”A legerősebb dolog, ha valami megérinti a lelkünk” – Interjú Josef Kristofolettivel

Josef Kristofoletti magyar származású amerikai képzőművész, murálfestő 2024 nyarán egy rezidenciaprogram keretében járt Magyarországon. Az alkotóval, aki munkásságára úgy tekint, mint az építészetet emberközelibbé tevő tevékenység, Hulesch Máté beszélgetett.

A felvétel elindítása előtt Josef arról kezdett mesélni, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rá ittléte alatt egy magyar építész, az interjú így az ebből induló gondolatmenettel kezdődik:

Josef Kristofoletti: Elkezdett érdekelni egy magyar építész munkája, akit nem ismertem korábban: Makovecz Imre. Annyira furcsák a munkái, hogy nagyon megfogott, de nem tudtam, hogy ő milyen megosztó figura a magyar építészetben. Elmentünk Makóra megnézni az ottani épületeit – én még ilyet nem láttam. Fantasztikus! Nagyon érdekes szerintem a munkássága, de megértem, hogy bonyolult a politikai kontextus. Az építészetnek van egy ilyen oldala, ahogy az én munkámnak is – a szabadtéri munka egy része politikai munka, mert kint van az utcán.

Az építészetben a klasszikus, régebbi épületek nagyon dekoratívak. Egyszer-egyszer azt gondolja az ember, hogy lehet, hogy nem volt az olyan rossz. Most, ahogy néztem Makovecz munkáját, megértem… Nekem furcsa ez, most tanultam meg, hogy neki milyen megosztó a munkássága. Volt, hogy felhoztam egy magyar művésznek, hogy nézze meg, milyen érdekes Makovecz valamelyik munkája, és többet nem is állt szóba velem, én meg nem értettem, hogy mit mondtam, én csak felhoztam, hogy érdekes művészi alkotás. Most már jobban értem, hogy bonyolultabb a helyzet vele kapcsolatban, de csak művészi szempontból, esztétikailag nézve nagyon érdekes nekem, ahogy az ő munkája a modernizmus ellen megy. Megértem, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy sok építésznek nem tetszik, de van benne valami, ami engem nagyon megfogott. Te mit szólsz a munkájához?

Hulesch Máté: Egyetértek azzal, hogy nagyon izgalmas munkái is vannak, de sajnos nehéz elvonatkoztatni a politikai kontextustól… Ugyanakkor a szakmán belül elsősorban nem politikai, hanem stiláris okokból volt megosztó. Talán ma már kezd oldódni ez, de az itthoni építészek között sokáig volt egy nagyon erős ellentét: voltak Makovecz követői, az úgynevezett organikus vagy szerves építészek, és volt a másik oldal, szinte mindenki más. Vagy csodáltad, vagy megvetetted, nem volt középút. Ma már a fiatalabb generációk talán máshogy látják, árnyalódik a róla kialakult kép, legalábbis a szakmán belül, de a tágabb közbeszédben még mindig nagyon megosztó figura… Hosszasan lehetne az okokat boncolgatni, de térjünk rá inkább a te munkásságodra. Hogyan indult a pályád?

JK: Igen, a politikai kontextus… Elmesélem, hogy hogyan született a legelső szabadtéri munkám. Nyolc éves voltam, és az iskolában kellett egy rajzot csinálni valami ünnep alkalmával. Nagyváradon születtem, a kommunizmus idején, és megmondták, hogy a rajz témája kommunista kell legyen. Én megrajzoltam nagyban a román címer alakját egy nagy piros csillaggal a tetején, nagyon szépen megcsináltam. Az osztályból kiválasztották a rajzomat két másik gyerekkel együtt, hogy megrajzoljuk nagyban a belvárosban valahol, krétával. Én csak gyerek voltam, nem fogtam fel a politikai helyzetet, meg hogy mit jelent a rajzom. Szépen megcsináltuk, mindenkinek tetszett; egy tájkép volt hegyekkel meg minden.

Most felnőttként már máshogy látom ezt. A művészeti munka mindig nagyon nehéz. Az egyik kedvenc rendezőm Werner Herzog, aki csinált egy filmet, amiben egy hajót áthúztak egy hegyen. (Fitzcarraldo, 1982) Ez egy metafora, ami a művészetről szól szerintem. Úgy csinálta meg a filmet, hogy elment a dzsungelbe többszáz emberrel, és ott igaziból kivágták a fákat, hogy felhúzzák ezt a hajót. Ilyen a művészet és az építészet is, sokszor majdnem lehetetlen megcsinálni, annyi dolog mozoghat ellened. Nem könnyű. Kell hozzá egy nagyon erős akarat, mint ami úgy gondolom, hogy Makovecznek is volt, meg akarta valósítani az álmait. Én itt úgy vagyok, mint egy turista, a szüleim mindketten magyarok, de én nem éltem itt Magyarországon, nem ismerem a történelmet és a politikai helyzetet úgy, mint ti. De amit látok, abból az építészet tetszik a legjobban, olyan gyönyörűek ezek az épületek itt Budapesten is. És mikor ezeket építették száz évvel ezelőtt, mi volt a politikai helyzet? Voltak bajok akkor is, és mégis megvalósították a munkákat, és most mi itt nézzük, hogy milyen gyönyörűek.

HM: Te hogyan viszonyulsz az épületekhez a saját munkáid kapcsán? Hogyan zajlik az alkotófolyamat?

JK: Mindegyik munka más, de szerintem a cél az lenne, hogy az építésszel együtt dolgozzak már a tervezésnél, a munka korai szakaszában. Az építészet és a festészet együtt kellene létrejöjjön. Úgy látom, hogy a modernizmus óta az építészek nagyon félnek a színektől. Minden csak fehér, vagy szürke. Szerintem nem muszáj, hogy ez így legyen. Épületeket el lehet gondolni különböző színekben is. De ma a legtöbb épület csak valami egyszerű, színtelen terv. Sokszor kapok olyan munkát, hogy egy kész épületre kell kitalálnom egy helyspecifikus alkotást. Ilyenkor ugyanúgy, mint egy építész, végiggondolom, hogy hogyan működik a hely, hogy megy a fény, hogy néznek ki az árnyékok, hogy néz ki a perspektíva különböző szögekből stb. Olyan dolgot próbálok kitalálni, ami az épülettel dolgozik együtt, valamit hozzáad.

HM: Absztrakt festményeket készítesz épületekre. Hogyan kapcsolódnak ezek az absztrakt alkotások a házakhoz, amelyeken megjelennek?

JK: Az építészet absztrakt, és pont ez tetszik benne. Egy festmény is lehet absztrakt; ha festek egy képet, mondhatják rá azt, hogy absztrakt, ez igaz. De az építészetben minden absztrakt. Vannak olyan épületek, amelyek ábrázolnak valami formát, mint Makovecz esetében akár, de az is absztrakt.

Goethe mondta, hogy az építészet megfagyott zene. Én is így gondolkozom erről. Én nem azt mondom, hogy absztrakt vagy realista. A zene is absztrakt, nem? Azt mégse mondja senki, hogy a te zenéd absztrakt vagy nem. A zene egy absztrakt művészeti ág, és az építészet is az. Én a saját munkámat is úgy látom, mint egy építész. Nekem furcsa, mikor egy nagy épületre felfestenek egy realista képet, ami állatokat vagy embereket ábrázol, mert az olyan, mint a reneszánszban, amikor ez nagyon népszerű volt, de a legjobb művészek úgy hozták létre ezeket a kompozíciókat, hogy az építészettel egységet alkossanak. Úgy kezdtem én is a munkásságomat, hogy miután befejeztem az iskolát, lehetőségem volt, hogy Olaszországba utazzak, és mikor megláttam ott a freskókat, az nagyon mély hatással volt rám. Az tetszett benne, hogy a festőművészet az épületnek a része. Felfedeztem a festészetnek azt a lehetőségét, hogy az építészeti alapot újradolgozza.

HM: Ez előtt nem is foglalkoztál ezzel, ennek hatására kezdtél el falra, épületekre dolgozni?

JK: Igen, az egyetemen én kisméretű képeket csináltam, akadémiai stílusban; klasszikus festészetet tanultam. Festettem tájképeket, portrékat, csendéleteket kisebb méretben. Miután megláttam Olaszországban a freskókat, visszamentem Amerikába és teljesen felborult minden, elkezdtem nagyobb és nagyobb munkákat csinálni. Kipróbáltam, hogy tudok-e 2, 4, 6 méteres képet festeni. Akkor nagyon nagynak tűnt nekem ez az arány. Elkezdtem kipróbálni falakra festeni. Ez nem könnyű, mert ha egy nagy munkát akarsz egy épületre festeni, ahhoz sok más teendő szükséges, meg kell szerezni az engedélyeket, ilyesmiket. Miután befejeztem a mesterképzést, elkezdtem egy pár barátommal egy ócska autóbusszal bejárni egész Amerikát. Különböző helyeken, ahol csak láttam egy lepusztult épületet, lefestettem a falát, így kezdtem ezt gyakorolni, mint a graffiti és street art művészek. A 2000-es években ez nagyon inspiráló kultúra volt.

Miután befejeztem a művészeti iskolát, elmentem szobafestőnek. Régi épületeket festettem, renováltam stb. Így tanultam meg nagyon nagy falfelületeket gyorsan festeni. Az más, mint egy vászon egy kis ecsettel, nem olyan könnyű áttérni az egyikről a másikra, de mivel én lakásokat és házakat festettem évekig, meg tudtam tanulni.

HM: Ez az egész street art vonal, amit említettél, mennyire volt nálad jelen, mennyire inspirált? Több festő ismerősöm van, akik ebből az irányból találtak rá a művészi pályára, a tinédzserkori hobbi fejlődött tovább, de az elmondottaid alapján mintha te teljesen más irányból indultál volna.

JK: Amikor elkezdtem az egyetemet Chicagóban, nagyon sok ismerősöm és barátom volt, aki így kezdte a pályát, ahogy mondod, hogy vonatokra, elhagyott épületekre festett, innen érkezett a művészetbe. Nekem ez nagyon tetszett, volt, hogy én is festettem velük, de nem ez volt a fő. Én úgy döntöttem, hogy meg akarok tanulni festeni, és klasszikus festészetet akarok tanulni. Mikor befejeztem az iskolát, akkor a legizgalmasabb dolog, amit láttam, az a fajta szabadtéri alkotómunka volt, amit rengeteg street art művész abban az időben csinált. Ez jobban inspirált, mint bármi más. Láttam, hogy ezzel lehetőség van nagyon nagy arányban dolgozni, és az épülettel együtt jöhet létre a mű, párbeszédként a festészet és az építészet között.

Ma már sajnos ezt a mozgalmat sok cég felhasználja kommerciális célokra, mert olyan vagány volt és feltűnő, hogy elkezdték reklámokra használni. Szerintem ez nem tett jót neki, mert igaz, hogy rengeteg lehetőség van fiatal művészeknek, hogy fessenek reklámot ennek meg annak, de az nem művészeti munka, hanem reklámmunka.

HM: A street artnak volt egy erős politikai oldala is, legalábbis az indulásakor sokan egyfajta politikai mozgalomként tekintettek rá, főleg Amerikában ennek nagy hagyománya van, de talán a legismertebb street art művész, Banksy is a politikai tartalmú munkáiról híres. Ehhez a részéhet te hogyan viszonyulsz?

JK: Ez így van, de mivel én az építészethez igyekszem kapcsolni a munkám, más aspektusa érdekel. Egy épületet nem lehet úgy az aktuálpolitikához kapcsolni, mint egy graffitit, mert egy épület, ha megépül, akkor remélhetőleg ott lesz 50-100-200 évig, vagy még annál is tovább. Úgyhogy a művész mindig a jövőre kell gondoljon, és azt kell elgondolja, hogy ezt valaki 100 éven belül fogja megnézni, és akkor már más lesz a politikai helyzet. Az ilyen politikai dolgok a muralizmussal összefüggésben nekem nagyon tetszenek, én is szeretem ezeket, de nem ez az az oldala, ami engem érdekel belőle. Én főleg új épületeken dolgozom, a kevésbé érdekes homlokzatokat próbálom látványosabbá, a városi ember számára elfogadhatóvá tenni.

HM: Amikor építészekkel együtt dolgozol, az építészek hogyan viszonyulnak ehhez a fajta művészethez? A modernizmus előtt, sőt, annak korai időszakában is (lásd pl. Bauhaus) az építészet és a társművészetek szorosan együtt dolgoztak, mára viszont ez mintha teljesen eltűnt volna. Te hogyan látod, most hogyan viszonyulnak ahhoz az építészek, hogy más művészeti ágak megjelenjenek az épületeiken?

JK: Én abban bízom, hogy lesznek új épületek, amik nem csak fehérek vagy szürkék lesznek. Sok építészt megismertem, akik félnek a színektől és ezért csak letisztult, egyszínű, fehér dolgokat csinálnak. De az építészetben szerintem most nincs egy fő irány, hanem rengeteg különböző ötlet, irányzat működik párhuzamosan, és vannak olyan építészek, akiket érdekelnek a színek, próbálnak művészekkel dolgozni, akár belső, akár külső terekben. A szín nem könnyű dolog. Az építészet a térnek a művészete, annak, hogy a térben hogyan jelenik meg a forma. A szín teljesen más dolog. Én azért foglalkozom a színnel, mert nagyon megfogott a komplexitása, már 20-30 éve festek és még most se teljesen tudom megérteni, hogy hogyan működik. Végtelenül érdekes dolog szerintem.

HM: Nem érzed azt, hogy a te munkádra egyfajta dekoratív kiegészítésként gondolnak az építészek, ami alá van rendelve az épületnek?

JK: Próbálok úgy hozzáadni az épülethez, hogy ne csak dekoráció legyen, hanem valami plusz. Van rengeteg olyan murália, ami olyan, mint mikor csak ráragasztasz egy matricát valamire. Én próbálom nem ezt csinálni, próbálom meggondolni, hogy maga az épület hogy néz ki és hogy tudok a formákkal együtt dolgozni. Próbálok nem csak díszt adni az épülethez, hanem valami mást is.

HM: Látsz abban változást, hogy nyitottabbá váltak az építészek erre, amióta ezzel foglalkozol?

JK: Mikor lesz egy építész sikeres? Amikor 60 éves. Most már oda érünk, hogy az 50-60 éves emberek látták azokat a dolgokat, ami engem is inspirált, a graffiti és a street art korszakát. Az is tetszik nekem ebben, hogy a tinédzserek kezdték, ők mentek ki falat festeni. Szerintem a fiatalok tudják, hogy mi a jó. [nevet]

HM: Min dolgozol, mivel foglalkozol mostanában?

JK: Most egy olyan fajta festészetet próbálok kitalálni, amit még nem láttam sehol. Mikor épület léptékben dolgozol, olyan méretű dolgot hozol létre, amit különböző távolságból máshogy látni. Ezt szeretném kihasználni. Szerintem a festészetnek nagyon különleges lehetősége van ebben, mert ekkora arányban lehet két méterről, húsz méterről, vagy kétszáz méterről is nézni a festményt. Ez nagyon érdekes, de nem ismerek sok olyan művészt, aki ezzel játszana. Szerintem fantasztikus dolgokat lehet ezzel csinálni. Meg lehet festeni egy képet, ami teljesen máshogy néz ki attól függően, hogy milyen távolságból nézzük. A természet is ilyen, ha megnézel egy fát, akkor máshogy néz ki a lombja, és máshogy a levele, vagy a sejtjei mikroszkóp alatt, de ezek a mintázatok mégis hasonlóak, csak mások. Ezt szeretném én is festékkel megcsinálni.

HM: Van konkrét helyszín, ahova ezeket a munkákat szánod?

JK: Az az álmom, hogy Budapesten valamit csináljak, de tudod, mint az építészetnél, egy ilyen munka megvalósítása olyan, mint áthúzni a hajót a hegyen, és hogy mi fog sikerülni, azt pontosan nem tudom, de a szándék megvan. Van sok projekt, amin dolgozom most, de nem szoktam ezekről beszélni, mert nem tudom, hogy a végén mi valósul meg.

Imádom Budapestet, órákig sétálok a városban és nézem az ajtókat, ablakotat, minden díszítőmotívumot, annyira élvezem ezeket. De pont ma reggel láttam egy régi, faragott, gyönyörű ajtót, amire egy óriási arcot festettek, és azt gondoltam, hogy ez olyan csúnya, miért rontották így el? Nekem az az álláspontom, hogy az ilyen régi dolgok, azok szebbek eredeti állapotukban. Annyira szépek a régi budapesti épületek, hogy kár lefesteni ezeket.

HM: Tekinthető úgy a munkásságod, mint egyfajta kritikája a kortárs építészetnek, vagy a modernizmusban gyökerező minimalista hagyománynak? Mert tulajdonképpen azt mondod, hogy ezek az épületek nem elég emberbarátok, és ezeket szeretnéd közelebb hozni az emberekhez.

JK: Ez így van. Vannak persze gyönyörű fehér meg szürke épületek is, és nem azt mondom, hogy minden épület szivárvány-színekben kell pompázzon, de azért lehet az is meg ez is, nem? Nézzük meg az építészet történetét. Ott kezdődött, hogy a barlangban befestették a falat és azóta mindenhol így volt, a piramisokban is befestették a falat, a reneszánszban is… most meg minden csak fehér? Lehet most is újszerű dolgokat csinálni, nem csak fehérre festeni mindent. Nekem ez az álláspontom.

A munkám tapasztalatából tudom, hogy meghatja az embereket a szín, lelkileg hat rájuk. Mindig csodálkozom rajta, hogy hogyan tud hatni az emberekre, amikor meglátják a munkámat. De nem csak az én munkámról van szó. A színeknek van valamilyen érzelmi hatása. Ugyanúgy, ahogy a zenére reagálunk, ahogy érezzük, ha egy dal szomorú, vagy épp vidám. A szín is a művészetnek olyan aspektusa, amely az érzelmekre tud hatni. Akkor miért ne használnád ezt fel, ha ez igaz? Ha építész vagy, miért ne használnád ezt? Nem akarsz olyan épületet csinálni, ami megérinti az embert? Párszor előfordult velem, hogy megnéztem egy épületet és majdnem sírtam, annyira meghatott. Hát emberek vagyunk, érző lények, az lehet a legerősebb dolog, hogy ha valami megérinti a lelkünk.

HM: Szép végszó, köszönöm.

Köszönet Sárvári Zitának, a Heart & Cherry alapítójának az interjú elkészítésében való közreműködésért.

Hulesch Máté