építészet : környezet : innováció

Védőtető után, Királyi Séta előtt

Tudomány, kortárs építészet és pátoszcentrikus közönségigény - e három világ természetesen nem jutott közös nevezőre a Kortárs Építészeti Központ Tálaló című beszélgetéssorozatának március 18-i estjén sem, melyen a székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom maradványainak jelenlegi helyzetéről és jövőbeli sorsáról volt szó.

A Kortárs Építészeti Központ Tálaló című beszélgetéssorozatának március 18-i estjét a kurátor, Szemerey Samu Vargha Mihályra, az Építészfórum nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt főszerkesztőjére emlékezve kezdte meg. A vita a nemzeti emlékhelyként emlegetett székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom maradványainak jelenlegi helyzetével és jövőbeli sorsával foglalkozott.

jobbról balra: Miklósi Gábor, dr. Biczó Piroska, Csomay Zsófia, dr. Mezős Tamás, dr. Demeter Zsófia, Szabó Zoltán, Marosi Ernő
Csomay Zsófia, dr. Biczó Piroska, Miklósi Gábor
dr. Demeter Zsófia, dr. Mezős Tamás, Csomay Zsófia

Rekonstrukciók, témaparkok, panoptikumok – az elmúlt 22 év
A Szent István által építtetett, a középkorban többször is átalakított, illetve bővített királyi temetkező- és koronázóhely romjainak védelmével, a hely jelentőségének megfelelő környezet kialakításával kapcsolatos szövevényes történet – eltekintve most a Lux Kálmán és Lux Géza tervei szerint 1936-1938-ban megvalósított romkerttől és az azt keretező épülettől – 1988-ban kezdődött. Abban az évben írták ki az első, ám rögtön sikertelennek bizonyuló építészeti pályázatot: a beérkezett művek többsége a tervezők túlzott hevülete folytán valami nagyot és grandiózust, valami „középkoriast” akart. Hosszú szünet következett, a hírhedt védőtető csak 2000-re készült el. Az építményről azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy szakszerűtlen; a szakma – a műemlékesek, művészettörténészek és építészek – hangos tiltakozása összetalálkozott a városiak – egészen más okból eredő – mélységes ellenszenvével. Ez utóbbit a helyi pártpolitika lovagolta meg, elérve, hogy 2004-ben lebontsák a védőtetőt. Nem sokkal ez után rövid intermezzóra került sor: felvetődött egy, a bazilika alatt 40 méteres mélységben elképzelt panoptikumszerű létesítmény ötlete. Néhány év múlva Székesfehérvár Önkormányzata beindította a város komplex turisztikai fejlesztési programját, megalkotva a „Királyi Séta – történelmi időutazás az ezeréves Székesfehérváron” című koncepciót. A terv 2007 végén bekerült az EU-s támogatásból megvalósítandó kiemelt fejlesztési projektek közé.

Tálaló, 2010. március 18.
Tálaló, 2010. március 18.
dr. Mezős Tamás, Csomay Zsófia
Tálaló, 2010. március 18.

A fejlesztés honlapja így ír a koncepcióról: „Mint a projekt neve is mutatja, a megvalósulási helyszínek egy történelmi sétaútvonal mentén helyezkednek el Székesfehérvár belvárosában, mely összeköti az ezeréves Romkertet, a magyar királyok temetkezési helyét a barokk belvárossal, és az újabb városrészben lévő pihenőparkkal, ahol a modern technikával élednek meg a középkor emlékei. A Nemzeti Emlékhely területén megtörténik a rommező befedése, és felépül a királyi koronázó templom rekonstruált metszete Szent István király síremléke felett. A két pillérköznyi metszet kőből kerül kialakításra, az eredeti jellegzetességek (faragványok, lábazatok, ívbélletek stb.) feltüntetésével, úgy, ahogyan a fennmaradt történeti forrásokból kikövetkeztethető.” Bár a templom kutatásával hosszú ideje foglalkozó Szabó Zoltán tervére a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal engedélyt adott ki, „a Nemzeti Emlékhely kuratóriuma 2008 augusztus 25-i ülésén felkérte Szabó Zoltán építészt, hogy társtervező bevonásával korrigálja a Nemzeti Emlékhely felépítményének tervét, amelyet a Központi Műszaki Tervtanács és más építész-szakmai szervezetek kifogásoltak.” – írja Dr. Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) elnöke 2008-as közleményében. „A KÖH építési engedélyének a feltétele az volt, hogy a felépítmény módosított terveit ismételten engedélyeztetni kell. A társtervezőt – öt építész koncepcióterve alapján – a város kérte volna fel. A koncepcióterv kidolgozására meghívott öt építész közül négy megjelent a város kérésére, ám a város képviselője által ismertetett feladatot egyikük sem vállalta. Basa Péter beszélgetésünk alapján vállalta, hogy ötödikként önálló javaslatot készít. Tervének bemutatására a kuratórium december 2-i ülésén került sor, ahol a kuratórium a tervkoncepciót nem támogatta.” A következő év áprilisában a helyi önkormányzat ötletpályázatot írt ki, melynek „célja a nemzeti emlékhely, a Szt. István-bazilika romkertjének kialakításához olyan építészeti vázlattervek készítése, amely gondoskodik a pusztuló régészeti elemek, falak védelméről, és az emlékhelyet jelentőségének megfelelően mutatja be a látogatók számára.” A pályázat eredménye nemrég napvilágot is látott – a nyertes Csomay Zsófia és munkatársai, Nagy Görgy, Csontos Csenge, Márialigeti Anna, Felcsuti Anna és Gulyás Erzsébet munkája lett. Ez az esemény adta az apropót a KÉK számára a vitaest megrendezésére.

Marosi Ernő, Szabó Zoltán
Csomay Zsófia, dr. Biczó Piroska, Miklósi Gábor
dr. Biczó Piroska, Miklósi Gábor

Rekonstruktív térplasztika, térplasztika-rekonstrukció
A vita a moderátornak, Miklósi Gábornak köszönhetően két fő kérdés körül bontakozott ki. Az első a rekonstrukció hitelességének problémája volt, mely eleinte általános elméleti fejtegetéseket hívott elő a meghívottakból, később konkrét formát öltött a Szabó Zoltán tervére vonatkozó reakciók formájában. Dr. Biczó Piroska, régész, szakmuzeológus szerint minden a fennmaradt adatok informativitásán múlik, azon, hogy mennyire utalnak a szóban forgó emlék valahai teljességére. Székesfehérvár esetében annyira kevés az adat, hogy minden csak találgatás, spekuláció lehet – Biczó véleménye szerint a bazilikából származó kőemlékeket és egyéb leleteket csakis múzeumban lehet igazán megismerni, a bizonytalan helyszíni – sokszor a kutatói-tervezői vérmérsékletnek alárendelt – rekonstrukció semmiképpen sem jó megoldás. Múzeumi körülmények között az emlékkel kapcsolatos tudományos eredmények sokkal árnyaltabb bemutatására van lehetőség. Csatlakozott ehhez a véleményhez Dr. Demeter Zsófia, megyei múzeumigazgató, történész, aki úgy véli, hogy a múltról alkotott elképzeléseink bemutatására a múzeum való – jelen esetben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum. A rekonstrukciónak meg kell állnia ott, ahol a hipotézis kezdődik, mondta Mezős Tamás, aki hozzátette, hogy mindemellett őt távolról sem lehet rekonstrukció-ellenesnek nevezni. Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus leszögezte, hogy rekonstrukció hiteles nem lehet, legfeljebb valószínű. Rámutatott, hogy a művészettörténészek, régészek, műemlékes szakemberek ebből a szempontból a legrosszabbfajta közvélemény nyomása alatt kénytelenek dolgozni – a közönség a jelentős történelmi jelentőségű emlékekkel kapcsolatban nagy dolgokat, látványosságot, illúziót vár el. Szabó Zoltán felfedte a közönség számára tervezési elveit: a cél nem a rekonstrukció volt, hanem a megidézés, a valahai nagyság megidézése, mert – hangsúlyozta – a magyarság nincs ennek tudatában. A bazilikametszet tulajdonképpen egy térplasztika, az emlékezés egy fajtája, a történelem egy szelete, ugyanakkor bizonyos részletei a rendelkezésre álló adatokból erednek. Szabó kiemelte, hogy a köztudattal ellentétben a romterület nagyon gazdag, sok finom emlék, sírok sora, járószintek lapulnak visszatemetve. A romkert 1938-as megnyitásának attrakciója az volt, hogy mindent megmutattak, feltártak, aztán védelmi okokból az emlékek nagyrészét földdel fedték be. Ez azt eredményezte, hogy a Lux-féle kert elvesztette a tartalmát – melyet most vissza kell adnunk, mindent újra fel kell tárnunk és bemutathatóvá kell tennünk, s szellemiséget kell adnunk a helynek.

Marosi Ernő szerint a terv megtévesztő – magasságában túlméretezett, a szobordísz a tervezett formában képtelenség, s a felépítményt egyetlen kőmaradványhoz sem lehet csatlakoztatni. Az ilyen rekonstrukciós spekulációknak könyvekben van a helye. Úgy véli a művészettörténész, hogy talán nem érdemes komolyan venni a történelmi vurstli vulgáris igényét éppen ezen a helyen. Biczó Piroska kiemelte, hogy a kutatók egy idő után hajlamosak az adatokat úgy olvasni, hogy azok igazolhassák sejtéseiket. Viszont ha nem precíz rekonstrukcióról, hanem térplasztikáról van szó, akkor ennek a tervnek sokkal erősebben kortárs műnek kellene lennie.

Tálaló, 2010. március 18.
Tálaló, 2010. március 18.
Tálaló, 2010. március 18.

Nem nemzeti emlékhely a hely
A másik főtéma a nemzeti emlékhely fogalmának értelmezése volt. Mezős Tamás mindjárt az elején leszögezte, hogy a magyar jogrend csak a Hősök terét nevezi nemzeti emlékhelynek; Biczó Piroska pedig megemlítette, hogy maga a városi önkormányzat kezdte így nevezni a területet még a 90-es évek elején, nyilván azért, hogy a romoknak jelentősebb szerepet szerezzen a köztudatban, s ennek örvén komoly mennyiségű pénzt szerezhessen. Mivel jelenleg a nemzeti emlékhely fogalmát teljesen önkényesen használják szerte az országban – Muhi, Mohács és Pusztaszer kapcsán is emlegetik –, ezért lényegében mindenki azt társít hozzá, amit akar. Demeter Zsófia a spiritualitás fogalmával kapcsolta össze a nemzeti emlékhely szerinte egyelőre még nem letisztult, csak most formálódó jelentését: a spiritualitás nem a kőben van, hanem abban a térben lesz, amelyet megteremt a közösség a helyszínen. Mezős szerint is a spirituális tartalom az, ami könnyen azonosítható – hiszen a romterületen nagyon nehéz eldönteni, hogy mi az, ami eredeti. Mint mondja, el kell magyarázni, hogy mi látható a helyszínen; ehhez a magyarázathoz viszont tér kell, hogy a romok visszanyerjék méltóságukat. Nem szakrális és nem spirituális fogalomról van itt szó – mondja Marosi Ernő –, sokkal inkább az „emlékezés helye”, vagyis az ember mint „emlékező lény” mivoltával állunk szemben. Jelen esetben tökéletesen elég lenne a műemlék szó, a „nemzeti emlékhely” kifejezés itt valamilyen ambícióra utal, s a rossz lelkiismeret kompenzálásának vágyát sugallja. Csomay Zsófiának se tetszik a „nemzeti emlékhely” elnevezés, mert rossz a csengése, ugyanakkor nagyonis fontos erről a helyről megemlékezni, s nem csak a romkonzerválással foglalkozni. Úgy véli, legalább olyan fontos a feladatra, mint egy tér megalkotására gondolni, mint emlékmegőrzésre. Az építész beszámolt helyszíni élményeiről, arról az érzésről, hogy a romterület jelenleg egy rideg, hontalan hely. Tervezőtársaival azt szerették volna, ha a terület úgy válik újra igazi városi térré, hogy közben mindent megőriz, lehetővé teszi a további régészeti kutatásokat is és nem mutat semmi hamisat. A lényeg, hogy érezni lehessen: itt fontos dolgok történtek. Nem kell konkrétan fogalmazni, csak érzékeltetni kell egy olyan mű segítségével, amely tér, forma, fény és méret, semmi más – mondta Csomay Zsófia. Marosi Ernő erre azzal válaszolt, hogy ennek a helynek nem az a lényege, hogy vonzó legyen, itt mindennek úgy kell megmaradnia, ahogy van; egyedül a megbízható lefedés az alapkövetelmény. Marosit a maga részéről nem érdekli, mi van a lefedés fölött, mondván, az már nem az ő szakterülete. Figyelmeztetett, hogy minél inkább a kortárs építészet eszközeivel dolgozik itt valaki, annál kiszámíthatatlanabb a fogadtatása. A vedőtetőt - utalt vissza Marosi a 2000-ben megvalósított építményre - nem elégtelensége miatt bontották le, hanem mert nem volt benne pátosz. Az ilyen vulgáris hülyeségeket le kell vezetni valahol, de nem a romterületen – erre jó lenne a „Királyi Séta” keretében kialakítandó „diznilend”.

Amire nem maradt idő
A beszélgetésben a szellemi álláspontok kifejtése mellett kevés szó esett a legalább ennyire fontos gyakorlati kérdésekről: mi lesz a viszonya a KÖH által engedélyezett tervnek és az ötletpályázaton nyertes koncepciónak? Egyáltalán: ki lesz Szabó Zoltán társtervezője? Mi lesz a sorsa Csomay Zsófia és társai munkájának? Van konkrét szerepe az ötletpályázatnak a projektben, vagy csak az egyéb lehetőségek, alternatív megoldások felkutatására szolgált Szabó Zoltán terve ellenében?

Haba Péter

vélemény írásához jelentkezzen be »