A Főnix leszállt – Andrássy út 83-85.

Egy kétszer is leégett ház elég rossz ómen. Ilyen hírhedt ikon felújítása két módon végződhet: vagy hatalmas bukásként folytatódik „élettörténete", vagy hamvaiból éled újjá sorsának döbbenetes pálfordulásával. Közömbös út ilyen történet után egész egyszerűen nem opció.

Nem csak a Kodály körönd, de az egész főváros talán leginkább várt felújításáról van szó. Budapest egyik legszebb neoreneszánsz épülete leégett egyszer 1929-ben is, a rendszerváltást követően pedig szövevényes tulajdonjogi históriának nézhetett elébe. Harmadik emeletének és tetőterének későbbi tulajdonosa megkezdett ugyan egy rehabilitációs folyamatot, ám a történet mindenki számára ismert:

Mamedov Nizami lett az a fejlesztő, aki vállalta végül a legújabb revitalizációt. Egy olyan építészirodát kért fel, amely viszonylag fiatal az építőiparban, műemléki felújítások terén pedig egyenesen „újoncnak" is számít. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen fontos projektre akkor miért nem valamelyik „műemlékes csimborasszót" kérték fel, ám a válasz egyszerű: a PhoenArchitekt eddig valóban csak egyetlen épületfelújítást vállalt még, viszont az nem más volt, mint a több díjat is bezsebelő, egykori szabadkőműves páholyból kialakított Mystery Hotel.

A Phoen ott is az építészeti felújítást vezette, míg a belsőépítészetet és úgy en block az arculatot a neves VARRODESIGN formálta. Varró Zoltán csapata jött újragondolni ennek az épületnek a lelkét is, és rögtön le is fektette pilléreit egy nagy szintugrásnak. A cél egy felsőkategóriás, luxusingatlanná vált, amelyről a jövőben csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Természetesen ezt követően a büdzsé is megugrott jócskán, a tulajdonos azonban tudta mit vállal. A PhoenArchitekt és a VARRODESIGN párosa garancia lett a Mystery Hotel óta, ennek a műemléknek pedig pontosan ilyen biztosítékokra volt szüksége szörnyű múltja után.

Bojár Iván András ötletes megfogalmazását idézve a körönd a főváros elképesztően izgalmas „forgószínpada", ahol négy historizáló épület jár keringőt – határpontot jelölve az Oktogon felé nyúló zártsoros szövet és a liget felé folytatódó villanegyed között. A négy épületből kettőt a turai kastélyt jegyző Bukovics Gyula tervezett, a sgraffito áradatban úszó palotát pedig Petschaucher Gusztáv álmodta meg (aki az egész térkialakításért is felelt.) Ez utóbbit a MÁV felsővezetői népesítettek be, míg a szemben lévő és szóban forgó ház szintén a MÁV tulajdona volt,de ennek lakásait kiadásra szánta már a vállalat.

Az épület az 1880-as évek első felében készült el, tervezője pedig nem más volt, mint a Szent István Bazilika belsőépítészeként ismert Kauser József. Korának egyik igen kifinomult, a neoreneszánsz kastélyokkal vetekedő épületéről van szó, mely öt udvarával (!) kivételesen nagy bérháznak számít. Andrássy útról nyíló nagy átriuma a délkeleti irányba csatlakozó udvarral olyan hatásos, loggiával áttört átmenetet prezentál, amelyre azért kevés példa akad a fővárosban.

Az épületben a fejlesztő 44 lakást fejlesztett főként a tetőtéri szinten, mindezzel együtt felújította a homlokzatokat és az öt udvart is. Virág Gergely, a PhoenArchitekt tervezője elmondta, hogy a padlás teljesen nyitott volt, a válaszfalakat ugyanis a tűz előtt már elbontották, a katasztrófa ezért tudott szó szerint futótűzként elburjánzani. A koronázó párkány felett tehát szinte nem maradt meg semmi, így a legkisebb párkánytagozattól az utolsó bádogcsipkéig 1:1-ben kellett rekonstruálni a részleteket.

Kívül „konzervatív restaurálással", belül viszont „kreatív rehabilitációval" dolgoztak. A külsőt tekintve nincs részlet, ami nem az eredeti megjelentést tükrözi. Ez a homlokzat a saját korában is különlegesnek számított kerámia díszítései révén, amelyekhez hasonlót Steindl Imre alkalmazott újdonságként majdnem egyidőben neoreneszánsz épületen, méghozzá a Múzeum körúti Polytechnikum homlokzatán.

Olyan finomságokkal tudtak maximum „csalni", mint a koronázópárkány feletti bádog mellvéd, amely eredetileg tömör volt, de most osztott lett több fény beengedése érdekében. A kifinomult helyreállítási attitűd egyébként befolyásolta a többi tulajdonost is a belső védett homlokzatoknál– és végre „kínossá" vált egy-két ember számára a műanyag ablak cseréje a fatokok helyett, ahogy a gang más tulajdonosok által birtokolt részei is egységre törekednek immáron a fejlesztő által vállalt részek gyakorlatával.

Az épület utcai helyreállítása után azonban benn más narratíva is jelentkezik: a főbejárat nem a körönd díszes kapujából nyílik ezentúl, ott ugyanis kávézó kap helyet az épület ívének szinte már cour d’honneur-szerű ölelésében, ahogy a többi földszinti térben is különféle szolgáltatások segítik majd a pezsgő közösségi életet, és hát az épület fenntartását. Az Andrássy úti új bejáratról lobby fogad recepcióssal, és innen jutunk át az első és legnagyobb udvarba is. Minden ilyen átrium külön tematikát és nevet kapott – ez viseli például a Reneszánsz kert nevet, benne virágokban pompázó, mustramintázattal elrendezett kertépítménnyel, amit a műemlék régi tégláiból konstruáltak. Középen Gácsi Barna szobra áll, mely a régi és az új találkozásának témájával játszik. Innen nyílik loggiás átmenettel a Pálma kert is, amely visszaidézi azt a „pálmaőrületet", amely a 19. század polgári miliőjét ábrázoló, fekete-fehér képekről lehet mindannyiunk számára ismerős. A spirituális kényeztetést a kávézóból is elérhető békés, fákkal és tóval kialakított Angolkert nyújtja.

Ha a Reneszánsz kertből felfele tekintünk, azt látjuk, hogy az épület modern lakásainak antracit szürke szintje súllyal nehezedik a neoreneszánsz architektúrára. A tervezők bevallása szerint ennek oka az, hogy a szint színe és formája az eredeti tetőszerkezet kőpalával fedett tömegét juttatja igazából észbe, és így vizuálisan nem okoz konfrontatív látványt. Ezzel vitatkoznék, de pozitív értelemben. Az épület kívülről ugyanis változatlan maradt, s hogy belül mi történik, azzal már bátrabban kalkulálhattak a tervezők, és kifejezetten impulzív is, hogy itt mertek kicsit „drasztikusabbak" lenni.

A tetőtéri szint felé haladva lassan körvonalazódik, hogy milyen érdekes döntésekről volt valójában szó. Mivel a műemléki főhomlokzat szigorú feltételeket szabott, a fenti lakások konkrétan befordultak a belső udvarok irányába. A legnagyobb ablakokat az átrium felé helyezték el, így a duplex lakásoknak padlószintig leérő, keskeny vertikális ablakai mutatnak izgalmas vizuális részletet, belülről pedig különleges térérzetet és látványt teremtenek az emeletek felett.

Mivel a főhomlokzat felől új megnyitásokat nem eszközölhettek, némely lakásnak a magjában elhelyezkedő konyha megvilágítását felülvilágítókkal kellett megoldani, amely a szellőzést is biztosítja egyúttal. Kérdés lehet persze, hogy amennyiben minden napfény a tetőgerincen túl és a belsőudvar felől érkezik, mi a helyzet a lakások körönd felőli traktusával?

Ha épp mondjuk nem az egyik toronyrésszel rendelkezik a lakásunk, a főhomlokzat mögötti terekben valóban kevés természetes megvilágítás adódik egy-egy ingatlannál. Varró Zoltán azt az amerikai penthouse-oknál ismert típust követte, amely kicsit más logika szerint működik, azaz a duplex alsó részén van a hálószoba közvetlenül az előtér mellett, és az emeletre kerültek a közösségi terek és a konyha is. A háló szinte alig rendelkezik bevilágítással, mert a koronázópárkány feletti kőcsipkés mellvéd mögött rejtőznek nem csupán e helyiségek, de az erkélyeik is, mely – embere válogatja – szerintem zseniális lépés, nem mindenki rajong ugyanis a túlságosan explicit, „kirakatba tett" szobákért.

A kőcsipkén keresztül ennek ellenére érkezik fény (ahogy a fotón is láthatjuk), és még rálátás is nyílik a köröndre mintáin keresztül – a lakás másik felének hatalmas üvegfelületei pedig eleve kompenzálnak az intim hangulatú, inkább az elmélyedést nyújtó szobák után.  A tetőtéri szinten a főhomlokzatnak az utolsó – akár csupán dísznek szánt, korábban padlásbevilágítóként funkcionáló – körablaka is ki van használva természetes fényforrásnak, és egy-kettő konkrétan a város legszebb panorámájú mosdóját szolgálja ki vagány rálátással a köröndre.

 Varró Zoltán létrehozott egy ékszerdobozt a körönd amúgy is kincsesdoboznak tekinthető közegében, megteremtve egyúttal azt a munkáját, amelybe irodája is átköltözött végül. A PhoenArchitekt pedig bebizonyította, hogy nem egy „egynyári" műemlékes tervezőcsapat, hanem második munkájával lépett immáron a helyreállításokra specializálódó tervezők első osztályú mezőnyébe.

Pleskovics Viola