10+1 – Szabó Levente DLA

Az Építészfórum egyik legújabb sorozatában, a 10+1 keretében a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Szabó Leventével, a Hetedik Műterem tervezőjével, a BME Középülettervezési Tanszék vezetőjével készítettünk interjút. 

Szabó Levente 1999-ben diplomázott a BME Középülettervezési Tanszékén, 2007-től ugyanott főállású oktató, 2020-tól tanszékvezető egyetemi tanár. 2012-2015 között és 2020-tól az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjasa. Számos szakcikk, tanulmány és a Bán Ferenc építészete című könyv szerzője. A Hetedik Műterem vezetője, középületek, közterek, műemlék-rekonstrukciók és emlékművek tervezője, így – az egyes projektekben más és más tervezőtársakkal – a Móricz Zsigmond körtéri Gombának, a BME Sportközpontjának, a soproni Várkerületnek, a régi budai Városházának, az ELTE második világháborús emlékművének, a Kálvin téri REFORM500 installációnak vagy a lipcsei könyvvásár 2018-as magyar pavilonjának. 2010-ben és 2016-ban Pro Architectura Díjat, 2017-ben Magyar Formatervezési Díjat és Molnár Péter-emlékdíjat kapott, 2015-ben és 2019-ben Budapesti Építészeti Nívódíjban, 2016-ban és 2019-ben ICOMOS-díjban részesült, 2018-ban Ybl Miklós-díjjal tüntették ki. 2020-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.

Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Mindig ugyanazt másképpen.

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely? 

A hallgatóim már biztos mondanák helyettem: a berlini Neues Museum David Chipperfield által tervezett rekonstrukciója. Többször jártam benne, s egyszerűen nem lehet betelni azzal a sűrűséggel, komplexitással és teljességgel, intellektuális és érzéki minőséggel, az egész és a részek egységes perfekcionizmusával, amelyek együttes megtestesítésére – íme bizonyíték – az építészeti néha igenis képes. 

Ha csak kettőt lehetne választani, mi mellett döntenél az ember, funkció, esztétika hármasa közül? 

A kultúrát választanám. Tudom, hogy ez nem volt opció, de mégis. Egyrészt, mert az evidensen köti össze a kérdésben szereplő hármat, másrészt pedig azért, mert az építészetet alapvetően kulturális tevékenységnek látom. Az igazán nagyszerű dolgok akkor jönnek létre, ha a kultúra közegében értelmezhető mind az ember, azaz a használó, befogadó szerepe, mind a használat, azaz a funkció, mind az építészet esztétikai dimenziói is.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Jó, hogy nem az volt a kérdés, melyik gyermekemre (spoiler: mindháromra). Merthogy némiképp hasonló a helyzet: mindegyikre, s mindegyikre másért. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: a legkomplexebb, leginkább próbára tevő, s a legtöbbet tanító a régi budai Városháza rekonstrukciójának négyéves munkafolyamata volt. Sok mindent sikerült összegezni benne az addig összegyűjtött tapasztalatokból, eredményekből, építészeti felfogásunkból, és úgy érzem, megalapozni is képesek voltunk néhány alapvető építészeti elgondolást, amelyből azóta is építkezni tudunk. A négyzetméterre eső munkamennyiség maximalizálása itt vált számunkra evidens tapasztalattá, a történeti épületekhez való hozzáállás minimumfeltételeként. 

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek? 

Egy építész pályáján a siker sok tényezős (megnyert pályázatok, megépült munkák, díjak, stb.), mégis a legmeghatározóbbnak az emberi kapcsolatokat, visszajelzéseket érzem, amelyek az építészettel kapcsolatos tevékenységem során alakulnak. Ezek kézenfekvően jelennek meg egy-egy elkészült munka használóit látva: sosem felejtem el a frissen átadott soproni Várkerület benépesült, nyüzsgő, azonnal birtokba vett közterét, ami a sok éven át tartó munka legszebb visszaigazolása volt. De siker minden olyan együttműködés is, amikor a tervezés vagy éppen építés során a folyamatban részt vevők hatnak egymásra, motiválják egymást. És ugyanez van jelen az oktatásban: hallgatóim bármilyen kis sikere, előre jutása vagy éppen kirobbanó eredményei a legfőbb visszaigazolásai mindannak, amit az építészettel kapcsolatban igyekszem tenni az egyetemen. A sikernek ez az utóbbi fajtája szinte függőséget okoz. Ha pedig megadatik, hogy legkiválóbb hallgatóim, akikkel éveket dolgozunk együtt az egyetemen, később munkatársaimmá váljanak rövidebb vagy hosszabb időre, az talán a legszemélyesebb, legszebb siker.

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben? 

Az emlékezet fogalmának szerteágazó aspektusai az építészetben. Úgy alakult, hogy az elmúlt bő évtizedben olyan projektekkel foglalkozhattam, amelyek az újrahasznosítás, műemlékvédelem, emlékmű-építészet, átépítés, adaptív újrahasznosítás vagy éppen a kritikai rekonstrukció fogalmaival írhatók le legpontosabban. Nem volt kérdés, hogy elméleti érdeklődésem is ebbe az irányba alakuljon: előbb a habilitációmban, majd a Középülettervezési Tanszék Építészet és emlékezet stúdiójának megformálásán és folyamatos építésén, s most aktuálisan egy hároméves Bolyai János Kutatói Ösztöndíj vállalásán keresztül. Az emlékezetre olyan fogalomként tekintek, amely alapvetően és hihetetlenül szerteágazó módon hatja át az építészetet, amelyben a múltban történtekre, azok nyomaira való reflexió éppúgy jelen van, mint a jövőre vonatkozó kreatív energiák felszabadító mintáinak megélése.

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Tanszékvezetőként nincs és nem is lehet más célom, mint ennek a nagy hagyományú műhelynek a szellemiségét megőrizni, s emelni rajta annyit, amennyit a körülöttünk lévő lehetőségekből (első akadály) és erőmből, képességeimből (második akadály) telik. Erre a munkára sok éve készülök, az előkészítésén évek óta dolgozom, de még csak most lesz egy éve, hogy kiváló kollégáimmal közösen érdemben belevágtam. Nagyon hiszek abban, hogy szisztematikus munkával, lassan és fokozatosan építhető egy ilyen műhely, amelynek értékét és törékenységét is az adja, hogy idén lesz 75 éve, hogy professzorról professzorra, oktatói közösségek egykori tanítványaiból lett újabb közösségekre hagyományozódott szellemi közegről van szó. Szeretném hinni, hogy párhuzamosan az irodám, a Hetedik Műterem, amelyet Biri Balázzsal, egykori tanítványommal vezetünk, szintén képes lesz újabb és újabb inspiráló eredményekre, amelyek – mint remélem eddig is – nem mennyiségi, hanem minőségi értelemben jelentenek majd fontos szellemi hátországot mindahhoz, amit az egyetemen próbálok képviselni. Nyilvánvaló oda-vissza hatásról beszélhetünk. Jelenleg a Studio Konstella csapatával közösen dolgozunk a Normafa Síház rekonstrukcióján és bővítésén, valamint a budavári Palotától délre eső, egészen lenyűgöző, Gerő László által tervezett középkori romegyüttes kritikai rekonstrukcióján. Utóbbinak nemcsak az a jelentősége, hogy a 60-as évekből ránk maradt, kimagasló színvonalú műemléki együttesről van szó, hanem az, hogy ma is nagyon erős atmoszférával rendelkező, kortalan, időtálló terek egyedülálló és élményszerű sorozata ez, a Palota nagyléptékű tömegének árnyékában. 

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?

Az építészeknek üzennék, ha lehetne ilyet tenni: ideje lenne az összefogásnak.

Hova utaznál el legközelebb? 

Berlinbe, nem először, újra és újra. Kerékgyártó Béla, egykori kiváló tanárom, majd tanár kollégám révén ismertem meg oly sok mindent az építészettel kapcsolatban, s általa kerültem közel ehhez a különleges levegőjű helyhez is, ahol nem elsősorban a kortárs építészet iránti szomjúság okán jó lenni, hanem mert utcáin, terein járva megérezhető, milyen az, amikor egy város történelmi múltja és jelene, identitása, minden porcikája a szabadságról szól. Nyomokban sok helyen tapasztalható ez, de ilyen elemi koncentrációban és zsigerekre hatóan, mint a német fővárosban, nemigen.

Mi a kedvenc könyved? 

Kedvenc könyv éppúgy nincs, mint kedvenc munka. De mégis, ha kell, legyen: Esterházy Péter tartott egy előadást annak idején a Mindentudás Egyetemén A szavak csodálatos életéből címmel, amely aztán nyomtatásban is megjelent. Sokszor előveszem ezt a kis könyvet, mert azon túl, hogy ritka sűrűségű szellemi élmény olvasni, iránymutatónak gondolom építészként, építész-tanárként is minden sorát.

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Csutorás Lászlóval.

Szerk.: Sütöri Laura