| CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY | CALL FOR PAPERS: ÖN/REFLEXIÓ. Az építész szerepe | Határidő: április 7. | AZ ÉPÍTÉSZET KÖZÜGY
Nézőpontok/Kritika

Csapdák, Ziccerek, Kihívások

1/3

fotók: vm

?>
fotók: vm
?>
?>
1/3

fotók: vm

Csapdák, Ziccerek, Kihívások
Nézőpontok/Kritika

Csapdák, Ziccerek, Kihívások

2007.05.02. 12:13

Cikkinfó

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Wesselényi-Garay Andor

Vélemények:
7

Dosszié:

Letölthető dokumentumok:

A kormányzati negyed problémájához szól hozzá írásában Wesselényi-Garay Andor: "...így pálya mellől, jóindulatú drukkal bekiabálva: felettébb izgalmas lenne a sínkanyon felett az építészet és a táji alakulat határán egyensúlyozó, a köznek átadott és általa formált interaktív környezettel találkozni. Ennek ellentéte, vagyis a legrosszabb szcenárió egy faltól – falig terjedő irodakordon, klímával, függönyfallal, a sötétített üvegek bunkóságával."

A kormányzati negyed problémájához

A Nyugati pályaudvar mögé elképzelt új kormányzati negyed legnagyobb jelentősége az, hogy általa kifejezésre juthat mindaz, amit a demokratrikus hatalom önmaga megjelenítéséről és a közösséghez fűződő kapcsolatáról gondol. Persze, ha egyáltalán gondol valamit.


CSAPDÁK — I.

A beruházás legnagyobb csapdája az, ha végeredményként olyan kormányzati gettó születik, amely – építészeti minőségtől függetlenül – arrogáns entitásként úszik a városszövetben. Az elmúlt esztendőkben a kondomíniumok, a lakóparkok és az üzleti negyedek egyaránt tematikus parkokba tömörültek Budapesten. Ezek – különösen a lakóparkok nukleuszaira gondolva – deszakralizált temenoszként lebegnek a városban; nem kommunikálnak környezetükkel, sőt – ha az elmúlt évek mediterrán idiotizmusát idézzük – akkor önmagukkal sem. (...)


CSAPDÁK — II.

Úgyszintén kritikus kérdés a jelenlegi kormányzati épületek későbbi hasznosítása. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy lássuk: az épületállomány igencsak kedvezőtlen gazdasági helyzetben fog piaci túlkínálatként jelentkezni, ami az egyébként is roskatag ingatlanpiacra újabb csapást mérhet. Ráadásul az alsó- és felső-Belváros között egy olyan szociális hierarchiát hozhat létre, mely a felső-Belvárost bújtatott lakóparkként fogja definiálni.

A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési, vagy a Gazdasági Minisztérium épületeire gondolván belátható, hogy ezek a házak nem pusztán jók. Vagy szépek. Ennél sokkal többről van szó: városi szituációja és mennyisége okán ez az épületállomány Budapest építészeti DNS-ének egy rendkívül értékes szekvenciáját képezi, melynek megfelelő karbantartása a nemzedékünk felett álló építészeti érdek. Nem kellene mindezt külön hangsúlyozni, ha nem tapasztalnánk a jelenleg is üresen álló Divatcsarnok, vagy a volt Balettintézet körüli bénázásokat. Mindez egy szót sem érdemelne, ha nem lenne Magyarországon sajnos képletszerűen felírható: közhatalom + üzlet = korrupció.


ZICCEREK — I.
A kormányzati negyed természetesen óriási építészeti ziccerekkel is kecsegtet. Egy ilyen – térben és időben egyaránt homogén – beruházás már átír(hat)ja az építészetről alkotott nézeteinket. Kiváló alkalom arra, hogy az építésztársadalom a rá jellemző panaszkultúrát olyan kritikai kreativitásba fordítsa, amelynek legfőbb képviselőjévé – médiumává – maga az építészet válhat. (...)

Az építészeti medializáció meglepően széles skálán képes mozogni. Kritikai médiumként éppúgy felléphet, mint a tiltakozás eszközeként. Médiumként a ház éppúgy reagálhat filozófiai problémákra, mint a kortárs kozmogóniát érintő kérdésekre. Az építészetnek a természettudományok irányába mutatott felfokozott érdeklődését illusztrálja például a LAB stúdió melbourne-i épülete a Federation Square-en, ahol a homlokzat háromszögosztása a fraktálelméletek építészeti reakciója.

Az Enric Miralles - Benedetta Tagliabue (EMBT) által tervezett Skót Parlament épülete a ház alap-organikus metaforáján túl minden egyes szegletében a képviselők feladatára és a demokrácia szabályaira hívja fel a figyelmet. A homlokzati ösztönformákkal történő kialakítása egyfajta Rohrschach-tesztként működik: értelmezése valóban a szabad asszociációk eredménye, amely antidemokratikus aktusként látna egy „egyetlen", kizárólagos interpretációt. Nem véletlen, hogy a tervezők sem szolgáltak ilyennel. A belsőben a szűk, tekergő folyosók a politikailag ellenfelek szándékos ütköztetésével is az állandó kommunikációt kényszerítik. A képviselők kényelmes, de cellaszerű dolgozószobái pedig a hivatal betöltésével együtt járó alázatot és feladatot szimbolizálják.


ZICCEREK — II.

A hazai közvélekedéssel ellentétben az építészet diszperz társadalmi kérdésekben kritikaként is képes megjelenni. Feltétlenül a kritikai – sőt a tiltakozás – építészetéhez sorolható például Gaetano Pesce teheráni könyvtárterve, ahol az építmény brutális falrendszere, a nyomasztó pinceterek, illetve az állati belsőségekből – májból szívből, belekből – épített makett a Pahlavi dinasztia alatt elnyomott kisebbségek, főképpen a kurdok szabadságjogaiért protestált.
Ugyancsak a kritikai építészet példája Shigeru Ban papírtemplom terve a WTC első pályázatán, ahol a kis ház léptéktörése a monstruózus gesztusok felett mondott ítéletet. Vagy hasonlóan értékelhető ugyanezen pályázaton Otto Frei, aki egy újabb Babilont elutasítva intenzív parkot képzelt az alépítmények felhasználásával. A WTC kapcsán egy militarizálódó társadalom prófétájává lett Vito Acconci, amikor a lyukakból épített kamuflázs tornyát így jellemezte: „Ha erre repül egy újabb terrorista, csak azt láthatja, hogy ez az épület már romos; továbbrepül és újabb célt keres magának". Az épület jelentőségét csak fokozza, hogy a Virilio által megfogalmazott hadigazdaság-elmélet a konkrét katonai létesítményeket leszámítva eddig nem szolgált olyan példával, ami a béke és a háború között húzódó határvonal megszűnését formai eszközökkel is interpretálta volna. (...)

Összefoglalva: a kormányzati negyed kialakítása kapcsán a legnagyobb ziccer az építészeti medialitás megteremtése lehet, amely egyben a saját, kissé konzervatív építészeti szakértelmezésünk átalakulását is eredményezheti. Ami még ennél fontosabb, hogy ezúttal a közhatalomnak az önmagához és hozzánk való viszonyát kezdhetnénk el tárgyalni nem csak építészeti, hanem egyéb művészeti projekteken keresztül. Ez eddig ugyanis súlyosan elmaradt. (...)


KIHÍVÁSOK — I.
A legnagyobb kihívások természetesen a helyszín, vagyis a Nyugati környékének heterogenitásában jelentkeznek, ahol egyszerre illene foglalkozni a Teréz- és Újlipótváros szociológiai kollázsával, valamint a vágányok melletti terület kordonjellegével. Gyönyörű és izgalmas gondolat a Teréz- és Újlipótváros egyesítése, csakhogy erre pusztán az építészet segítségével nem nyílhat mód. Mégis, egy ilyen irányú kutatás oldhatná a fejpályaudvarok ódiumát, azt, hogy modern falként emelkednek városrészek között. Ez természetesen felveti a Nyugati sínkanyonjának kérdését. (...)

További kihívás a területre jellemző óriási léptéktörés. Mindez persze jelzi a pályázat magyaros jellegét, ahol a kiíró a gyűszűtől a helikopterig mindenre rákérdez. A kétszázas léptékű kormányzati épületek építészeti problémája illetve a közmű-tervek kérdése távolról sem azonos egy közösségi participáció nélkül kudarcra ítélt városnegyed-rehabilitációval. A léptékek ilyen típusú összeegyeztethetetlenségét a Budapest Szíve pályázat eredménye már leleplezte. Mindegy, ez a pálya, itt kell nagyot futni.


KIHÍVÁSOK — II.

És végül ott a zsűri, ahol a szemek Beleznay Éva megbízott főépítészre tekintenek. Hivatalát és szakértelmét olyan karakterek között kell képviselnie, mint az énközpontú, posztdekonstruktivista Daniel Libeskind. Utóbbi egy sztárhoz méltóan csak magával törődik. Ezt a sejtést erősíti a most harmadszorra megidézett Federation Square, ahol az épület titáncink tömbjei szinte behelyettesíthetőek Libeskind Zsidó Múzeumának architektúrájába. A két épület hasonlósága olyannyira szembeötlő, hogy felmerül: a LAB Libeskind alá tervezte a házát abban a pályázatban, ahol Libeskind volt a zsűri elnöke. Sebaj, erre azért itthon is láttunk már példát.

Daniel Libeskind excentrikus erőterét tompítja a berlini főépítész, Hans Stimmann kontextualizmusa, aki saját városában előszeretettel döngölte agyagba a sztárok formai allűrjeit. Elmondása szerint Rem Koolhaas egyszer olyannyira nem értett egyet a bírálati szempontjaival, hogy egy berlini pályázat zsűrizése során ki is vonult a döntéshozatalról. Stimmann várostopológiai megközelítése emelt a Potsdamer Platz hitevesztett grundján egy olyan új negyedet, mely a kollektív berlini memóriából mára szinte kikopott: bizonyos elemeiben pedig sohasem létezett.

Amennyiben ez a megközelítés érvényesül a Nyugati környékén is, akkor Budapest újabb lehetőségét veszti el annak, hogy nagyívű gesztussal dolgozza fel a tényt: hogy ti. nincs városközpontja. Például. Fontos distinkció: nagyívű gesztus alatt nem felhőkarcolókat, vagy magasházakat értek, hanem annak a frusztrációnak a feloldását, amit a budapesti urbanisztika a sosemvolt kapuk, tengelyek, jelek, és satöbbik formájában majdhogynem Trianon óta görget maga előtt.

Ebben az izgalmas felállásban a „sötét ló" a pályán a Barcelonát képviselő Josep A. Acebillo i Marín főépítész. Regnálása a barcelonai Európa Fórum nagy ívű gesztusaival illetve a Sagrada Famíliát maketté szikkasztó Agbar Tower brutalitásával egyaránt jellemezhető. Ha elképzeljük, hogy a zsűri nemzetközi tagjai a saját koordinátarendszerük szerint mozdulnak, akkor könnyen válhat Josep A. Acebillo i Marín a mérleg nyelvévé. (...)


Ha lehet szavazni, így pálya mellől jóindulatú drukkal bekiabálni: felettébb izgalmas lenne a sínkanyon felett az építészet és a táji alakulat határán egyensúlyozó, a köznek átadott és általa formált interaktív környezettel találkozni.

Ennek ellentéte, vagyis a legrosszabb szcenárió egy faltól – falig terjedő irodakordon, klímával, függönyfallal, a sötétített üvegek bunkóságával. Egy szellemileg és érzelmileg egyaránt üres irodaház, ami a business parkok lelketlen utilitaritásával az öltönyös pitbulloktól a fotózni tilos táblákig az összes kismagyar pitiánerséget felvonultatja.

Wesselényi - Garay Andor


A teljes cikk a csatolt dokumentumban olvasható, másik változata az ALAPRAJZ 2007/02-es számában jelent meg.

Vélemények (7)
bardóczi
2007.05.04.
14:49

Kedves WGA, A cikk kiváló. egy kiegészítést megérdemel talán Csapdák-III néven. Mégpedik azt, hogy a helyszín ugyan kivonulás valamelyest Budapest Szívéből, de korántsem látványos kivonulás. Egy olyan hatalmi centrumot hoz létre (a mintákat a történelmi városból hozva), ami a demokratikus államrend (sajnos) igen lassú kiépülését és kiteljesedését köpi szembe. Státuszszimbólumot, központosítást, tekintélyelvűséget, hatalmi arroganciát sugall még azelőtt, hogy mindez formába lenne öntve, tényleg igen magasra téve azok előtt az építészek előtt a mércét, akik ezt a prekoncepciót legalább megpróbálnák felpuhítani. XIX. századi városépítészeti gondolatok a XXI. század még korántsem teljesen kihasznált infokummunikációs forradalma közepette, amely szerkezetileg a várost még működésképtelenebbé teheti.

w_g_a
2007.05.04.
18:12

@bardóczi: Kedves Sándor! Köszönöm a figyelmed. A cikk sajnos a csapdák MCXVI fejezettel is kiegészíthető lett volna, ezért próbáltam a Ziccereket is hangsúlyozni. A posztod utolsó két mondata viszont egy olyan univerzumot tömörít, amire ehelyütt három felvetésem lenne. (i) A sugallat még nem tény, meg aztán ahány fül, annyi sugallatértelmezés. (ii) Az építészet és a hatalam millió és egy szállal kötődik egymáshoz. Bizonyos szempontból még kölcsönösen feltételezik is egymást. Ennek a kapcsolatnak a dinamikája két szélsőség irányába egyszerűsíthető le. Az egyik szélsőséget fogalmaztad meg a fenti posztban. A másik szélsőség az, ha valaki - az előzőekkel szembefordulva - az építészetet olyannyira autonóm művészetként tekinti, melyben eleve felesleges a társadalmi aspektusok tárgyalása. Mindkét álláspont sommás, mindkét extremitás a dolog izgalmát agyalja le baltával és - félre ne érts, nem neked szól - lózungokba tömörít egy rendkívül összetett szemantikájú dolgot. (iii) Mivel az építészet olyan amilyen, persze van matematikai esély arra, hogy az fenti katasztrófaszcenárió megvalósul. Ahogy az írásomban is utaltam rá, ez az esély ugyanakkor kicsi. Csak egyetlen indok: nincs például olyan, az építészetért olyannyira elhivatott politikusunk, aki a szükséges formakontrollt is megvalósítaná. Mitterrand ilyen volt. Épp az utóbbi ténykedése aztán tényleg téri konfliktusok és botrányok történetével terhelt. Csakhogy épp a párizsi építkezések utólagos tanulsága, turisztikai vonzereje okán is - a magam részéről - elutasítom azt az érveléstechnikai álláspontot, hogy ELŐRE nyilatkozzunk arroganciáról, státusszimbólumról, satöbbiről. Üdvözlettel, WGA

EMA
2007.05.05.
19:48

@w_g_a: Bár csak sejtem, hogy BS mire gondolt arrogancia alatt, belekapaszkodnék ebbe a szóba, és arról szólnék, hogy mint városgazdász, én mit gondolok róla: Arrogancia a hatalom részéről egy kis ország nagy városában önhatalmúlag kijelölni a székelése helyét (nem félreirás)... Itt nem arról van szó, hogy egy éppen, alig-valamennyire független kis ország viszonylag széles támogatottságot élvezve, megteremti államiságának, függetlenségének szimbólikus épületeit, miközben legalább ilyen erővel épiti magát a várost... Itt arról van szó, hogy van egy rohadófélben lévő város, gagyi jelszók mentén kapkodó, máskor meg elszunnyadó városvezetéssel, amely gerinctelenül átengedte a várostervezést a különböző beruházói érdekcsoportoknak, miközben csak azzal foglalkozik, hogy maga mit nyer egy-egy bulin... a kormányzati negyed ennek a 16 éve folytatódó jelenségnek a tárgyi szimbóluma lesz, ha Isten ments, megvalósul. Arrogancia az épitészek részéről, akik ehhez a piszkos üzlethez kezet adnak, benne részt vesznek, mivel ők is, csak saját magukra gondolnak, és cseppet sem érdekli őket az, hogy amit épitenek az jó vagy káros a város egészére nézve. Arrogancia a szakmai-politikai döntésthozók részéről azt állitani, hogy a "városból való kivonulás" a Nyugati pályaudvarnál valósul meg. Mert ez azt jelenti, hogy az azon túli területek végképp kimaradnak a látószögükből, érdeklődésükre csak az a városdarab számithat, amely legfeljebb a Nyugatiig terjed! Ezzel persze semmi újat nem mondanak el magukról, hiszen eddig is igy tekintettek a városra, hiszen ha nem igy lenne, akkor Csepel északi csücskét nem tartanák a világvégének, ahol nyitott medencéjű szennyviztisztitót kell telepiteni! Arrogancia a szakmai és politikai elit részéről az a szemellenzős, provinciális gondolkodás, amely magát a gondolatot felvetette - hiszen valódi társadalmi hasznossága egyáltalán nincs a kormányzati negyed telepitésének , a hisztérikus gyorsasággal, társadalmi vitát kizáró döntésnek egyetlen értelme lehet, bizonyos tőkéscsoport támogatása, amely viszonttámogatására számithatnak a keménynek tűnő 2010-es választások alkalmával! - Mert iszonyú sok pénz kell majd ahhoz, hogy elhitessék a reformkomédákkal etetett választópolgárokkal, hogy ennél jobban országot nem lehet vezetni - előrelátó politikusok most gondoskodnak a választási kassza hiánytalanságáért... És a legnagyobb arrogancia azt hinni, hogy ezt szépen le is tudják nyomni az emberek torkán. Eva Mihály Amichay városgazdász-újságiró

bardóczi
2007.05.06.
10:01

@w_g_a: Kedves WGA, a felvetésekhez (i) a cikkben is megjelenik a sugallat (nem tény) ld. a Ziccereket és a kihívásokat. Ám ezeket én, vagy más nem feltétlenül értékeli úgy, hogy megbocsáthatatlan részét képeznék a szakújságírásnak. Inkább gondolatstimulálóak, annak ellenére, hogy e ziccerek berugására egyre kisebb az esély, ha volt rá egyáltalán. (ii) Az utolsó két mondatról, ami értelmezhető végletes álláspontként: valóban értékítélet ez, de nem előre, hanem UTÓLAG , sőt megkésve tett nyilatkozat, mégpedig a Kormányzati Negyed helyével kapcsolatos döntésről, melynek már utánna vagyunk. Egyfajta csapdába zárva, amely a parlamenti választások 2010-es dátuma miatt (nem kéne pedig hogy ez határozza meg) egyre idegrágásosabb gúzsba köttetésként nyilvánul meg. (iii) éppen ezért a matemetikai esélyt legalább 60%-osnak látom jelenleg, és minden nappal, minden hírrel növekedőnek. Mitterandról: két okból is hibásnak érzem az érvelést. Mitterand olyan formakontrollt valósított meg, ami mögött stílus és izlés bújt meg, éppen ezért hosszú távon nyerésre áll turisztikai vonzerő tekintetében, ám városszerkezeti tekintetben csak időnyerést ért el. Ezzel szemben a hazai politikai közegnek sem stílusa, sem izlése nincs, ugyanakkor az egyedüli kontrollálást a bekerülési költség jelenti. A büdzsé szűkössége, illetve az, hogy a Kormányzati Negyed vagy a politikai elit nyerészkedése (civil és ellenzéki vélemények) vagy az olcsóbb állam jelszava (kormányzati vélemény) mentén jön létre, predesztrinálja a várható eredményt. Amely bár városszerkezeti szempontból egyértelműen arrogáns, kizárja, hogy legalább turisztikai vonzerő szempontjából lehessen "pozitív" szátuszszimbólum. Városszerkezeti szempontbólból az "uraljuk a tájat" napkirályi barokkosságát (Mitterand is ezt tette, ám formai izlésében modern módon), vagy "a hatalom bástyái a város felett uralkodjanak" szocreál építészet totalitárius kliséit idézi, mely egy fejlődő demokráciában kontraproduktív tendenciát szül.

w_g_a
2007.05.06.
20:41

@bardóczi: Kedves Sándor! (i) Tökéletese egyet értek azzal, hogy itthon csak négy évig tart a történelem. Ez nagyon ócska. (ii) Használjuk ugyanakkor pontosan a szavakat. A cikkemben bizonyos lehetőségeket elemeztem, nem pedig prejudikáltam és nem is predesztináltam. Merthogy nem vagyok jós; az építészet nem Rohrschach teszt, a Nyugati pedig ebben az esetben SEM kávézacc, amibe ennyire előítéletesen lehtne bármit belelátni. (iii) Majd ha lesznek formák, tömegek, házak, akkor majd beszélhetünk arról mi ural mit, de a posztban vázolt építészeti - urbanisztikai armageddon egyelőre retorika. (iv) Csak megfontolandó szempontként: nincs szükség arra, hogy a politikumnak stílusa és ízlése legyen ti. nem ez a dolga; ezért írtak ki az ügyre pályázatot; ami azt is jelenti, hogy - egyelőre - nincs a dolog fölött formai normakontroll. Mitterand esetében épphogy volt. (v) Az utolsó két mondatot nem értem... Két dolgon azért érdemes lenne elrágódni. (a) Az építészet kellően erős szemantikai egység a belső és külső térapcsolataival, történelmi és formai allúzióval ahhoz, hogy mindig érdemes legyen megvárni a végeredményt. Ráadásul műfaji sajátossága, hogy rendre drámai térbeli és egyéb konfliktusok eredményeként jön létre. Gyönyörű metafora erre például Bábel tornya. (b) A hely problémájához - bár EMA most fogja leharapni a fejem - egyrészt úgy gondolom, hogy a Nyugatinak nincsenek olyan formai, történeti, várospolitikai-, és geometriai konnotációi amely alapján szimbolikus lenne a területkijelölés. A Défense ezzel szemben az volt. Másfelől: ismerve azt az önszerető, és magába forduló attitűdöt, amivel politikusaink - bár a kormányzati negyedben tucatnyian ha lesznek, merthogy ne feledjük, ez EGY ADMINISZTRÁCIÓS, IRODANEGYED - szóval a közhatalom közelében lévők összehajló attitűdjét csakis egy széles társadalmi kontroll tudja egyensúlyozni. Ez a széles társadalmi kontroll elképzelhetetlen az autonóm használatú köztér fizikai keretei nélkül. Olyan tömegeket vonzó, állandó interakciót biztosító területre van szükség, amelynek az élettelisége legalább részben megteremti a fenti kontrollt. Ebből a szempontból a Nyugati kiváló helyszín. Csepel pedig horror.

EMA
2007.05.07.
15:43

@w_g_a: Senkinek nem szoktam leharapni a fejét! Ez persze nem jelenti azt, hogy egyetértek! Attól tartok, hogy aki Csepel északi csücskét, délről a szabadkikötővel és az M0-ásra való közvetlen csatlakozással horrornak tartja, mint Budapest városfejlesztési irányát, annak fogalma nincs a várostörténeti fordulatokról, amelyek az elmúlt húsz évben zajlottak a világ legkülönfélébb helyein! A nagykörúton túl is van egy város, ami Budapestnek hivnak hivatalosan! Szóval, fejleharapásról nincs szó - bár lehet, hogy ezen a tájon ez a szokás, szerintem pedig a tervutasitásos diktatúra helyett nem ártana már a demokráciát gyakorolni a városfejlesztésben is. Igaz, én tojok a metaforákra, meg a a geometrikus konnotációkra is, ha az emberek fuldokolnak egy városban. Azokban a városokban, ahol az utóbbi húsz évben valami jó történt, ott egyszerű, de humánus döntések születtek, minden "művészi" alűr nélkül. Eva Mihály Amichay városgazdász-újságiró

w_g_a
2007.05.08.
20:50

@EMA: "EBBŐL A SZEMPONTBÓL kiváló helyszín a Nyugati. Csepel pedig horror." Mit nem lehet ezen a mondaton nem érteni? "EBBŐL A SZEMPONTBÓL." Csak két szó. Szövegértési gondok? Magyar - magyar fordítás?

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

A Salgótarjáni utcai zsidó temető // Egy hely + Építészfórum

2024.03.20. 14:15
9:15

Idén lesz 150 éves Budapest legkülönlegesebb zsidó temetője. Tervezett ide monumentális síremlékeket és ravatalozót Lajta Béla, és számos nagy múltú zsidó család tagjait temették itt el, melyek közül méretében kiemelkedik a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma. A temetőt az 50-es években bezárták; különleges hangulatát az ősi motívumokat és modern formákat ötvöző síremlékek, és az azokat fokozatosan visszahódító természet dzsungele adják.

Idén lesz 150 éves Budapest legkülönlegesebb zsidó temetője. Tervezett ide monumentális síremlékeket és ravatalozót Lajta Béla, és számos nagy múltú zsidó család tagjait temették itt el, melyek közül méretében kiemelkedik a Hatvany-Deutsch család mauzóleuma. A temetőt az 50-es években bezárták; különleges hangulatát az ősi motívumokat és modern formákat ötvöző síremlékek, és az azokat fokozatosan visszahódító természet dzsungele adják.

Design

Premontrei templom, Ócsa // Egy hely + Építészfórum

2024.03.20. 14:14
8:50

800 éve épült Magyarország egyik legszebb román kori erődtemploma, a premontrei bazilika. Az Egy hely új részéből többek között kiderül, hogy miként alakult a román, gótikus és barokk stíluselemeinek keveredése, és hogy milyen filmes produkciók díszleteiként szolgált.

800 éve épült Magyarország egyik legszebb román kori erődtemploma, a premontrei bazilika. Az Egy hely új részéből többek között kiderül, hogy miként alakult a román, gótikus és barokk stíluselemeinek keveredése, és hogy milyen filmes produkciók díszleteiként szolgált.