barokk kastély nagy zenei múlttal, történeti színházzal, amit körülvett később egy katonai hadtápraktár, már az 1700-as évek végén. Ez által az archívumot és a kiállítóteret is el lehetne benne helyezni, amellett, hogy ez Budapest legkiválóbb barokk lakópalota-együttese, ami összművészeti bemutatásra alkalmas.

Amikor azután már igazgatóként megismertem az Építészeti Múzeum gyűjteményét és szükségleteit - ez döntő motívum, mert a gyűjteményt nem ismerve könnyű téves javaslatokat tenni -, akkor kiderült, hogy a múzeum éppen csak elférne a fennálló épületek többi részében, tehát a központi palotában, illetve a körülötte lévő épületeknek azon részében, ami nem a Vasarely múzeum. Ez körülbelül hatezer négyzetméter. A múzeumban az állandó és változó kiállítások mellett lenne archívum és könyvtár, foglalkoznánk modellezéssel, restaurálással, és kell benne egy előadóterem, ami alkalmas az építészeti társadalmi vitákra. Bár maga a helyszín, Óbuda nem annyira központi fekvésű, így vélhetően az építészeti viták látogatottsága jóval kisebb lenne, mint az Andrássy úton lehetett volna. A múzeumlátogatás viszont szervezetté tehető, tehát ha valami jó dolgot nyújtunk, azért valószínűleg bárhová elmennek az emberek.

ÉF.: A Divatcsarnok igénylése előtt meddig jutott el a Zichy-kastély ötlete? Volt rá kész koncepció?

B-M.K.: Igen, már igazgatóként készítettem egy második koncepciót. Közben még kiderült pár dolog: voltak emberek, akik gyorsabbak voltak. Az északi szárnyban a honvédség tartalékgazdálkodási intézetében összegyűjtötték a régi laktanyákból illetve kastélyokból a történeti bútorokat, amiket az utolsó pillanatban valaki eladott, és az északi szárny használatára bérleti szerződést kötött 1995-ben egy képzőművésszel tíz évre. A tíz év eltelt már, az az ember még mindig ott van, két vesztes perrel felszerelkezve a KVI-től, az északi szárny így hamarosan kiürül. A III. kerületi Önkormányzat szándéka volt, hogy kitelepíti a körítő épületekben levő intézményeit is. Tehát ez egy drágának tűnő ügy, azon kívül persze, hogy a kastély Budapest legjelentősebb világi barokk épületegyüttese. Mindenképpen anakronisztikus, hogy Budapest legjelentősebb ilyen objektuma ma még mindig rendezetlen helyzetben van.

ÉF.: Történt konkrét intézkedés a Zichy-kastélyra?

B-M.K.: Sok nekifutás volt, tárgyalások a kerülettel, a kincstárral, várakozás arra az időre, hogy leteljen a tíz év az említett bérletre. Amikor az Iparművészeti Múzeum főigazgatója ajánlatot tett, hogy átadja a náluk felhalmozott kovácsoltvas és öntöttvas építészeti műrészleteket, akkor újra nekifogtam a székház kérdésének. El is indultam egy úton, hogy kérjük ki a KVI-től a Zichy kastélyt, és mellette hozzátettem az államtitkári hivatalban, hogy a megüresedett Párizsi Nagy Áruház mindenképpen alkalmasabb lenne az Építészeti Múzeum befogadására. Főképp azért, mert olyan helyen van, amiben Magyarország a világon a legjobb: a historizmus fő sugárútján, a Világörökség tengelyén, tehát nekünk ott kell a világ elé lépnünk, ahol a legjobbak vagyunk.

ÉF: Mi volt az elképzelésük a Divatcsarnokkal kapcsolatban?

B-M.K.: A saját építészi fejemmel megpróbáltam betelepíteni az épületbe a funkciókat, és az derült ki, hogy a ház annyira jól, funkcionálisan van megszerkesztve, mintha építészeti múzeumnak épült volna. A kiállítógaléria ott van négy szinten. A földszinten a nagyközönség számára kell egy étterem, egy kávézó és egy összművészeti könyvesbolt, a földszint középterében a legaktuálisabb kortárs építészeti történés társadalmi bemutatása zajlott volna. Ezen kívül az ötödiken van egy irodaszint a kutatók számára, a két szint belmagasságú vasbeton tetőépítményen pedig az archívumok, a könyvtár, a kutatószolgálat, a restaurátor műterem, a modellező műterem, és a fotóstúdió kapott volna helyet.

A két nagyterem is nagyon fontos, a felső terem szecessziós enteriőrként lett volna a múzeum előadóterme, és a protokoll lett volna Lotz teremben. Hozzáteszem, hogy a Lotz terem kiadhatósága egyfajta önfenntartó képességet is biztosíthatott volna a múzeumnak.

A négy galériaemeletnek a díszlépcsővel gazdagított belső felén egymás fölött olyan állandó kiállítást terveztünk, ami bemutatja az idegenforgalmi célpontként kezelhető magyar építészeti örökséget, részben modelleken, tervrajzokon, részben pedig lapos televíziókon keresztül. A változó kiállítások a négy kiállítógaléria-emelet másik függőleges felében lettek volna az utca felé négy szinten négy különböző témában, hetente egy megnyitóval. A változó kiállítások fele csereképpen külföldi lett volna, ami által a magyarok is sűrűn szerepelhettek volna rangos külföldi kiállító terekben. A tetőkilátóról indultak volna a gyalogos városbemutató túrák, és az alagsorban egy gyermekfoglalkoztatót is gondoltunk kialakítani, ott lehetett volna modelleket építeni. Ezzel gyakorlatilag egy minden igényt kielégítő épületegyüttes működhetett volna. Akár a korcsolyapályát is megnyitottuk volna az épület tetején a gyermekek számára.

Az sem mellékes, hogy ott van az 1900 körüli hazai saját stíluskeresés emblematikus parabolaíve a homlokzaton, rajta az építész és a megbízó szobra. Mert ezen a kettőn múlik: minden: egy jó megbízó egy jó építész keze által műalkotást tud életre hívni, és akármilyen jó az építész, ha nem művelt a megbízója, akkor nagyon nehéz jó épületet készíteni. A Divatcsarnokkal mindenképpen valami nagyon fontos veszett el.

ÉF.: A Divatcsarnok ugrott - hogy áll most a tulajdonjog a kastélynál?

B-M.K.: Folyamatban van a MÁG-nak való átadása, amit azért indítottak el, hogy ha kell az építészeti múzeumnak egy tartalék épületegyüttes, akkor abba az irányba el lehessen mozdulni. Tulajdonképpen a dolog nem elveszett ügy, legfeljebb a sorrend változik.

ÉF.: Ha valamilyen okból a Zichy kastély sem jön össze, meddig lesz türelmes? Meddig vár arra, hogy az állam megoldja az Építészeti Múzeum elhelyezését?

B-M.K.: Nem várok arra, hogy az állam helyettünk oldja meg ezt a helyzetet. Most nyilván retorikai stílusváltás szükséges. A Zichy-kastélyt helyre lehet állítani hárommilliárdból, igaz, a Divatcsarnokot másfélből állítottuk volna helyre, mert annak alig van homlokzata, és a tető felújítása sem annyira szerteágazó. Nekem nagyon tanulságos volt ez a jelenlegi játszadozás. Mert a Molnár Farkas által tervezett Lejtő úti villa megvásárlásáról is szó volt Bauhaus összművészeti bemutató-épület céljára, ami egy szatellit létesítmény lenne. Amikor rákérdeztem a KVI-nél, hogy hogy áll a Lejtő utca ügye, akkor az volt a válasz, hogy nem engedélyezte a Pénzügyminisztérium. Akkor ezek szerint tiltott tevékenység Magyarországon a Bauhaus-villa bemutatása? Holott Magyarország ebben is híres.

 

ÉF.: Van más megoldás, ha a Zichy sem jönne össze?

B-M.K.: Korábban szóba jött egy új épület létrehozása is. Építészettörténészként azt gondolom, hogy egy új ház az első öt-hat, esetleg tíz évben érdekes, utána már elterelődik róla a figyelem, hiszen más új épületek is születnek. Lehet, hogy majd harminc év múlva megint jó lesz, de közte van egy olyan időszak, amikor elveszíti az iránta való fokozott érdeklődést.

ÉF.: Az nem merült fel, hogy egy nem építészettörténeti jelentőségű épületbe költözzön a múzeum? Az némiképp leegyszerűsítené a problémát, hiszen „csak" egy hely kell, ami alkalmas kiállítások rendezésére.

B-M.K.: A múzeumunk számára a hármas vonzerőt, azaz a különösen nevezetes, emblematkus épületet, az értékes gyűjteményt és kiállításokat, valamint a mindenki számára felemelő rendezvényeket azonos fontosságúnak tartom. Azt hiszem, hogy itt nem kellene kétszer futni a kört (először a „legyen", azután jön a „milyen"), hanem rögtön a fő célt kellene elérni, a „milyent". Ha én most nem tudok székházat prezentálni, lehet, hogy a szatellitek felé kell mennem – ilyen lenne a Lejtő úti Molnár Farkas villa: „Európa legjobb családi háza 1933", vagy az 1870-es évek legjobb budapesti városi neoreneszánsz palotája, az Ádám Károly palota, de az is lehet, hogy a ma székháznak kiválasztott Zichy-kastély később átalakul a barokk, a díszletépítészet és a kertépítészet bemutatásának szatellitjévé, és a múzeum egyszer mégiscsak megkapja a sokat emlegetett központi épületet, a legoptimálisabbat.


Súlypontok, kortárs építészet

ÉF.: Az ideális esetben megszülető intézménynek melyek a tartalmi súlypontjai?

B-M.K.: Három fő stílus van az építészetben, amiben Magyarországnak a világon jelentős a szerepe, amit tehát mindenképpen be kell mutatnunk a világnak összművészetben: egy neoreneszánsz palotát, egy szecessziós villát berendezve, tárgykultúrával felszerelve, és egy Bauhaus villát. Ez az a három stílus, ami Magyarországon egyáltalán nincsen bemutatva, azt is mondhatnám, hogy tilos megnézni összművészetében.

Persze minden, a Párizsi Nagy Áruháznál korábban említett és tervezett funkció fontos. Az állandó kiállítás nyilván a gyűjteményből tevődik ki: közel harmincezer tervrajzunk van. Modell aránylag kevés van, bár az építészeti kiállítások zömében a modell mindig az adott kiállításra készül, aztán bennmarad a gyűjteményben. A legrégebbi modellünk a pécsi székesegyház Pollack-féle változata, a csúcsíves romantikus homlokzattal.

ÉF.: Azért a kortárs építészet bemutatásánál módosulnia kell a bemutatás módjának és tartalmának is, hiszen az építészek többsége ma már számítógépes látványterveket készít.

B-M.K.: Az is a lapos monitor irányába viszi az ügyet. Emiatt komolyan felvetődött az építészeti múzeumok nemzetközi konferenciáin, hogy a mostani gyűjtés mire irányuljon. Például az építészeti skiccek, az első gondolatok saját kezű manuális grafikái felértékelődnek. Úgyhogy Ekler Dezsőnek van már skicce a MoMÁ-ban New Yorkban. Nem tudom, hogy egy építész mikor válik nevessé: ha írnak róla valamit, vagy ha tényleg jót csinál. Ez egy örök probléma, hiszen sokkal több értékes alkotó és épület van, mint ami köztudott, tehát nyilvánvaló, hogy ezt nekünk állandóan rangsorba kell helyezni. Kétféle ember van. Az egyik, aki megmutatja magát, és többet tudunk róla, és van, aki visszafogott és szerény. Főleg ezeket kell megtalálnunk, akik nem mutogatják magukat, de ugyanolyan jók.

ÉF.: Említette, hogy a szakmabeliek a kortárs építészetet is szeretnék viszontlátni a bemutatóterekben, ez mennyire új súlypont?

B-M.K.: Nem annyira új, az én időmben történt megújulással párhuzamos.

ÉF: Ki az, aki a kortársak közül méltó arra, hogy a múzeumba kerüljön?

B-M.K.: Ez egy jó kérdés. Ez mindig szubjektív. Egy szempont lehet az, ami az építészeti folyóiratokban megjelenik, mert ami már bizonyos szűrőn keresztülment, annak a háttéranyagait lehetne gyűjteni, illetve fotóztatni őket. Ez például lehetne egy szempont, csak nem biztos, hogy megint nem az történik, hogy a szerény emberek, akik nagyon jó házakat építenek, nem rakják be az anyagukat a folyóiratba. Mások önmegörökítés módjára adományozzák az anyagaikat a múzeumnak. Ezeket sem szoktuk visszautasítani, még akkor sem, ha nem az élvonalba valók.


A közelmúlt építészete, történelmi felelősség

ÉF.: Hasonlóképp fölmerül a korszakok kérdése, például a szocializmus évtizedeiből mi kerül be a gyűjteménybe?

B-M.K.: Nálunk Prakfalvi Endre specializálta magát az ötvenes évek első felére jellemző új architektonikus építészetre. Azt vallom, hogy jó építész minden stílusban jó házat tervez, és ebből kifolyólag hiszek a stílusok egyenrangúságában. Nincs ’szeretem’ vagy ’nem szeretem’ stílus. Én ugyanúgy szeretem a Bauhaust, mint a historizmust. 2006-ban „Fél-t múlt" címmel a szocreál építészetről készül a főkiállításunk, alapos katalógussal együtt.

Viszont az igaz, hogy a maiak, vagy elhunyt kortársak munkáiból a múzeumnak aránylag kevés anyaga van. Ennek egyszerűen technikai okai is voltak. Amikor én odakerültem, a múzeum tervanyagát mappákban őrizték. Az volt az első, hogy szakszerű, lapos fiókos vasszekrény-rendszert vásároltunk. A meglévő anyag behelyezéséhez viszont még az öreg székházban kell további helyiséget kialakítani, hogy a becsomagolt szekrényeket el tudjuk helyezni.

ÉF: Mostanában több, a közelmúltban emelt épületet lebontottak. Foglalkozott-e a múzeum azzal, hogy időben dokumentálja ezeket? A sajtópalotát a Blaha Lujza téren, a Fő utcai irodaházat, a spenótházat vagy a Vörösmarty téri irodaházat?

B-M.K.: Igen, én magam is csináltam felvételeket, és a kollegáim is, persze van nálunk hivatásos fotós is. Amit én a legtragikusabbnak tartok, az a Ferencz József Tanítók Háza a Szentkirályi utca 47-ben, amit Baumgarten Sándor készített akkor, amikor Lechner az ő irodájában a Postatakarékpénztáron dolgozott. Valamikor 1947-ben harmadik birodalmi stílusban lesimázták a homlokzatot, érdekes módon tulipánokat is raktak fel műkőből. Ez egy nagyon gazdag épület volt, olyan sárkánys öntöttvas oszlopok voltak az udvarában, amilyenek a postatakarék épületében. Próbáltuk megmenteni, de nem sikerült. Aztán mindent megígértek, például, hogy a műrészleteket az Építőipari Múzeumnak adják, mégis összetörték az épületet, és alig adtak valamit. [Helyére épül a Semmelweis Egyetem Fogorvostudányi Karának új központi épülete, a szerk.] Ez is azt mutatta, hogy manapság nem érdemes ígéretekben hinni. A főpolgármester támogatja a Párizsi Nagy Áruház építészeti múzeummá alakítását, ezért a műemlékvédelem cserébe engedményként megengedi, hogy a Károly körúti földszintes házsort elbonthassa, majd mikor azt elbontja, a Párizsi Áruházat nem kapjuk meg – szóval ez nagyon érdekes manapság.

ÉF: Milyen eszközei vannak Önnek arra, hogy ezen változtasson?

B-M.K.: Szerintem nagyon sok. Biztos, hogy a nyilvánosság felé kell haladni, és nyilvánvalóvá tenni ezeknek a szükségszerűségét. Nekünk történelmi felelősségünk van a társadalom felkészítésében. Ezt szolgálta volna a Párizsi Nagy Áruházbeli programunk. Mindenki épülethasználó, mind a tízmillió itteni magyar, és az összes külföldi vendégünk. Vizuális ismereteket kell nyújtani, hogy minden ember felismerje az értékeket, és ne tegye tönkre, sőt megtanuljon építtetőnek lenni, és minőségi épületet előhívni az építész keze által. Mert a társadalom ma nem elég művelt építtető. Építtető lehet az, aki saját magának csinál házat, és lehet az, aki a társadalom nevében építtet valamit. Ilyen előfordult a Nemzeti Színház esetében, hogy csak egy fontos dolgot említsek. Ott az építtetői iskolázottság nyilván nulla volt, és ez lett a végeredmény.


Határok átlépése, az építészet befogadása

ÉF.: Az utóbbi tizenöt évben szemléletváltás történt. Sok nyugati múzeum reagált arra, hogy az emberek élményekre vágynak. Megkérdőjeleződött a magas és a populáris kultúra elválaszthatósága. Számos olyan kérdés merül itt fel, amivel a magyar múzeológiai szakma nehezen tud megküzdeni. Hogyan nézhet ezekkel szembe az Építészeti Múzeum?

B-M.K.: Az, hogy itt benn ülhetünk az ország egyik legszebb belső terében [a Szépművészeti Múzeum lépcsőközi csarnokában, a szerk.], az már egy óriási változás. Az más kérdés, hogy én a szakmúzeumokkal szemben az összművészeti bemutatásnak vagyok a híve. Egyébként a világ is így működik, az összefüggésekben való érzékeltetés válik fontosabbá. Ez egy házra vonatkoztatva az összművészeti bemutatás: egy ház, és benne a háztartás hogyan működött és hogyan volt tárgykultúrával berendezve, a helyiségek eredeti funkciói szerint.

De az összes határterületet fontosnak tartjuk. Ahogy a makrokozmoszt, úgy a mikrokozmoszt is. Értem ez alatt a városépítészetet, a tájépítészetet, a kertépítészetet, ez a makro; a kozmosz maga a ház; a mikro pedig az enteriőrkultúra, a belsőépítészet. Sőt egészen az építészek által tervezett teáskannáig érdekes lehet ez.

ÉF.: Mindenképpen szakmák közötti határokat átlépő jelenség, hogy a képzőművészek egyre többet foglalkoznak a várossal. És egyre több építész dolgozik képzőnűvészekkel, hiszen a kortárs sztárépítészet képzőművészeti tárgyakat hoz létre. Az építészek pedig egyre többet nyúlnak a szociológiához. Ezek szintén olyan kihívások, amelyeket a kiállító intézmények nehezen kerülhetnek meg.

B-M.K.: Régen ez mind egyben volt, és csak nemrég vált szét. Szerintem az Építészeti Múzeumnak azért van sokkal nagyobb jövője, mert a mi szakmánkban belénk verték, hogy az építésznek karmester szerepe van a társművészetek, társszakmák tekintetében. Természetesen ez a szociológiával is összefügg, hiszen szükséges a használhatóság, az életmód ismerete.

ÉF.: Nem kérdőjeleződött meg ez a karmesteri szerep az utóbbi években?

B-M.K.: Nem hiszem, hogy megkérdőjeleződött, csak fellázadt a zenekar, és mindenki saját zenekart akart alapítani. Lehet, hogy újra egymásra kell találni. Ennek érdekében a múzeum már a gyűjtéssel is sokat tud tenni. Az más kérdés, hogy mekkora az anyagi keretünk. El sem merem árulni, de az építészeti múzeum gyűjteménygyarapítási kerete a legnagyobb a magyar múzeumok közül.

ÉF.: Mennyi?

B-M.K.: Körülbelül három évig tizenöt millió körül mozgott, szemben az Iparművészeti Múzeum kétmilliós keretével. Hozzáteszem, hogy a régebbiek jóllakott múzeumok. 2000-ben a múzeumunk ezen kerete még csak hárommillió volt, utána öt, azután hét, majd tizenöt. 2004-ben az MNB 1,8 és az OLÉH 1,5 millió forintos támogatásával értük csak el a tizenöt milliós szintet. Ezzel szemben 2006–ra lezuhant a keretünk kétmillió forintra, ami az értékek szélbeszóratását, és nem a megmentését segíti elő.

Amire én nagyon koncentráltam, hiszen tudom, hogy az építészoktatásból törlődött, az a történeti stílusismeret és technológiák ős-szakkönyveinek gyűjtése. Tehát a múzeum ügyel arra, hogy a történeti-építészeti alapszakmunkákat, az ezekhez kiadott öreg könyveket összegyűjtse, amikben a szöveg is érdekes, de különösen fontos az ábraanyag. Azt a tudást, ami megvolt, de jelenleg nem élnek vele, vissza kell oltani az építésztársadalomba, de úgy, hogy azt élvezze.

ÉF.: Ön szerint a közönség figyelmét mivel lehet felkelteni ma az építészet kapcsán?

B-M.K.: Az biztos, hogy a modelleket imádják. Az egy játék. Pláne ami mozog, kinyitható, amibe bele lehet nézni stb. Biztos, hogy az embereket nagyon érdekli a lakáskultúra, hiszen ők maguk alkotják meg a környezetüket. A középületek persze már nyitottabbak, az kevésbé érdekli az embereket. A város viszont érdekli őket, az, hogy számukra kényelmes legyen a város.

ÉF: Erre az igényre fog az ideiglenes kiállítások szintjén reflektálni a múzeum, vagy azt mondja, hogy nem, igazából mi azt szeretnénk, hogy az embereket más érdekelje, és ezért mást mutatunk be?

B-M.K.: Biztos, hogy kell tudni, hogy az embereket mi érdekli. És nagyon fontos még egy mozgás. A változó kiállítótér fele a külföldiek befogadására szolgált volna a Divatcsarnokban, ez egyfajta tükröt is tart elénk.


Hasonló kezdeményezések

ÉF.: Egy utolsó kérdés: A VÁTI kezdeményezte egy építészeti-kulturális-vizuális központ létrehozását. Felmerült az együttműködés lehetősége?

B-M.K.: Magyarországon több tervtár van, ami múzeumi szempontból is nagyon izgalmas. A VÁTI, mint a minisztérium által fenntartott tervezőiroda az 1950 és 1990 közötti időszak országos tervállományából szedte össze az anyagait. Ebből a korszakból ez felbecsülhetetlen értékű archívum. Amikor ez a készlet kezdett olyan mennyiséget elérni, hogy a VÁTI épületében már nem fért volna el, akkor a korábbi igazgató, Paksi Gábor éles szemmel rátalált a Budafoki úti dohánygyári épületre. Nekünk többször ajánlgatták, hogy válogassunk a tervanyagból. Az épület látogatóforgalmi szempontból elég félreeső helyen van, arra nem alkalmas, hogy országos múzeumként viselkedjen. Egy vitán a VÁTI vezérigazgatónője felvetette az együttműködés lehetőségét. Mi egyértelműen úgy nyilatkoztunk, hogy az építészeti múzeum programjának nem ott kellene megvalósulnia, de fontos társintézményként kívánunk együttműködni velük.


Somlyódy Nóra
Vargha Mihály
Szépművészeti Múzeum, 2006. január

Fotó: sn.

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk