´56-os magyar építészek: Szörényi Egon

Az 1956-ban kivándorolt magyar építészek pályafutását vizsgáló sorozatában Karácsony Rita ezúttal Szörényi Egon munkásságát mutatja be. A forradalom évében diplomázott építész diákéveiről, viszontagságos emigrációjáról, amerikai kalandjairól és németországi karrierjéről is mesélt a kutatónak. 

A sorozat következő részeként Szörényi Egon (Budapest, 1932–) munkásságából ismerhetünk meg néhány megvalósult épületet és tervpályázati anyagot. 1956 novemberében az akkor frissdiplomás építész Magyarország elhagyása mellett döntött, de a forradalomban vállalt szerepe miatt nem is lett volna más választása. Külföldön a kezdetektől önálló irodát szeretett volna alapítani, de az Amerikai Egyesült Államokban, majd Franciaországban, és Angliában sem nyílt erre lehetősége. Németországban ellenben továbbra is rengeteg feladat várt az építészekre. 

Végül 1965-ben, egy németországi iskolaépületre meghirdetett tervpályázat elnyerését követően hozta létre saját irodáját két kollégájával közösen, mely így az SWP – Szörényi–Werner–Praun (1975-től Szörényi–Praun) nevet kapta. Szörényi életművében rendkívül jelentős a tervpályázati részvétel, összesen 113 pályamunkát készített munkatársaival. Indult magyarországi kiíráson is: a Nemzeti Színház 1989-es és 1997-es pályázatán.

Tervezési feladatai során mindig figyelemmel volt az épített és a természeti környezet adottságaira, ugyanakkor – példaképe, Frank O. Gehry hatására – az adott épületet sok esetben szobrászati alkotásként közelítette meg. Az utóbbi felfogást az is erősítette, hogy a ház különböző funkciójú egységeinek előszeretettel adott más-más formát, így a használatok az épülettömeg kialakítását is nagyban befolyásolták.  

Szörényi Egon visszaemlékezése
_személyes találkozás Budapesten 2017. március 30-án

Egyetemi évek 

A Műegyetemre nem vettek fel egyből. De nem azért, mert nem voltak jók a tanulmányi eredményeim, hanem mert már a középiskolás igazgatómnak sem tetszettem. Bilgeri csizmában jártam, azt mondjuk nem tudom, hogy honnan kaptam, az biztos, hogy nem volt rá pénzem. Nagyon kitűntem a csizmámmal a gimnáziumban, és emiatt az igazgató a káderjelentésemben jampecnek nevezett. Tegyük azért hozzá, hogy a csizmához nagy haj is társult. Nem vettek tehát föl a rossz káderlapom miatt, így elhatároztam, hogy geológusnak megyek, oda fel is vettek volna, de közbejött egy szerencsés véletlen. 

Volt egy szomszédunk Kőbányán, aki a Műegyetem tanulmányi osztályán dolgozott. A villamoson sokszor utaztunk együtt, és az egyik alkalommal neki is elmeséltem, hogy sajnos nem vettek fel az építészkarra. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy lesz pótfelvételi, próbáljam meg és addig is szerezzek egy jobb kádert. Ebben is mázlim volt, mert nyáron a középiskolai igazgató – aki lejampecozott – nem volt bent az iskolában, csak a helyettese, a régi latintanárom. Édesanyám ment be végül a helyetteshez, hogy szerezzen nekem egy új káderjelentést – sikerrel is járt, kaptam egy újat, amiben agyba-főbe dicsértek. Ezt vittem a pótfelvételire. Az is nagyon sokat segített a felvételiben, hogy egy építészkarra járó, felsőbb éves régi jó barátom pont akkoriban mesélte el, hogy miről vitatkoznak az építészek: a modernről és a szocreálról ment a vita Major Máté és Perényi Imre között, utóbbi Moszkvában tanult. Behívtak a felvételire, először matematikai és más szakmai kérdésekre kellett válaszolnom, aztán megkérdezték, hogy miért szeretnék építész lenni? Mondtam, hogy affinitást érzek az építészet iránt, tulajdonképpen már hároméves koromban nagyon élveztem az építőkockákból való építkezést. Hozzátették, hogy ha érdekel az építészet, akkor biztosan tudom, hogy mi történik most az építészberkekben. Elmondtam, amiről szerencsére már értesültem, hogy most zajlik a modern és a szocreál harca. Persze megkérdezték, hogy mi a véleményem a kérdésről. Tudtam, hogy mit kell válaszolni, úgyhogy felvettek utólagosan. 

Egyébként azért írtak ki ebben az évben (1951) pótfelvételit, mert nem jelentkeztek annyian az építészkarra, ahány hallgatót fel szerettek volna venni és enélkül nem tudták volna teljesíteni a tervet. Akkoriban minden területen terveket kellett teljesíteni. Októberben kezdtem az építészkart, de akkor a többiek már egy hónapja jártak a Műegyetemre, emiatt éjjel-nappal rajzoltam és tanultam, hogy behozzam a lemaradást. De ezzel nem volt problémám, hiszen amiért az ember lelkesedik, ahhoz sokkal nagyobb elánnal áll hozzá. Sikerült úgy átlavíroznom a műegyetemi éveken, hogy nem rúgtak ki – mindig féltem attól, hogy esetleg kiderül, hogy volt egy másik káderjelentésem is, de szerencsére ezt a szomszédnőnk megsemmisítette. 

Később aztán meg is szűnt a szocreál, diplomatervemként 1956-ban már egy abszolút modern épületet terveztem, a miskolci egyetem sportlétesítményét. A Középülettervezési Tanszéken diplomáztam, Dávid Károly volt a külsős diploma-konzulensem. Nagyon büszke voltam arra, hogy mikor megnézte a tervemet, azt mondta, most beszéljünk úgy, mint építész az építésszel. Nagy név volt már akkor Dávid Károly, leginkább a Népstadion tervezőjeként ismerték. Még nem is diplomáztam le, ennek ellenére már úgy beszélt velem, mint egy kollégával…  

Áprilisban diplomáztam, mert 1956-ban tartottak előrehozott diplomavédést is, és mivel én mindig kicsit güzü voltam, az első alkalommal rögtön nekimentem a diplomának. Az egyetemet követően négy hónapot dolgoztam Miskolcon mint építész. Miskolcról ősszel visszajöttem, mert kezdődött a kötelező katonaság, amely szeptembertől decemberig tartott volna, ahol tartalékos tisztnek képeztek volna ki minket, de közbejött a forradalom. 

1956 – a forradalom

A forradalom idején katonák voltunk, és mint végzős egyetemistákat, mindannyiunkat bezártak a budaörsi laktanyába. Féltek attól, hogy a forradalom mellé állunk majd, hiszen az építészkar is részt vett a történésekben. A laktanyában lefegyvereztek minket és addig tartottak bezárva, amíg a katonaság át nem állt a forradalom mellé. Ezt követően különféle csoportokra osztottak bennünket, és kiküldtek a város különböző pontjaira, én a Fő utcai börtön védelmére lettem kivezényelve, ahol a forradalmárok foglyait őrizték. Állandóan kísérletet tettek arra, hogy kiszabadítsák őket, így nekünk – felfegyverzett katonáknak – az volt a feladatunk, hogy védjük a börtön épületét.

Volt részem egy pár nagyon veszélyes szituációban is. Például a Fő utcai bejárat előtt mindig volt két őr. Egy alkalommal, mikor éppen én álltam őrségben, a leváltásom után néhány perccel végigszáguldott egy Pobjeda a Fő utcán, és közben leadott egy sorozatot a kapuban lévő őrökre. Ha nem váltottak volna le, akkor ott haltam voltam meg én is, ahogy a két kollégám. Egy másik alkalommal feljutottak a Gyorskocsi utca 44-es szám alatti épület tetejére az ávósok, és egy mesterlövésszel lőttek minden mozgásra, amit a szemben lévő Fő utcai házban észleltek. Felvezényeltek bennünket is a tetőre, hogy próbáljuk meg lelőni az ávóst. Beálltunk a kémények mögé és vártuk a következő torkolattüzet. Mindannyian arrafelé irányítottuk a fegyverünket, így sikerült likvidálni a mesterlövészt, persze nem tudjuk, hogy kinek a lövése ért célba.

Mikor számítottak rá, hogy esetleg jönnek az ávósok, riadót fújtak. Mindenkinek volt egy-két ablaka az épületben, riadó esetén be kellett állni az ablakba és figyelni, hogy mi történik, jön-e valaki. Az egyik ablakom a Fő utcára nézett, a másik a Nagy Imre térre. Egyszer csak észrevettem szemközt egy civil ruhás alakot, és láttam, ahogy az egyik lépcsőházból rohan a másikba. Az volt a parancs, hogy lőjünk, ha gyanús alakokat észlelünk, de én ezt nem tudtam megtenni. A végén kiderült, hogy az egyik túlbuzgó forradalmár volt az, aki ellenőrizte a lépcsőházakat, hogy vannak-e még ott ávósok. Szerencsére a többiek sem lőttek, lehet, hogy nekik szóltak, csak nekem nem, vagy az is lehet, hogy közülünk ment át valaki a szemközti házakba körülnézni. 

November 4-én bejöttek az oroszok, ezt követően átvezényeltek bennünket a Bem téri laktanyába. Tudtuk, hogy ha elkapnak minket, akkor felkoncolnak, így átmentünk. Ott a tisztek úgy döntöttek, hogy mindenkit hazaküldenek, mindenki meneküljön amerre lát. Ezt hallva kb. húszan úgy határoztunk, hogy Ausztriába menekülünk és rögtön el is indultunk gyalog a Budai-hegyeken át. Az erdőben, valahol a Pilis-hegységben fiatal tisztiiskolások jöttek velünk szembe, ők figyelmeztettek bennünket, hogy a közelben, egy szélesebb út túloldalán már ott vannak az oroszok. Látták, hogy fegyver is van nálunk, azt tanácsolták, hogy azonnal dobjunk el mindent, mert katonaruhában voltunk, és aki katonaruhában volt és fegyver is volt nála, azt azonnal lelőtték. Elhajítottuk hát a fegyvereket, volt egy pisztolyom is, azt a biztonság kedvéért megtartottam, de mikor már elkezdtek megállítani minket a ruszkik, megijedtem és eldobtam azt is. Elfogtak bennünket és visszahoztak Pilisvörösvárra vagy valahová a Pilisi-hegyekbe. Bezártak minket egy épületbe, nem tudtuk, hogy mit akarnak velünk kezdeni, mindenesetre kint állt az épület előtt egy felfegyverzett orosz őr.

Később hangokat hallottunk, forradalmárok jöttek, lövöldöztek, kiabáltak. A nagy hangzavart nagy csönd követte. Egy darabig ültünk, aztán kimerészkedtünk: eltűntek az oroszok és a forradalmárok is. Gyorsan leléptünk és kettéváltunk. Az egyik csoport ment tovább a határ felé, a pestiek – így én is – inkább elindultunk vissza Budapestre, nem akartuk még egyszer megkísérelni a határátkelést. Egyik barátommal együtt gyalogoltunk a főváros felé. Az Árpád híd pesti hídfőjénél már ott voltak az oroszok, a másik oldalon pedig a forradalmárok. A pufajka miatt úgy nézhettünk ki, mintha oroszok lennénk, így nemcsak az oroszok, hanem a forradalmárok is lőttek ránk. Az volt a szerencsénk, hogy a híd nagy vaselemekből áll, így ha beálltunk ezek mögé, az elemek felfogták a lövéseket és csak a lövedékek kopogását hallottuk. Megvártuk, amíg sötét lett, majd elemről elemre haladva átszállingóztunk Pestre.

Az oroszok akkorra már elmentek a hídfő mellől, viszont a Lehel utcán orosz tankok jöttek velünk szembe – nagyon veszélyesnek tűnt a helyzet –, így bementünk az első bérházba. Mindenképpen át akartunk öltözni civilbe, mert még mindig katonaruhában voltunk. Kértünk civil ruhát az egyik lakótól, sikerült átvennünk valami ócska munkaruhát. Közben annyira lövöldöztek, hogy le kellett menni az egyik pincébe. A lakók látták, hogy katonák vagyunk, így nem engedték meg, hogy mi is lemenjünk, mert úgy gondolták, hogy miattunk az egész házat szét fogják lőni. Végül visszamentünk oda, ahol a ruhát kaptuk, ők beengedtek minket. Megúsztuk, majd a következő nap indultunk tovább Kőbánya felé. A Pongrác út egyik oldalán a betonfal tele volt vérnyomokkal. 

1956 – menekülés 

Végül hazajutottunk, nagyjából két hetet voltam otthon, majd megjelent az első újság a címlapon a következő vezércikkel: a Fő utcában a becsületes kommunistákat nyilasbanditák őrizték. Apám olvasta elsőként az újságot és egyből felkeltett, hogy azonnal induljak el a határ felé, mert ha nyilasoknak neveznek bennünket, akkor előbb utóbb megtalálnak, ráadásul a nevünk is ki volt írva a Fő utcai épületben, mert mindenki kapott egy névre szóló szobát.

Este megbeszéltük egy másik barátommal, Gábor Emillel, hogy másnap reggel indulunk biciklivel a Kelenföldi pályaudvarra. Útba ejtettük a harmadik barátunkat is, Bélát, de nem ő nyitott ajtót, hanem az édesanyja. Béla meggondolta magát, mégsem akart velünk jönni. A Bartók Béla úton lakott még egy volt műegyetemi évfolyamtársam, Werkner Tibor – aki most Ausztráliában él –, felmentünk hozzájuk is azzal, hogy náluk hagyjuk a bicikliket. A mamája nyitott ajtót. Mondtuk, hogy csak a biciklik miatt jöttünk. Az édesanya gyorsan felkeltette Tibort, és hallottuk, ahogy mondta neki, hogy itt van két barátja, akikről nem lehet tudni, hogy mire készülnek, de nagyon gyanúsak. Tibor kijött pizsamában, kérdezte, hogy mik a terveink. Mondtuk, hogy itt hagyjuk Magyarországot. Tibor öt perc alatt elhatározta, hogy ő is velünk tart, a pizsamát gyorsan levette és felöltözött.

Hárman együtt szálltunk fel a Kelenföldi pályaudvaron a vonatra, amely tele volt disszidensekkel. Még egy srác csatlakozott hozzánk, mert nem szeretett volna egyedül maradni. Elindult a vonat, már Levél község közelében jártunk, amikor a tájékozottabbak végigmentek a vonaton és figyelmeztettek minket, hogy szálljunk le, mert Levélnél mindenkit ellenőriznek, és aki nem tudja valahogy igazolni, hogy nem lelépni akar, azt rögtön elfogják. Így hát leszálltunk és nekiindultunk gyalog a határnak. Volt egy vezetőnk is, akivel az egyik parasztháznál ismerkedtünk meg, vállalta, hogy pénzért cserébe elvisz minket a határig. A határnál otthagyott bennünket, de előtte elmondta, hogy már csak egyenesen kell mennünk, majd látni fogunk egy felszántott részt, amelynek a túloldalán már ott van Ausztria.

Útközben a négy emberből lettünk vagy százan. Sötét volt, de hiába, egy határőr meghallotta a hangokat, a gyereksírást, és így az őrök fellőttek egy rakétát, amely megvilágította az egész csoportot. Orosz határőrök voltak, nem is ávósok, akkor már oroszokat is bevetettek. Azt hittük, hogy a levegőbe lőttek, persze mindenki megijedt és elkezdtünk rohanni a szélrózsa minden irányába. Mindhárom társamat elvesztettem, egyedül rohantam a határ felé – legalábbis úgy gondoltam, hogy arra tartok. Végül már teljesen egyedül voltam, csönd volt, úgy tűnt, hogy Ausztriában vagyok. Lepihentem, úgy döntöttem, hogy majd reggel megyek tovább.

Eljött a reggel, november 24-e volt. A távolban kirajzolódott előttem egy település sziluettje, bementem az osztráknak hitt faluba, de már az első házaknál mindenhol magyar beszédet hallottam. Úgy voltam vele, hogy hát Burgenlandban laknak magyarok… De aztán jött velem szembe egy vasutas is magyar egyenruhában. Megszólítottam, hogy még Magyarországon vagyunk-e? Persze, válaszolta. Ránéztem az arcára, és rögtön láttam, hogy jóindulatú. Megkérdeztem, hogy szerinte hogyan tudnék átjutni a határon. Azt javasolta, hogy mivel nagyon hideg a reggel, és a határőrök ilyenkor még nem szeretnek kijönni, menjek végig a sínek mentén a határig, Hegyeshalomig. De gyorsan induljak el, mert később már ott lesznek az őrök.

El is indultam, de észrevettem, hogy bent pöfékel egy vonat az állomáson, amely Pest irányába megy. Végigrohantam a vagonokon, hátha megtalálom a barátaimat. Werknert tényleg meg is találtam, ott ápolta a lábát az egyik kocsiban, meglőtték. Megpróbáltam meggyőzni, hogy jöjjön velem, ha kell, viszem a hátamon. Ő azonban semmiképp sem akart jönni. Ekkor derült ki számomra, hogy nem csak felfelé lőttek az orosz határőrök... Addig győzködtem Tibort, hogy végül mégis úgy döntött, velem tart. Elértünk a határig. Lövéseket hallottunk a töltés másik oldaláról, de már láttuk a felszántott részt, így elkezdtünk kúszni a földön. Egyszer csak két katona termett előttünk, felállítottak minket. Magyarok voltak. Minden megmaradt vagyonunkat felajánlottuk nekik, csak engedjenek át a határon. Egymásra néztek és beleegyeztek. Nekem már csak egyetlen vagyontárgyam volt, az órám, így azt adtam oda, Werkner pedig a megmaradt pénzét.

Így sikerült végül átjutnunk a határon. Sokszor voltunk boldogok azelőtt is, például mikor leérettségiztünk, de mikor a hátunk mögött volt az osztrák zászló… Szabadok voltunk, ezt az érzést nem lehet leírni. A szovjet rendszerben mindig félni kellett mindentől, nem mondhattunk akármit, mert nem tudhattuk, hogy ki fog beköpni. Kikerültünk egy zárt rendszerből és egyszerre az egész világ ott volt előttünk. 

Bementünk Nickelsdorfba, ahol kaptunk meleg teát. Három-négy napig a vonaton laktunk, majd bekerültünk Bécsbe, ahol végre találkoztam a bátyámmal is, aki a feleségével egy héttel hamarabb indult útnak. Kérdezte, hogy hova akarok menni, ők Németországba mennek, szeretnék, ha velük tartanék. A bátyám nagyon jól tudott németül, mert a nagymamánk osztrák volt, nem is beszélt magyarul. Mikor nála nyaraltunk bőven volt lehetőségünk arra, hogy tanuljunk tőle németül, a bátyámnak ez jobban sikerült, hiszen hat évvel volt idősebb nálam, hattal többször volt nyaralni a nagymamánál. Végül meggyőzött, hogy menjek velük. A következő nap indultak a buszok Münchenbe, ki is mentem a buszállomásra, de csak hogy közöljem a bátyámmal: máshogy döntöttem.

Előző este ugyanis elmentem az Opera előtti földalatti megállójában kialakított kávézószerűségbe, amely a menekültek találkozóhelye volt. Ott mindent meg lehetett tudni, hogy mit hol lehet kapni, hol kell jelentkezni Amerikába stb. Találkoztam a kávézóban egy barátommal, aki szintén egy héttel korábban jött ki Ausztriába, ő is az évfolyamtársam volt, de zenész is volt, emiatt mindenképpen Amerikába akart menni, a jazz szülőhazájába. Bíztatott, hogy tartsak vele, Európában sosem lesz nyugalmunk. Werkner pedig mindenképpen Ausztráliába akart menni, olyan messze, amennyire csak lehet. Ő Ausztráliára akart rábeszélni, de végül úgy határoztam, hogy Gyümölccsel (hivatalos nevén Ginter Tibor) megyek Amerikába. Én is nagy jazzbarát voltam, mert sok barátom zenész is volt.

Közöltem tehát a bátyámmal, hogy beadom a kérvényt Amerikába. Az egyetemi hallgatóknak egyszerűbb volt a helyzete, így letagadtam, hogy van diplomám, azt mondtam, hogy utolsó éves vagyok és Amerikában szeretnék továbbtanulni. Emiatt rögtön az egyetemi hallgatókkal együtt szállásoltak el egy osztrák iskolaépületben. Karácsonykor indultunk útnak, először Bremerhavenbe vittek minket, majd hajóra szálltunk. Borzalmas viharba keveredtünk, így sokkal később érkeztünk meg Amerikába, mint ahogy kellett volna. 

Útkeresés az Amerikai Egyesült Államokban 

Amerikában Camp Kilmerbe kerültünk, a New Jersey államban kialakított menekülttáborba. A táborban mindenkinek szüksége volt egy pártfogóra. A művészek és egyetemi hallgatók támogatója az IRC volt, az International Rescue Committee. Ők képviseltek minket, és próbáltak nekünk állást szerezni. Kivittek a táborból, szállodai lakásba kerültünk, és hetente kaptunk 25 dollár költőpénzt. Közben minden nap be kellett mennünk az IRC irodájába, ahol segítettek állást keresni. Los Angelesbe szerettem volna menni, mert oda mentek a zenész barátaim. De erről szó sem lehetett, mert az IRC New York államhoz tartozott, így New Yorkban találtak nekem állást.

Építészként kezdtem dolgozni 1957 januárjában. Nagy szerencsém volt, mert az irodában dolgozott egy magyar építész is, aki még régebben ment ki Amerikába. A mellette lévő asztalt kaptam meg, ő segített a fordításban. Általában olyan munkákat kaptam, amihez nem is nagyon kellett beszélni. Például egy kórház color schedule-jét kellett elkészítenem, tehát minden elemnek meg kellett határoznom a színét. Ha valami téglából volt, akkor megkaptam a különböző téglafajtákat bemutató prospektust. Fogtam a színes ceruzát, és megnéztem az anyagmintákat, másra ehhez a feladathoz nem nagyon volt szükség.

Négy hónapot dolgoztam az irodában, 1957 áprilisáig. Kiderült, hogy a magyar kollégám is Kaliforniába szeretne továbbmenni, emiatt úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzá. Felmondtunk és Greyhound busszal elindultunk Kaliforniába. Nem siettünk, meg akartuk nézni egész Amerikát, így cikk-cakkban haladtunk, voltunk fönt Chicagóban, majd délen a Mississippi mentén eljutottunk New Orleansba is. Három-négy hétig utaztunk. Ennél a busznál csak a cél a fontos, tehát ha veszel egy jegyet Los Angelesbe, az már tőled függ, hogy milyen útvonalon jutsz oda. Ezt a lehetőséget mi teljesen kihasználtuk. 

Los Angelesben ért aztán a meglepetés: azt hittem, hogy majd ott is rögtön kapok állást. De erről szó sem volt. Kaliforniában az amerikaiak sem kapnak könnyen munkát, hiszen rengeteg a bevándorló, Amerika más részeiről is nagyon sokaknak Kalifornia az álma. Nem volt állás, a pénzem elfogyott, így jobb híján elmentem mosogatni. A hollywoodi hegyekben egy osztrák tulaj éttermében kaptam mosogatói állást. Éjfél körül végeztem, az utolsó buszom már elment, csak taxival mehettem volna haza, de annyi pénzt nem kaptam, hogy ki tudtam volna fizetni, így egész éjjel ültem a padon, és bámultam magam elé – ez Amerika, ez kellett nekem, diplomával a zsebemben…

Végül csak egy napig mosogattam és gyorsan kerestem egy másik állást. Cutter lettem egy textilgyár lerakatában. A filmgyárak is itt vásároltak be, megrendeltek mondjuk 25 yard textilt, azt kellett levágnom. Néhány hétig dolgoztam itt, és közben folyamatosan jelentkeztem építészirodákba. Emery Kanarik magyar származású építész irodájába végül behívtak egy interjúra. Rögtön fel is vettek. Az irodában dolgozott volt tanársegédem is, Babits az Épületszerkezet-tan tanszékről. Mellé ültettek, de a főnök is magyar volt. Általában kaptam egy alaprajzot és egy metszetet, erre kellett készítenem 10-15 db homlokzatvariációt. Ezt mondjuk élveztem, és volt is gyakorlatom még a szocreálból, amikor mindenféle díszítést kellett ráakasztani a homlokzatokra. Amerikában is meg lehetett oldani a díszítésből kiindulva a variációkat, viszont modern elemeket használhattam.

Már egy éve Los Angelesben éltem, amikor hallottam, hogy egy magyar srác autóval indul New Yorkba és utazótársakat keres. Rájöttem közben, hogy New Yorkban sokkal több a lehetőség. Jó volt Los Angelesben is, de az irodában állandóan családi házakat terveztünk. Persze nem egyszerű családi házat sem tervezni, nem igaz, hogy minél nagyobb az épület, annál nehezebb a feladat, hiszen egy kis ház esetében nem lehet a fantáziát annyira szabadjára engedni. 

Végül négyen magyarok elindultunk vissza New Yorkba. Akkor már a nyelvvel nem volt problémám, gyorsan kaptam állást, mondjuk az sem volt annyira kecsegtető. Szerettem volna önálló építész lenni, de azt láttam magam körül, hogy ez Amerikában szinte lehetetlenség, és itt pályázatok sincsenek. Összespóroltam egy kis pénzt egy év alatt, majd pedig elhatároztam, hogy visszajövök Európába. 

Ismét Európában – az SWP-iroda

Azt hittem, hogy bárhol találok állást. Először Párizsba mentem, ott azonban nem kaptam munkavállalási engedélyt. Elmentem Angliába, hiszen angolul már tudtam, de ott sem kaptam engedélyt. Akkor átjöttem Németországba, Düsseldorfba, ahol a bátyámék laktak. Biztattam magam, hogy biztosan sok munka lesz Németországban, hiszen az egész országot lebombázták a háborúban. Úgy terveztem, hogy maradok egy évig. A bátyámnál laktam, így lakásproblémám nem volt. Kinyitottam az újságot, amely tele volt építészmérnököknek szóló álláshirdetéssel. Rögtön felvettek egy tervezőirodába, ahol egyből komoly munkákat kaptam, nem kellett színterveket és variációkat készítenem egy témára.

A Hans Werner Brandt nevű irodában dolgoztam egy ideig, de aztán találtam egy még jobb munkalehetőséget. Brandt kihasználta, hogy frissen jöttem és így nem kerestem nála sokat. A következő munkahelyemen pályázatokat kellett csinálnom, ami nagyon tetszett. 

Napközben az iroda pályázatain dolgoztam, munka után pedig a sajátjaimon. De a saját nevem alatt nem pályázhattam, mert számos olyan előírás volt, aminek nem feleltem meg: Nordrhein-Westfalenben kellett lakni, a német állampolgárság ugyan nem volt feltétel, de az építészkamarai tagság kötelező volt. Nem volt más választásom, találnom kellett valakit, akinek a neve alatt pályázhatok. Volt egy építész kolléganőm, akit sikerült meggyőznöm, hogy vegyen részt velem egy pályázaton, az ő neve alatt indulhatnánk. Ha megkapjuk a megbízást, akkor majd nyitunk egy közös irodát. Azonban kiderült, hogy a büderichi iskolapályázaton ő sem indulhat, mert nem volt önálló építész, a postánál állt alkalmazásban. Az édesapja viszont építész volt, igaz már nem dolgozott. Végül az öregúr neve alatt adtuk be a pályázatot.

Ingeborg Wernernek, a kolléganőmnek nem igazán tetszett a tervem, így ő is készített egy változatot. Az én tervem eltért a megszokott iskolaépületek terveitől. Mivel nem jutottunk közös nevezőre, elmentünk egy ismerősünkhöz, egy jónevű nyugdíjas építészhez, és megkérdeztük, hogy szerinte melyik tervet adjuk be. Az építész úr rögtön az én javaslatomat választotta. Ezt már a kolléganőm is elfogadta, így kidolgoztuk a tervemet. Meg is kaptuk az első díjat, persze Ingeborg édesapjának neve alatt indultunk, de fel voltunk tüntetve mind a ketten mint munkatársak. Közben a munkahelyemen, König építész irodájában az egyik iskolát terveztük a másik után, de ott csak alkalmazott voltam. Persze mikor gratuláltak egy első díjért, akkor a végén velem is kezet fogtak, de egy idő után nem tudtam elviselni azt, hogy a főnök azt sem tudta, éppen mit tervezünk, a díjkiosztáskor mégis neki szólt az elismerés. 

A polgármester ismerte az öreg Wernert, így biztos volt benne, hogy nem ő tervezte az iskolát, hanem a két munkatársa, vagyis mi. Behívott az irodájába. Mondta, hogy megkapjuk a megbízást, de előbb gyorsan létre kell hoznunk egy irodát. Az ún. Bauausschuss döntött minden építkezésről a városban, így az iskolaépületről is, de előtte kijöttek, hogy megnézzék, valóban létezik-e az irodánk. Ezt megelőzően kivettük az első üres pincehelyiséget, mondjuk a hátsó részen besütött valamennyi fény. Vettünk asztalokat, rajzokat tettünk a falra. A Bauausschuss azt látta, hogy megvan az iroda és a terv is, így megkaptuk a megbízást. Ekkor határoztam el, hogy nem megyek vissza Amerikába, mert Németországban lehetek önálló is. Időközben a másik irodából sikerült elcsábítanunk egy másik kollégámat, hogy dolgozzon ő is nálunk. Hogy ne legyen kérdés a későbbiekben, marad-e, bevettük társnak, hárman lettünk, így kapta az iroda az SWP nevet: Szörényi, Werner, Praun. Praun osztrák építész volt. Werner és Praun készítették a kiviteli terveket az iskolához, én meg közben dolgoztam a következő pályázaton. Megnyertünk egy újabb pályázatot, majd újabbakat, így a végén tizenöten dolgoztunk az irodában, de akkor már egy nagyobb, reprezentatív irodába költöztünk. 

Egy épület esetében mindig az a fontos, hogy mi van körülötte. A büderichi iskolában szerettem volna létrehozni a gyerekek számára egy saját kis birodalmat, egy belső udvart, ahová kijöhetnek az osztálytermekből. Ezzel megkíméltem a környezetet a gyerekzsivajtól, de megadtam a lehetőséget a gyerekeknek arra, hogy identifikálják magukat. A belső udvaron szabadon mozoghatnak. Az iskola tornatermét este mások használják, egyesületek, sportolók, emiatt úgy kellett megoldani a tornatermi részt, hogy kívülről is meg lehessen közelíteni. Az iskola konyhája egyben tankonyha is, ezt esténként főzőtanfolyamok alkalmával használják. A különböző funkciók mind megközelíthetők kívülről is, de mégis össze vannak kötve. Az osztálytermek előtt bőven hagytam teret, így kint is lehet akár órákat tartani. 

A Tisztelet a szülőföldnek c. kiállításra külföldön élő magyar művészek pályázhattak. Engem is értesítettek a lehetőségről postán, valószínűleg eddigi munkásságom és a folyóiratokban megjelent dokumentumok alapján tudták meg a nevemet és elérhetőségemet. Először nem is foglalkoztam a pályázattal, hiszen sok idő az épületeket szépen lefotóztatni, és alig volt időm akkoriban, este 11 előtt általában nem is értem haza, hétvégém nem volt, három évenként mentem szabadságra. De ha az ember olyasmit csinál, amit szeret, akkor nem fárad ki annyira. Annál nem is volt jobb érzés, mikor vártuk a telefont, hogy hogyan döntött a zsűri egy-egy pályázat alkalmával. Ha díjat kaptunk, akkor már az a telefonba elmondott egy mondat rendkívül nagy örömet tudott okozni. Végül a feleségem rábeszélt arra, hogy küldjem be a kiállításra a pályázati anyagot. Beküldtem két tervet, ahogy a kiírásban szerepelt: az iskolát, az első saját tervemet és ezen kívül az egyik társasházam fotóit és tervrajzainak másolatait. 1983-ban mindkettőt kiállították a Műcsarnokban. 

Jelenleg mi a fent említett, általam tervezett társasházban lakunk, a szélső egységben. Egy ún. split-házról van szó, ahol a lakás egy légtérben van elhelyezve, a különféle funkciók egymástól eltolt szintekre kerülnek. A bejárat melletti konyha nyitott konyha, amely akkoriban Németországban nagy újdonságnak számított – ezt Amerikából hoztam, mert ott csak ilyeneket terveznek. Mikor eladtuk a lakásokat, mindig problémáztak a vevők a nyitott konyha miatt. Aztán mindig abban maradtunk, hogy egy hónapig lakjanak a házban, használják a konyhát, és ha nem tetszik, átalakítom és leválasztom. Végül mindenki megszerette, senki sem kérte az átalakítást.

Az elsők közt voltam, akik elkezdték alkalmazni ezt a megoldást Németországban. A házunk homlokzatának két függőleges eleme közös lépcsőházakat rejt magában, ezekből lehet megközelíteni a felső lakásokat. Azóta tovább bővült az épületegyüttes, a kiállítási anyagon még csak az első Bauabschnitt, az első építési fázis látható. Mélygarázst is építettünk és kialakítottunk egy tavat az épületegyüttesek közti területen.

1965-ben első iskolatervemért a BDA (Bund Deutscher Architekten) kitüntetett a „Beste Bauten der Nachkriegszeit" díjjal, aminek következményeként felvettek a BDA-ba, ahol röviddel azután már vezetőségi tag lettem. Legelső iskolatervem koncepciója volt az, amely alapján az említett díjra felterjesztettek. 

Az 1970-es években rengeteg épületet terveztünk, számos tervpályázaton vettünk részt, ezek közül az egyik legjelentősebb az volt, amelyet a német építészszövetség, a BDA írt ki Kölnben saját központi épületére. Második díjat kaptunk, de az elsőt nem adták ki. Nagy híre volt ennek a tervnek is, azonban elkövettem egy nagy hibát a pályázat benyújtásakor. Mélygarázs is szerepelt a programban, csak 30 parkolóhelyre lett volna szükség, de én egyből kétszintes parkolót terveztem 60 autó számára. A költségvetésnél is azt vettük figyelembe, hogy kétszintes a garázs, így persze sokkal drágább lett az épület. A zsűri sokáig vitatkozott azon, hogy melyik terv nyerjen. 

A kiírásban az is szerepelt, hogy a telken álló, klasszicista homlokzatú épületet meg kell őrizni (ez az „L" alakú rész). A műemlékvédelem az én tervem mellett állt ki, ugyanis nemcsak a homlokzatot tartottuk meg kulisszaként, hanem az egész épületet beleterveztem az épületegyüttesbe, funkciót adtam neki. Sokkal drágább volt tehát a terv, mint az, amelyiket még jónak tartottak, emiatt nem adtak ki végül első díjat. Ha nem számítom bele a költségvetésbe a plusz egy szint garázst, akár megkaphattam volna a megbízást… 

A Kulturzentrum am Gasteig volt az évszázad pályázata, Münchenben írták ki. Sajnos ezúttal is elkövettem egy taktikai hibát. Teljesen nyilvánvaló volt, és már az elején figyelmeztettek, hogy nem fogják odaadni a megbízást más építésznek, csak egy bajorországinak. Ennek ellenére a saját nevem alatt adtam be a pályázatot. Így második díjat kaptam, pedig a szakfolyóiratok dicsérték a munkám. Mint később megtudtam, az elsődíjas tervező is összeállt egy idős bajor építésszel. A lokálpatrióták meg voltak elégedve, de a szakma kissé felháborodott. Óriási volt a program: színházterem, Volkshochschule (felnőttoktatás), könyvtár, irodák, konzervatórium, étterem, kávézó, gyerekmegőrző, garázsok, és üzletek az utcai részen. Ez volt a legnagyobb munkánk súlyra nézve, a másik pedig a BDA centrum. 

Az anyagok és a szerkezetek megválasztásában mindig figyelemmel voltam a környezetre. Mielőtt elkezdtem volna tervezni, kimentem a helyszínre, megálltam különféle pontokon és elképzeltem, hogy mi illene a területre. Emiatt sosem ötlik negatívan az arra járók szemébe egy-egy épületem. Az anyagok is nagyon fontosak. Rozsdás acéllemezeket használtam egy időben, Düsseldorfban volt egy épület, amelyet ezzel az anyaggal borítottam. Rengeteget használtam a palát (Schiefert) is, természeteset és mesterségeset egyaránt, például a mi házunk esetében. 

A hetvenes évek tehát egy nagyon intenzív időszak volt, de később is számos munkám volt, 73 éves koromban hagytam abba a tervezést. Praun nagyon jó volt kivitelezésben, ő készítette el mindig a kiviteli terveket és a kiírásokat. Az SWP 1975-ig üzemelt az eredeti felállásban, akkor kiszállt Werner, így az iroda Szörényi-Praun irodaként működött tovább, egészen 1994-ig, amikor egyedül maradtam, mert a társam meghalt. Ezt követően a kivitelezést is magam vállaltam egy ideig, mert nem találtam olyan jó munkatársat, mint amilyen Praun volt. A kivitelezés és tervezés nem nagyon ment egyszerre, nem jutott mindenre időm, ráadásul nem is voltam annyira otthon a kivitelezésben. Azt a megoldást is választhattam volna, hogy csak a tervezést viszem a továbbiakban, és egy másik iroda vállalta volna a kivitelezést, de ezt semmiképp sem szerettem volna. Így 73 évesen inkább abbahagytam a munkát. 

A számítógép megjelenése némi változást hozott a mi irodánk életében is. A munkatársaim már rég számítógéppel dolgoztak, de én nem tanultam meg. Leültem a kollégák mellé, ők pedig „megrajzolták" a számítógépen, amit mondtam. Nem kellett radírozni. Van az a játék, hogy Amerikából jöttem, mesterségem címere… Ha az építészt kellett elmutogatni, akkor csak a radírozás mozdulatait mutogattuk – máris kitalálták, hogy melyik foglalkozásról van szó. Tényleg embertelen, hogy mennyit radíroztunk, főleg a tuskihúzást követően. Több időbe került, mint maga a rajzolás.  

Összesen 113 pályázaton vettem részt, 57 díjat nyertem, ebből 23 első díjat. Magyarországon is indultam pályázaton, mégpedig a Nemzeti Színházra kiírt 1989-es és 1997-es pályázatokon. A színház esetében az volt a legköltségesebb, hogy előkészítsék a területet az építkezéshez. Erre sor is került, de aztán mégsem ment tovább az építkezés. A földalattik miatt gondoskodni kellett arról, hogy a terület elbírja majd a nagy súlyokat, megvalósult a tartókkal történő kiváltás. A legnagyobb közlekedési gócpont fölé került volna a színházépület, a meglévő buszpályaudvar mellé. Egy nagy előadóterem és egy kicsi színházterem is szerepelt a programban. Az építészek közül sokan jobbnak találták az első tervemet, a terv megvételt nyert 1989-ben. Ebben is megtalálható a kétféle méretű színházterem. A tervek lényegi részét Németországban készítettem, de Magyarországon kerestem rajzolókat és itt fejeztük be a pályamunkát. 

Magyarországhoz más feladat is kötött, mégpedig az 1983-as ráckevei nemzetközi alkotótábor, ahol mester voltam, akárcsak Tokár György. A mesterekhez 3-4 tehetséges fiatal építészt osztottak be a világ minden tájáról.

Az építész példaképeim közül Frank Gehryt emelném ki. Már Amerikában is tetszett, amit csinált, de Düsseldorfban győzött meg igazán, közvetlenül a Rajna mellett álló épületegyüttesével. Ezt minden alkalommal megcsodálom, ha arra megyek autóval, van, amit megun az ember, de ezt nem lehet. Mies van der Rohe is hatalmas építész, de nem vagyok nagy van der Rohe barát. Gehry jóformán szobrokat alkot.

Nem szeretem az építészetben, ha nem lehet észrevenni a funkciót, fontos számomra, hogy le lehessen olvasni kívülről is az épületrészek funkcióját. Nagy irodaházakban gyakran előfordul, hogy a nagy előadóteremnek és a mellette található vizes helyiségeknek ugyanolyan a megjelenése. A lépték és az elemek egymáshoz való viszonya is nagyon fontos, az elemeknek mindig harmóniában kell lenniük egymással. Sokszor éreztem, hogy nem jó valami, aztán kiderült, hogy csak egy ablakot kellett arrébb húzni 30 cm-rel. Ezek miatt egy kis családi házat talán még nehezebb megtervezni. Egy felhőkarcolóban sok funkció van, azokkal lehet játszani, a funkciókból lehet tömeget alkotni, és a tömegek egymásra hatásából, egymással való kapcsolatából – mind színben, mind formában – jön létre az épület. 

Karácsony Rita

A képeket Szörényi Egon bocsátotta a szerző rendelkezésére a 2016–2017-ben lezajlott kutatás alkalmával. A kutatás az MMA Építőművészeti Tagozatának támogatásával zajlott.