Utak a Pismány hegyen – Valkai Csaba családi háza Szentendrén

Mindenkiben van egy kép arról, milyen lehet az, amikor egy építész magának tervez házat – milyen az "építész háza". Valkai Csaba háza nem ilyen – és ez így van jól. Hogy ennek okait megértsük, be kell járni a házhoz vezető utakat. Hulesch Máté cikkében ezeken kalauzolja végig az olvasót.

Két út

Egy házhoz két út vezet: egy metaforikus, ami annak megépülését megelőzi (értsd: a megvalósulási folyamat története), és egy valódi, fizikai út, amin keresztül megközelíthető az épület. A ház megértéséhez a legtöbb esetben nem feltétlenül szükséges ismerni egyik vagy másik utat – mindenképp hozzáadnak a teljes képhez, de nélkülük is kerek történetet kaphatunk az épületről. Valkai Csaba szentendrei családi háza, azt gondolom, nem ilyen. Be kell hozzá járni mindkét utat, csak így lehet megfelelő kontextusban vizsgálni. Ezért most két rövid utazásra invitálom az olvasót, hogy közösen megérkezzünk az építész házához.

Útleírás I.

Az úti cél: Pismány, Szentendre egykori gyümölcsöse, mely a múlt század utolsó évtizedeiben lett a város belterületének része. A HÉV végállomástól csupán néhány megálló busszal, de ha az ember ráér, 40 perc alatt kényelmes tempóban gyalog is könnyen megközelíthető. Ennek előnye, hogy így az egész településről átfogóbb képet kaphatunk: a turisták által kedvelt óvároson átvágva leérünk a Duna korzóra, melyen végigsétálva a történelmi belváros szép lassan átfordul vidéki kertvárossá, míg el nem érjük a forgalmas 11-es utat – egy igazi "nem-helyet", amire a helyi lakosságot és az áthaladókat kiszolgáló funkciók tapadnak, a jól ismert bevásárló láncok üzleteitől kezdve a gyorsbüfén át a szoláriumig.

Pismány lejtőihez érve a környezet megváltozik. Kanyargós, meredek kis utcák vezetnek fel az egykori gyümölcsösök és szőlők által meghatározott telkek között. A terület nagy része az elmúlt két évtizedben épült be, változó stílusban és minőségben: az egyik oldalon egy hagyományos, tornácos parasztház, mely valószínűleg még a gyümölcsösök idejéből maradt fenn. Vele szemben minimalista villa, amit egy posztmodern családi ház követ, de természetesen a kortárs kertvárosi utcaképből kihagyhatatlan mediterrán stílus is képviselteti magát. Sok a zsákutca – és itt nem az építészettörténet zsákutcáira gondolok… – ezért elkövetem azt a hibát, hogy a telefonom GPS-ére hagyatkozva próbálok célba érni, ami egy, csak a térképen létező keresztutcán irányít át – a valóságban egy alig megmászható szűk ösvény két meredek telek kerítése között.

Üres telek szinte már alig, annál több viszont a félkész ház, melyek közül nem egyről úgy tűnik, nem csak ebédszünetre mentek a munkások. Míg a Duna felé fel-feltáruló kilátásban gyönyörködöm, elérem úticélomat. A térkép legalábbis ez mondja, de hol a ház? A keresett épület helyén építkezés, a serényen dolgozó munkásoktól kell útbaigazítást kérnem: jó helyen járok, csak le a keskeny lépcsőn és ott is van! A koratavaszi zöldben eldugottan bújik meg a jellegzetes kertkapu – mintha az épületből kimetszettek volna egy darabot, és azt néhány méterrel arrébb, a telek bejáratához rakták volna.

Útleírás II.

Hosszúkás telek a szentendrei Pismány városrész lejtőin, rajta egy leromlott állagú, öreg nyaralóval és a hozzá tartozó pincével. Ideális helyszín a város zajától elvonulni vágyó, de annak közelségét mégis igénylő család számára. Az építész tervez, megvizsgálja a környezetet, az adottságokat. A nyaralót el kell bontani, de a pince talán megtartható; a telek felső részéről gyönyörű kilátás nyílik a tájra, a házat erre kell hangolni. Az első idilli ötletekbe közbeszólnak az anyagiak: az árak elszállóban, megoldást kell találni, hogy fenntartható tudjon maradni az otthonteremtési projekt. Az építész tervez tovább, míg rá nem lel a megoldásra: a szabályozás lehetővé teszi, hogy két ház épüljön a telekre, így nincs más lehetőség, kettőt kell tervezni – egyet saját felhasználásra, egyet eladásra, ami így fedezni tudja a megnövekedett költségeket. Izgalmas tervezési feladat, hiszen nem csak saját családjának ideális otthonát, hanem a szomszéd házat is ki kell találni.

A terület így két részre oszlik: egy felső és egy alsó házra. A felső, úthoz közelebbi lesz a saját otthon, az eredetileg is megálmodott panorámával; míg az alsó, kisebb méretű, eladásra szánt épület tervezésének fő szempontja, hogy úgy legyen teljes értékű lakóház, hogy semmiképp se zavarja a fenti kilátást. A két házat a helyszín és az egymáshoz való viszonyuk egyaránt formálják. Az alsó igyekszik nem útban lenni, míg a felső megpróbál átnézni fölötte. A terv szépen alakul – olyan szépen, hogy építési engedélyt is kap. Már csak vevőt kell találni az alsó házra, és kezdődhet a felső – a saját – építése!

Az út azonban itt egy újabb váratlan kanyarhoz ér. Zsákutca – nincs vevő, egy év után sem. Ismét újratervezés, más ösvényt kell választani. Mi lenne, ha az alsó ház lenne a saját, és a felső az eladó? Láss csodát, szinte azonnal találnak vevőt. Az építész háza így végre megépülhet.

Az építész háza?

Amikor egy építész magának tervez házat, abba többnyire igyekszik minden tudását beleadni – egyfajta Ars Poeticaként belesűríteni mindent, amit az építészetről gondol. Valkai Csaba célja saját háza esetében épp ennek elkerülése volt: olyan házat szeretett volna, amiben nincsenek túlgondolva a részletek, nincsenek öncélú megoldások. Három tényező segített abban, hogy ezt a célt elérje.

Az első a fentiekben már részletezett út, ami a ház megépüléséig vezetett. A saját ház eredetileg másnak készült, már-már alárendelve a felső háznak. Két fő elv vezérelte a tömegformát: a félnyereg tető lejtése a telek lejtésével párhuzamos legyen – belesimulva így a tájba –; a toronyszerű emelet pedig a ház nyugati oldalára, az ősfák felé kell, hogy essen, mert így zavarja legkevésbé a fenti ház kilátását. A szabálytalan forma ezen felül a telek geometriájához is igazodik. Az így létrejött tömeg azután sem változott, hogy a tulajdonosi viszonyok felcserélődtek, ebből az önmaga által generált adottságból kellett kiinduljon a tervező a részletek kidolgozásakor.

A második tényező annak a könnyen belátható, ámde annál fontosabb szempontnak a felismerése volt, miszerint az építész saját házát sem csak önmagának tervezni. Egy négytagú család minden tagjának mások az igényei, más az életmódja – még ha az együttélés következtében vannak is ezekben közös pontok, hasonló szokások, és szükség van az együttlétre alkalmas terekre. A ház tehát nem csupán az építészé, hanem annak teljes családjáé. A kérdés: mitől válik otthonossá mindenki számára?

A választ ezesetben egy véletlen adta meg: egy látogatás a Karácsony Tamás által tervezett Paksi Városi Múzeum épületében. Az itt használt tölgyfa padló kiváltotta érzések inspirálták a szentendrei családi fészek belső tereinek részletképzését. Ez az anyag az, ami otthonos légkört teremt a család számára, ehhez kell igazodni. A padló, a nyílászárók és a mindent elnyelő beépített bútorok mind ezt az anyagot használják. Ez a "mindent elnyelés" az otthonosság része, azt a közös igényt elégíti ki, hogy a térben kevés tárgy legyen szem előtt, így a viszonylag kisméretű életterek tágasabbnak hatnak – "lélegezni tud a tér".

A kis terek ellensúlyozásaként a korai terveken szereplő lyuk architektúra helyett nagyméretű, harmonika-ajtóval teljes egészében kitárható megnyitás került a déli fekvésű terasz és a nappali-étkező tere közé, így a kert a mindennapi élet részévé válik. Ugyanígy az emeleten – ami mindössze a szülői háló – szinte a teljes déli falat kétszárnyú üvegajtó zárja, kitűnő kilátást biztosítva a környező zöldre és a tájra. A telek adottságainak köszönhető, hogy bár minden irányból közvetlen szomszéd veszi körbe, átlátni szinte sehol sem lehet, a horizont eközben hol beszűkül, hol kitágul az évszakok váltakozásával. Az otthonosság érzete e befelé forduló, mégis nyitott kertnek is köszönhető – amely a felső házzal, és annak közvetlenül az utcára néző homlokzatával nem adódott volna meg.

És végül a harmadik tényező, ami szembe megy a manifesztum-szerű épülettel – kissé paradox módon – épp a tervező saját építészeti gondolkodásmódja. A közelmúltban megjelent interjúban így fogalmaz Valkai Csaba: "Minden építést csak kiegészítésként tudok értelmezni, ezért számomra elsődleges, hogy minél jobban megértsem azt a környezetet – legyen az művi vagy természeti –, amibe akár csak egy kis léptékű tárgyat kell belehelyeznem." Ez a szemléletmód köszön vissza e házon is, melynek minden részlete logikusan levezethető a közvetlen környezetéből. A ház tehát épp azzal válik tervezője Ars Poeticájává, hogy arra törekszik, elkerülje ezt. A végeredmény úgy tud abszolút kortárs lenni, hogy eközben olyan, mintha mindig is ott lett volna – és ennél a gondolatnál érdemes még egy kicsit elidőzni.

Kísért a hely szelleme

A telek adottságai, a kerttel való kapcsolat, a meglévő növényzet, domborzat stb. mind olyan tényezők, melyek hatottak az épületre. A jelenlegi épített környezet azonban nem tartozik ezek közé. Az első útleírásból már kiderülhetett, hogy a tárgyalt ház olyan eklektikus épített kontextusban született, amiben nincs nagyon mihez közvetlenül kapcsolódni. A fentiekben mégis azt állítom, hogy a ház környezetének logikus következménye, mely olyan, mintha mindig ott állt volna.

Ezt erősíti az a felfedezés, amit Valkai Csaba mintegy véletlenül tett. A tervezési folyamat elején, a Pismány hegy történetét kutatva bukkant rá egy képeslapra, ami a hely XIX. század végi állapotát ábrázolja, gyümölcsösökkel és a köztük szétszórva álló kúriákkal. A képeslapról aztán hosszú időre megfeledkezett, mígnem a tervek elkészülte után újra a kezébe akadt, és ekkor vett észre valami furcsát: a tipikus századvégi kúriák között, nagyjából épp ott, ahol a saját telkük fekszik, egy aszimmetrikus épület, nyugati oldalán toronyszerű ráépítéssel, azon nagyméretű, a tájra néző megnyitással – épp, mint a saját házuk. Hogyan lehetséges ez?

A kérdés persze költői, egyértelmű választ nehéz lenne találni. Legyen szó akár az építész tudatalattijában elraktározódott képről, mely észrevétlenül lett a tervek része – és így a megvalósult épületen is visszaköszön –, a helyszíni adottságokból következő egyetlen logikus megoldásról, vagy puszta véletlenről, a képeslap egyfajta kapocsként összeköti a házat annak múltbeli környezetével, így sokkal szorosabbra fűzve a szálakat a hellyel, mint a legtöbb környéken álló épület. Nem egy egykori, vagy sosem volt múlt visszaépítése – teljesen mai, mégis, ha van a helynek szelleme, az ebben a házban visszaköszön.

Hulesch Máté