Bástya park: egy ”mini megastruktúra”

Idén tavasszal adták át a Város-Teampannon tervei alapján megvalósult Bástya parkot, a Belváros új közparkját. A relatíve kis területen számos funkciót magába sűrítő park vertikális tagoltsága a megszokottól eltérő térélményt jelent a sűrűn beépített városi környezetben. Az átadás óta intenzíven kihasznált park egyúttal rámutat arra, milyen nagy igény van a hasonló zöldfelületek kialakítására.

A városokról alapvetően úgy gondolkodunk, mint horizontálisan szétterülő struktúrákról, melyekben a mindennapi élet nagyrészt az utca szintjén zajlik, vertikális mozgás főként az épületeken belül történik – legfeljebb a metróaluljárók és néhány felüljáró jelent kivételt. Ennek azonban nem feltétlenül kellene így lennie: a város "kültéri" funkcióit éppúgy lehetne vertikálisan tagolni, mint ahogy az az épületeken belül történik. A XX. század elejétől, de főként a II. Világháborút követően váltak népszerűvé azok az építészeti víziók, melyek a városi térről többfunkciós és többszintes "dobozokban" gondolkodtak.

Ezeknek a megastruktúráknak nevezett koncepcióknak a különböző városi funkciók vertikális szegregációja volt a célja, vagyis el akarták választani a gyalogos közlekedést az egyre inkább elterjedő gépjárműforgalomtól, a kikapcsolódás tereit a munkába jutáshoz szükséges infrastruktúrától stb. "Az érvelés szerint a függőleges egymásra helyezés lehetővé tette volna a földterületek sokkal intenzívebb használatát, mint ahogy azt a városokban a földhasználat hagyományosabb, horizontális szétválasztása engedte" – összegzi a jelenséget Stephen Graham városkutató. [1] E koncepciók többsége csupán terv maradt, és a legtöbb megvalósult projekt is kudarcba fulladt – néhány kivételtől eltekintve. A vertikális város gondolata azonban nem tűnt el teljesen.

Budapest V. kerületében, a történelmi Pest városfalának egyik utolsó megmaradt darabja mellett ez év tavaszán új közparkot adtak át. Hosszú idő után épp néhány héttel az átadó előtt jártam erre, amikor már szinte kész volt a park, de még nem vehette használatba a nagyközönség. Az első gondolatom az volt, szép-szép, de minek ide ennyi minden? A tervezési programot megismerve aztán hamar érthetővé vált ennek oka. A sokáig hányattatott sorsú területet – melyen a 70-es években még játszótér állt, majd irodaházat terveztek rá, az utóbbi időszakban pedig a szokásos budapesti foghíjtelkekre jellemző parkoló üzemelt – az önkormányzat néhány éve kisajátította és egy sor vállalást tett arra vonatkozóan, hogy a terület közcélú funkciókat kapjon. E vállalások között szerepelt egy minimum 50% zöldfelülettel rendelkező közpark kialakítása, az egykori városfal régészeti bemutatása, valamint játszótér és illemhely megvalósítása is, melyhez később egy sportpálya is hozzáadódott – mindez egy mindössze 1700 m2-es területen.

A Város-Teampannon tervezőinek tehát nem volt könnyű dolga, amikor szembesültek a megrendelői igényekkel, ezért a koncepcióterv elkészítése előtt egy belső tervpályázatot írtak ki, melyre az Objekt Tájépítész Iroda és a CAN architects munkatársait is meghívták. E tervpályázat során nyilvánvalóvá vált, hogy ha minden funkciót be kell sűríteni erre a kis területre, az csak többszintű területhasználattal lesz lehetséges – a függőleges egymásra helyezés lehetővé teszi az intenzívebb területhasználatot.

A vertikális térhasználat egyes szintjeit részben a helyszín adottságai határozták meg. A régészeti feltárások során kiderült, hogy a városfal jóval a mai utcaszint alatt kezdődött, így ez a mélység jelölte ki a -1. szintet, ahol egy többfunkciós kiállító, bemutató és foglalkoztató tér kapott helyet, valamint egy akadálymentes komfortpont. E fölé, az utcaszintre került a játszótér és a park, mindkettő némi vertikális mozgással: a játszótér esetében ezt a mászókák és csúszdák eredményezik, míg a park a mesterséges dombocskáknak köszönhetően lép ki a síkból – ez a buckás felület ráadásul a zöldfelület arányát is növeli. A játszótér feletti "emeleten" pedig a sportpálya található, mely így egyben a csapadéktól is védi a játszani vágyó gyermekeket.

A tér függőleges tagoltságát tovább növeli a városfal egykori gyilokjárójának kortárs eszközökkel történt visszaállítása, melyre a park fő megközelítési pontjának szánt kapuépítmény lépcsőin vezet fel az út. Ez a szerkezet a maga kilátópontjaival és szintkülönbségeivel különböző rálátásokat biztosít mind a parkra, mind a környékre – melyek tudatosan szerkesztett helyzetét jól mutatja, hogy az egyik ilyen kilátó platformról tökéletes rálátás nyílik a Gellért-hegyre a Só utcán keresztül. A magasba emelt sétány izgalmas térélményt nyújt: a sűrűn beépített pesti utcákon ritkán adatik meg, hogy ne az utcaszintről tapasztalja meg a környezetét az ember. A gyilokjáró nem csak a régi városfalhoz enged közel, de a parkot határoló tűzfalon – szintén a vertikalitás jegyében – kialakított zöldfalhoz is, mely már most, még viszonylag kifejletlen állapotában is különleges mikroklímát biztosít a helynek.

A park klímája azonban nem csak a növekvő zöldfalnak köszönhetően kedvező. A magas épületek közötti viszonylag szűk teret a nap mindig más szögből éri, nincs olyan pont, ami egész nap ki lenne téve a közvetlen sugaraknak. Az állandóan változó széliránynak hála pedig az átszellőzés is kedvező. A park így amellett, hogy ellátja mindazt a funkciót, melyeket az önkormányzat vállalásai miatt e területbe kellett sűríteni, hozzájárul a városi hősziget kialakulásának elkerüléséhez, mely rendkívül fontos az olyan sűrű beépítésű kerületekben, mint a Belváros.

A klimatikus szempontok a terület vízgazdálkodásában is érvényesülnek: a burkolt felületeket úgy alakították ki, hogy áteresszék a csapadékvizet, így az a talajba jut, ami megtartja azt. A növényzetet – mely esetében külön figyelmet fordítottak arra, hogy többségében őshonos fajokat alkalmazzanak – száraz időben a talajvizet felszínre hozva öntözik, egy fúrt kúton keresztül. Különlegesség, hogy az újonnan ültetett 23 fa közül három 20-30 év körüli egyed, melyek jelenléte "felgyorsította" a terület zöldbe borulását.

A hangzatos megoldások és a papíron látványos beépítés működőképessége a gyakorlatban is beigazolódni látszik: a parkot használják. Használják a kisgyermekes szülők, akiknek gyerekei önfeledten játszanak az egyedi játékokon, és a bátrabbak közülük a gyilokjárót is megmásszák, büszkén kiabálva le anyunak vagy apunak, hogy milyen magasra merészkedtek. Használják a gimnazisták, akik az órák után a pergolák alatt várják be egymást, vagy a fűben ücsörögve dumálják meg a kamaszlét nagy problémáit. Használják a turisták, akik amellett, hogy megismerkedhetnek Budapest múltjának egy darabjával, a komfortponton is könnyíthetnek magukon az egész napos városnézés közepette. És használják a városlakók, akiknek épp csak erre vezetett az útja, és munkából hazafelé sietve leülnek egy pár percre élvezni a tavaszt, vagy kerékpárjukat letámasztva újratöltik kulacsukat. Az intenzív használatot látva pedig talán szemet hunyhatunk afölött, hogy a terület elsőre kissé túlépítettnek tűnik – a használat épp ennek ellenkezőjét bizonyítja.

A Bástya utca vertikális parkja olyan, mint egy "mini megastruktúra", mely függőlegesen elválasztja egymástól az egyes funkciókat. Míg azonban a későmodern törekvéseknél a cél a funkciók szegregációja volt, itt minden használó egy térnek érzékeli a parkot, a különböző felhasználói csoportok – a kisgyermekes szülők, a gimnazista kamaszok, a városfalra kíváncsi turisták, vagy az épp csak pár percre megpihenő környékbeliek – egyazon térben, mégis egymástól elkülönülve élvezhetik a park adottságait. A síkból és a környező tűzfalak derékszögű koordinátarendszeréből egyaránt kilépő struktúra játékossága üde színfolttá teszi a Bástya parkot – olyan városi oázissá, amilyenekre egyre nagyobb igény lesz az elkövetkezendő években.

Hulesch Máté

[1] Graham, Stephen, Vertical: The City from Satellites to Bunkers, London: Verso, 2016, p. 223.