AJKA – iparvárosi identitás (II. rész)

Ajka fejlődésének és átalakulásának 20. századi történetéről szóló második cikkünkben a 70-es, 80-as években zajló, nagy léptékű, rohamos tempójú, így a meglévő városszövetet sok tekintetben roncsoló beavatkozások bemutatásával folytatjuk. Kiderül, hogy Ajka pontosan hogyan is vált azzá a várossá, melyet ma ismerünk, és mi maradt meg a település korábbi arcából. Fonyódi Mariann és Fenes Tamás írása. 

„Az emberarcú város" felülírja a központot

Az előzőekben bemutatott klasszikus, kolóniákra épülő munkás-lakótelepek modelljét a megnövekedett ipari szükségletek jelentősen megváltoztatták. A termeléshez kapcsolt városfejlesztés ennek felfutásával önkéntelenül is magával hozta a jelentős lakosságszám-változást. Mindez előrevetítette a robbanásszerű városiasodást, és az ehhez kapcsolódó modernizáció társadalmi igényét. Jelentős változások előtt állt Ajka.

2.1. Megváltozó igények

A 70-es és 80-es évek alakításai több szempontból is eltérőek a megelőző nagyobb léptékű betelepülési ütemektől. 

A régi településmag sajátosságát nem kizárólag az utcahálózat vagy a morfológia jelentette, hanem a korábbi központ egyedi épületállománya: a községháza, a kastély épülete és parkja, a zeneiskola, a posta. Összhangban a nagyközségi karakterrel, ezekben jelen voltak olyan polgári funkciók, amelyek egyszerre jelezték a fejlődő település rangját és a közösség összetartozását. A töréspontot az épületek és az utcák összességének eltűnése jelentette. De mi idézte elő ezt a változást?

Ajka várossá válásával megváltozó településhálózati szerepköre és az ötvenes években meghatározott bakonyi bánya- és iparvidék központ pozíció több irányból is változást jelentett: a megnövekedett ipari kapacitással előbb az ingázók, majd az állandó lakosok száma is megnövekedett. A szocialista iparosítás időszakában az országos belső migráció nyertesei a megyeszékhelyek mellett a szocialista városok voltak, aminek következtében 1960-ban 15400-ra, 1984-ben pedig 34000 főre nőtt Ajka lélekszáma (igaz, időközben újabb településeket is csatoltak a városhoz). A társadalmi mikrokörnyezet egyensúlyát felborították az ötvenes évektől beözönlő „új honfoglalók", számarányukból fakadóan az ajkai társadalomba való valódi beilleszkedésükről nem igazán lehetett szó. Az ideérkezők a régi településhez már nem kötődtek, számukra annak téri környezete nem jelentett értéket.

Az új munkások letelepítéséhez lakótelepek, és más kiszolgáló intézmények egyre nagyobb mértékben váltak szükségessé. Ajka esetében a korábbi folyamatokat szemlélve ez egy települési szövetbe jól integrált folyamat is lehetett volna, azonban a kényszerű növekedés üteme ezt nem tette lehetővé. A település egyrészt a szükségessé vált lakásmennyiséget nem tudta felvenni jelentős változások nélkül, másrészt a kor elvárásai jelentős intézményi kapacitást rendeltek a városhoz. Az intézményfejlesztés ráadásul jelentős prioritást kapott:

A településmagtól távolabbi telepek magasabb szintű fejlettségéhez viszonyítva az elavultnak tekintett központ falusias jellege erősebbnek hatott a néhány kisvárosias középület ellenére is. Ezek egy része ráadásul ideológiailag nehezen volt illeszthető a korszerű iparváros karakterébe (lásd községháza vagy Nirnsee-kastély), így a központot könnyedén szanálásra ítélték.

„A korszakra jellemző reorganizációs tanulmányok ezen felül a gazdaságosság elve alapján lehetővé tették a meglévő településközpontok egyszerű kategorizálását: az elavult központú település esetében lehetővé vált a teljes terület ‘újragondolása’." (Kissfazekas 2011: 16.)

Az „újragondolás" ez esetben „szanálást" jelentett: a következő öt évben elkészülő Ajka városközpont részletes rendezési terve radikálisan alakította át a környezetet: közel 1500 új, paneles technológiával épülő lakás helyét jelölte ki, illetve az akkori városmag területét teljes egészében egyfajta „tabula rasa" alapon „újraszabályozta". 

A centrum továbbra is a templomdomb környezetében maradt, azonban a fókusz eltolódott ettől délebbre, a Szabadság út mellé. A megelőző telekstrukúrát teljesen felülírva, a településszerkezetből csak a főutcák vonalvezetését hagyta meg a terv. A kor világnézeti megfelelőségét a terv elfogadásakor a tervtanács is ellenőrizte, így szempont volt a főtér beépítésekor a templomdomb megfelelő takarása is. 

„Az ötvenes évek első rendezési tervei mind a községházát, mind a kastélyt megőrzésre javasolták. A hagyományos építési móddal készült, történeti stílusjegyeket alkalmazó szocreál épületek között feltűnés nélkül maradhattak volna, illeszkedési problémák nélkül. Mire a régi Ajka átépítése elkezdődött már messze magunk mögött hagytuk a rugalmasabb hagyományos építési módot." (Horváth 2015: 191.)

Az átalakítás több lépcsőben zajlott. Előbb csak pontszerű, kisebb léptékű beavatkozások történtek: a Szabadság tér mentén három pontház, a művelődési ház, és a tanács épült fel, ezt követte pár évvel később a „Horizont" iparcikk és a „Zenit" ABC áruház.

Az új középületek – mint amilyen például a skandináv építészeti elveket követő, belső udvar köré szervezett „Művház" is volt – regionálisan kiemelkedő minőséget képviseltek, azonban ez a városiasodás oly módon jött létre, mely szinte a teljes központi épületállomány „szanálását" hozta magával.

Különös ellentmondás, hogy a központ akkori épületállományából mindössze 4 elem tudott megmaradni: a három templom és a háborút követően kisegítő iskolaként üzemelő épület. Ez utóbbi azért sajátos, mert láthatóan nem képviselt kiemelkedő történeti értéket, véletlenszerű választásnak tűnik. A három templom közül pedig csak kettő műemléki érték, a harmadik – az 1934-ben felszentelt neobarokk templom – típusterv alapján épült, és Csepelen a Béke téren létezik egy hasonmása.

E korábbi középületek eltűnését közvetve a lakosságszám jelentős változása is okozta. Az ingázókból állandó lakóvá váló új Ajkaiak nagy száma miatt a korábbi telepekhez kötődő munkásközösségek jelentősége elhalványult. Azok, akiknek a régi középületek még jelentettek valamit, háttérbe szorultak. Összhangban a korszellemmel, az új lakók számára a városiasodás igénye – de különösen a lakáshiány összkomfortos lakásokkal való megoldása – előrébb való volt néhány régi épület védelménél. A központi tervezés és az azonos építéstechnológia miatt a lakások is teljesen egyformák lettek, ami egyfajta társadalmi homogenitást eredményezett.

A következő idézetből egyértelműen látszik az a fajta gondolkodásmód-váltás, mely egy modern város igényével fordul a városvezetés felé: 

Ajka esete azonban szélsőséges a szocialista településfejlesztési folyamatokat tekintve. Hiába jelent minőségi előrelépést az élhetőségben a központ felépítése, és hiába a korszakhoz képest jó minőségű középület-állomány, ha közben a meglévő településmagot teljesen felülírva, az identitás folyamatosságát megszüntetve jött létre. A meglévő városszövetet szétziláló, léptéktelen lakótelepnek a történelmi épületállomány elbontásával teremtettek helyet, több szempontból is ellentmondásban a korábbi városkarakterrel. 

Az 50-es évek általános vidéki településfejlesztései még többnyire nem beágyazottan jönnek létre, ezekben az esetekben elhanyagolható a folyamatosság keresésének igénye. A 60-as évektől kezdve megjelenő mélyebb tervezési háttér eredményezi azt az igényt, mely eleinte legalább a telekállomány, és egyes épületek, tömbök tekintetében a folyamatosság igényét mutatja. (pl: Szekszárd, Kecskemét vagy Zalaegerszeg). Ajka esetében erről sem lehet szó. A történeti településközpont teljes egészében eltűnik a modernizációban.

Lényeges kiemelni, hogy a korszak szemlélete az akkor legjobbnak vélt eszközrendszert használva járt el a település korszerűsítése kapcsán. 1987-ben Ajka „emberarcú várost teremtő három évtizedes tevékenységért" elnyerte a Hild-érmet. Illetve a település ebben az évtizedben szobrot állított a „Városépítő"-nek. Az ideológiai részleteket figyelmen kívül hagyva, kisvárosi léptékben korszerű és arányos megoldás jött létre, viszont kérdéses, hogy valóban jó helyen?

2.2. Irreverzibilis folyamatok

A mára kialakult helyzet azért különös, mert az iparra alapozott településfejlesztés eltüntette azon épületek nagy részét, melyek révén megmaradhatott volna a kapcsolódás a múltbeli Ajkához.

Klasszikus kérdés, hogy meddig lehet módosítani egy struktúra elemeit, meddig tekinthetjük azt még a réginek? A megmaradó néhány egyházi középület sem tekinthető a településtervezők szándéka szerinti igazodási pontnak, mivel ezek diszpozícionált helyzetbe kerültek.

Ajka esetében a régi központ elemeinek cseréje egybeesett a település más irányú modernizációjával is. A jelentős lakosságszám-változás, és az újonnan betelepülők korszerűség iránti igénye erősebb volt, mint a régi helyhez kötődés vágya. Az új központtal egyidőben megjelenő tipizált lakásépítés elemeinek sematikussága erősen eltérő viselkedést mutat mind a korábbi kolóniák jellegzetességeitől, mind az ott megjelenő – a kisközösségek igényeit kiszolgáló – egyedi középületektől.

A szinte teljes épületállomány kicserélődése eltüntette a lehetséges tanú-épületek nagy részét. Ezek hiányában a települési identitást jellemzően a város modern épületei határozzák meg. Sajátos helyzet állt elő: a hatvanas évek utáni épületek váltak a lehetséges visszaemlékezés alapelemeivé, azonban kérdéses, hogy mennyiben sikeresen?

Helyzetük ellenére ezek az épületek mégsem tudtak mélyen integrálódni, és egyfajta modern hagyományt létrehozni. Nem külső megjelenésük okozza ezt, hanem a megszakadt folyamatosság miatt válik nehézzé a lelki azonosulás lehetősége.

Van abban valami rendkívüli, ahogy a régi Ajka már csak egyes emberek mentális térképén létezik. Csak számukra értelmezhető az eltűnt kontextus. Sajátos emlékeik révén kiszakadnak a korszerűvé vált város közegéből, ahogy a közel két évtizede megszűnt ajkai bányászat is már csak a bányászmúzeum tárlatain látható. 

Fonyódi Mariann, Fenes Tamás

Szerk.: Winkler Márk