Egy terv, egy történet: beszélő építészeti múzeum a Fortuna utcában

Narratív épület, amely egyszerre testesíti meg a múlt időt és a jövőt, funkcionális és szimbolikus, ideákat ad át és praktikus céloknak felel meg. Kuslits Tibor 1986-os mesteriskolás felvételi pályaműve, a Fortuna utcában akkor még meglévő foghíjtelekre tervezett Építészeti Múzeum a magyar posztmodern kitüntetett pillanata.

A tervek, a rajzok azokban az években születtek, amikor éppen azzal a dilemmával küzdöttem – tragikusan eredménytelenül –, hogy melyik utat válasszam: elméletileg, kívülálló szakértőként foglalkozzak az építészet jelenségeivel (ezekben az években iratkoztam be az ELTE Bölcsészettudományi karának Németh Lajos, az építészek nagy támogatója által vezetett Művészettörténet szakára), vagy valódi aktorként műveljem az építészeti tervezés műfaját. Mindig is kívülállónak tekintettem magamat, kívülről figyeltem a kor turbulens építészeti jelenségeit, de kétségtelenül megszédített egy építészeti karrier lehetősége, melyhez aztán sohasem kerültem közel. Mindenesetre a bölcsészképzést felváltottam a Mesteriskolára, ahol csodálatos, addig személyesen nem ismert mesterek közelébe kerültem, akik személyisége, szelleme, alapvetései – általában viselkedése, varázsa – mindmáig meghatározóak. Roppant kevesen vannak már közöttünk. Molnár Péter, Janáky István, Arnóth Lajos, az örök SAM, Szentkirályi Zoltán, Csontos Csaba, Zalaváry Lajos, Szendrői Jenő bácsi, – hosszú a sor – legendás mestereim voltak, mégsem lett belőlem alkotó építész.

Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a felvételi pályaművem nem egy dinamikus kezdetet, hanem bizonyos értelemben egy pályafutás egyetlen, figyelmet felkeltő állomását fogja jelenteni.

Egyetemista és mesteriskolás éveim a posztmodern építészet igézetében teltek el. Charles Moore Piazza d’Italia-jának felszabadult közönségessége, Michael Graves bátor és eredeti stilizálása, de Aldo Rossi némán is sokatmondó, de Chirico-t idéző világa, Venturi új alapvetései, az építészeti irónia mind-mind a korszak alapélményei voltak. És az egységes egész tökéletességében való hit elvesztése. Ezenközben merült föl egy romos, vári épületben az építészet múzeuma a megfogalmazásának feladata, mint a Mesteriskola IX. évfolyama felvételi pályázatának témája.

Érdekes tényező volt, hogy ebben az időben, 1984-ben készült el Oswald Mathias Ungers frankfurti múzeuma, egy 18. századi épületből kiépített, friss szellemű múzeum, a Német Építészet Múzeuma. Ez az épület látványosan megküzdött azzal a filozófikus alapproblémával, hogy vajon milyen módon lehet az építészetnek emléket állítani. Az építészetnek, mely lényegét tekintve a téralakítás művészete, és épp ezáltal elvont üzenetek közvetítője. Mint ilyen, nehezen zárható be egy épületbe, mely szükségképpen nem a téralakítás szövevényes történetét és kvalitásait meséli el, hanem csak önmaga építészeti teljesítményét reprezentálja. Hogyan lehet az építészet jelenségének eszenciáját közvetíteni nemépítészeti eszközökkel? Lehet-e?

A jellegzetes megoldás fényképeket, tervrajzokat, képzőművészeti ábrázolásokat és modelleket szokott jelenteni. De ezek az építészetnek nem a lényegét, hanem a lenyomatait jelentik. A frankfurti épületben más történt. Egy esetleges, tökéletlen, de önmaga egyediségét sugárzó lépületben a platonikus tisztaságú építészeti tér megjelenítésére került sor. Egy megvalósult, tökéletlenségében is egyedi épületben az építészet ideális modelljét állította fel Ungers. Tulajdonképpen házat a házban. És persze ezt körülvéve fényképek, rajzok, ábrázolások és makettek gazdag gyűjteményével, könyvtárral, mindennel, amit ebben a műfajban megszoktunk.

Ezt az építészeti felfogást igyekeztem – ha más formában is, de – adaptálni a budai várban kiválasztott helyszínre tervezett múzeumépületre. Alapvető volt, hogy – akkor számomra ilyen tisztán meg nem fogalmazott – narratív, történetek, gondolatok sorát megjelenítő épületre van szükség, mely immanens módon közvetíti a széthullás, az egység illúziójának örökre elveszett gondolatát is. (Mindig a fülembe csengtek az Ady-vers, a Kocsiút az éjszakában sorai: „Minden egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden egész eltörött…") Úgy tűnt, ez a 20. század elei néhány sor igaz volt a 20. századvég (nem csak építészeti) világára is. 

Világos volt, hogy az építészettörténet legmeghatározott toposza, a dór templom portikuszának kell lennie az épület meghatározó hatáselemének és ennek nem egészet, hanem töredékességet sugalló formában kell megjelennie. Szinte belerobbannia az épületbe. Ez kell legyen az ünnepélyes belépés pontja, melyen túl egy másik világba fogunk betekinteni.

Világos volt, hogy az épületnek önmaga történetét is el kell mesélnie, melynek része a repülőbomba, mely több évtizedre a pusztulás szimbólumává tette az épületet, Az is világos volt, hogy a narrációnak ez a része nem emelkedett, hanem nagyon is közönséges lesz. De része volt ennek a történetnek a szemmel látható, roncsaiban is megragadható középkori múlt, melynek nyomai, olykor képzelt rekonstrukciók formájában az új épületre is átöröklődtek. Még egy kissé tovább is fűzve a középkorias gondolatot a kevéssé patetikus lift és WC blokk területére. Középkorias, boltozatot imitáló felvonó, egészen organikus térrendszer került ide, melyet igazából Vadász György egy fehérvári pályaműve ihletett, melynek a minden szabályt felrúgó, felszabadult térszervezése meghatározó élmény volt. Miután abban az időben a Fővárosi Ingatlankezelő Műszaki Vállalat Műemléki Tervező Osztályán vári felújításokkal foglalkoztunk, tisztában voltam az egész vári terület alatt húzódó, hatalmas pincerendszer létével és merészen feltételeztem, hogy van ilyen a tervezési terület alatt is. Az út a belépési pont után egy teátrális lépcsőn át a mélybe vezetett, ahol random módon az építészet ismert csúcsteljesítményeinek modelljei jelentek meg. Az udvarról egy koronát idéző lefedésű kúttal felülvilágítva, a barlang mennyezetéről az építészet humanizált szellemének tekintetétől kísérve. A tervezési programba kikötött helyiségcsoportok biztosítása mellett rengeteg apró játékossággal egészült ki a terv, mint a munkahelyiségek udvari körablakai keresztosztásának ide-oda forgatása. Az egész pályamű felfogásában, szellemiségében, a rajzok szöveges üzeneteiben volt egy csöpp malícia és közönségesség az abban az időben ereje teljében lévő organikus iskola néhol üresen csengő pátoszával szemben, melyben talán szerepe lehetett a szerző kényszerű kívülállóságnak is.

A sikeres felvételi után, a pályázatok vitája során – ezek nyomasztóan hosszú viták voltak – a legkülönfélébb bírálatok hangoztak el, esetemben a megsemmisítő erejűtől a gondolatébresztőig. Molnár Péter a vita egy pontján azt a kérdést bökte ki: „Akkor neked az építészet pusztán csak rajz?" Én erre egy bonyolult fejtegetésbe kezdtem, ami a rajz és az általa létrehozott tér- és gondolatrendszer szoros relációját bizonygatta, de egyszerűen azt kellett volna válaszolnom: igen, valószínűleg igen.

Sopron, 2020. július 31.

Kuslits Tibor