Egy terv, egy történet: Mátrai Péter házakat rajzol Észak-Koreában

A személyes archívumokat felforgató sorozatunkban ezúttal Mátrai Péter gyerekkori rajzait vehetjük szemügyre. A nyolcadikos Péter ceruzájából 1961-1962-ben, a Phenjanban, követségi gyerekként töltött hónapok alatt csusszantak ki az első, az érett modern minden következetlenségét vidáman felsorakoztató épületfantáziák, amik aztán hazatérte után tovább szaporodtak. Kim Ir Szen és a magyar modernizmus? A történetet az alkotó szavaival ismerhetjük meg.

Képzelj el egy nyolcadikos kamasz fiút, akinek a szülei éppen Észak-Koreában diplomaták. 

Apám másodtitkárként dolgozott 1960-tól a phenjani nagykövetségen. Amikor ’61-ben kiutaztunk,  én 13 éves voltam, Pisti öcsém 11. Észak-Korea baráti ország volt, de ugyanolyan zárvány, mint amilyennek ma ismerjük. Magyar magántanárhoz jártunk, az akkor 27 év körüli, Márta „nénihez". Még Pesten, a bölcsészkaron szerencsétlenségére beleszeretett egy koreai diákba. Itthon összeházasodtak, de pechjére hazakísérte férjét - onnan sose juthatott haza, Magyarországra többé.

1961-ben járunk tehát. Már nyolc éve vége a koreai háborúnak. Kim Ir Szen uralma alatt vagyunk. Az ország és a főváros felépülőben, rengeteg rémesebbnél rémesebb lakóteleppel. Márta néniék is egy ilyen telepen laktak, egy szürke, négy emeletes blokkos, fogatolt lakóházban - a követségtől jó messzire. Nap mint nap ugyanazon az útvonalon szeltük át a várost. Oda-vissza két koreai állandóan követett minket, útunk mentén Kim Ir Szen szobrai álltak sorfalat - ez volt egyetlen „művészi" élményünk. Lakásukat úgy képzeld el, hogy volt egy tatamis lakószoba, a tatami alatt betonsimítás, és egy betonpadozatú konyha, amiben állt egy betonkemence. Ebben mindig égett a tűz, talán koksszal fűtötték, tetején egy nagyobb és egy kisebb vájat, az előbbiben a fürdővizet melegítették üstben, a másik a főzéshez szolgált. Ez fűtötte ki az egész lakást. A füstöt vascsövön, a konyhaablak egyik ablakszemén átütve vezették a szabadba. A házak homlokzatát feketére színezte a mindenhonnan kiokádott füst.

Mi egy domb tetején laktunk. A fennsíkon, egy javarészt salakkal felszórt területen, állt három barakk. Az egyikben mi laktunk a szüleinkkel, s ugyanebben volt egy közös mosókonyha is. A másikban lakott a másik titkár (egyúttal távírász), s ebben a barakkban működött a kultúrszoba is, benne egy pingpongasztallal. A harmadik barakk volt a fészer, ott állt egy szürke Pobeda és a nagykövet fekete Volgája. Aztán jött egy kerítés, kapuval, és ha néhány lépcsőn lementél, ott állt a követség épülete. A földszinten két dolgozószoba volt - a követ, illetve a két titkár munkahelye. Itt lent volt a közös vécé is: ez az egy szem pottyantós vécéje volt a magyar kolóniának. Mindig sorban kellett állni. Fent, az emeleten lakott a követ, neki talán két szobája is volt, meg egy normálisabb konyhája. Nekünk a barakkban két helyiség jutott osztályrészül. Az egyik volt a rongyszőnyegekkel borított lakószoba, a falak mentén négy ágy, középen egy étkezőasztal négy székkel, egy kis könyvespolc és egy kétajtós szekrény, a tetején egy rádió, de azzal semmit nem lehetett fogni. Néha, ha ügyeskedtél, bejött a honolului rádió - angolul! A másik helyiség volt a konyha-fürdőszoba. Képzelj el egy durva fekete salak padozatot, ezen állt a zománcozott négylábú kád, és volt egy forgatható csaptelep, amiből vagy ide, vagy oda, vagy a kádba, vagy a konyhai mosogatólavórba folyhatott a víz. A kádból szabadon kifolyó és a mosogatás után kiöntött vizet a salak nyelte el, s azon át ömlött ki a házból, le a dombon. A tűzhelyünk egy propán-bután gázos kétrózsás rezsó volt.

Nekünk, gyerekeknek nagyon kevés szórakozási lehetőségünk volt. A nagykövet irodájában állt egy könyvespolc. A könyveket a külügytől kaphatta a követség, valószínűleg szigorúan mindenhová ugyanazokat küldhették: Marx, Engels, Lenin művei, a komplett Jókai, az Egri csillagok, a Gorkij-sorozat, Solohovok… akkor olvastam el például a Csendes Dont, az Emberi sorsot. Amit ezeken kívül olvastam, azt Márta néninél olvashattam, miközben öcsémet tanította. Érdekes módon nála nyugati irodalom is akadt, na nem kell sok mindenre gondolni, A Notre Dame-i toronyőr, Manon Lescaut - szóval ilyesmik… 

A phenjani szovjet követség egy baromi nagy konglomerátum volt, ott hetente háromszor, délután hattól nyolcig filmvetítést rendeztek. Mivel semmilyen más programunk nem volt, minden egyes filmvetítésre elmentünk. Úgy emlékszem, hogy pont a Csendes Dont többször is láttuk… Ezzel mindig letudtam egy oroszórát, bár a Márta néni is tartott nekünk hetente kétszer félóra oroszt.

Apám minden évben kapott egy vállalati repi naptárat, és amikor új év lett, a régit mindig odaadta nekem. A hátoldalukra kezdtem el rajzolgatni; az első oldalra fel is írtam, hogy RAJZFÜZET. Innentől kezdve, magam sem tudom, hogyan, de jöttek-jöttek belőlem ezek a rajzok. Előtte nem igazán rajzolgattam, fogalmam sem volt például a perspektíváról… De volt egy T-vonalzóm, színes golyóstollaim, színes ceruzáim és egy színes zsírkréta-készletem – nem tudom, apám honnan szerezhette ezeket – és elkezdtem rajzolni. Eleinte ennek az egyetlen megnyilvánulási formája az volt, hogy minden kezem ügyébe kerülő üres papírra vonalakat húztam, amik keresztezték egymást, háromszögek lettek belőlük, és ezeket kiszíneztem. Volt, hogy egy álló napig ezt csináltam. A másik mániám volt, hogy a pesti mozikat visszaidézve kezdtem mozi alaprajzokat gyártani. Ami nagyon egyszerű volt: téglalapokat rajzoltam, becsíkoztam, kiosztottam, odaírtam, hogy első, második sor, egyes szék, nyolcas szék, majd összeszoroztam, és odaírtam, hogy hányan férnek el.

Egyszer csak elkezdtek jönni a házak. Az inspiráció lehetett, hogy éppen akkor építették a magyar követséget Phenjanban. A hely az „isihez" képest a város átellenes végében volt, ritkán járhattam csak arra, a szemem láttára nőtt ki egy épület. Az építők kézműves módszerekkel dolgoztak, rizsháncsból készült saroglyákon hordták a betont. Kint volt egy komplett magyar építőbrigád, kőműves, villanyszerelő, vízvezeték szerelő, ács, vasszerelő. Ők többnyire házaspárokként jöttek ki, jóban voltunk velük, összejártunk, főleg kártyázni, ultizni, römizni, kanasztázni. 

Eljárni nem nagyon tudtunk helyekre, mert nem voltak helyek. Egyetlen hely mégis akadt, egy szálloda, az Intertourist. Nem tudom, mit értettek „intertourist" alatt, mert oroszokon kívül ott mások nemigen szálltak meg. Ennek a földszintjén volt egy étterem, írd és mondd, három vagy négyféle helyi étellel. Itt lett kedvencemmé a kimchi, a chapche, na és a tengeri uborka. Nagyritkán a magyar kolóniával ide ültünk be vasárnapi ebédre, az mindig nagy ünnep volt nekem. Apám jól tudott oroszul, mert öt évig orosz hadifogságban volt a háborúban. Olvasta az étlapot, s egyszer csak azt mondta: „Ez igaz lehet? Azt olvasom, pisztráng." Pisztráng! Nagy mellénnyel azt rendeltünk. Várunk, várunk, várunk. Jön a személyzet, hogy türelem, türelem. Eltelik félóra, egy óra, másfél óra. Apám akkor még cigizett, rágyújtani kiment az udvarra, és ott azt látta, hogy két pincér feltűrt nadrágszárral áll a szökőkútban és rudakkal böködi a vizet. Szegény halakra vadásztak… De végül meglett a pisztrángebéd. 

Az első koreai italautomata is örök élmény marad. Ezt úgy képzeld el, hogy megjelent egy kályhaezüsttel lemázolt nagy kaszni a város főterén, a Kim Ir Szen szobor talapzatától néhány méterre. Kígyózó sor állt előtte, mi is beálltunk kíváncsiságból. Nálunk ugye a Bambi volt a népital, náluk a szajda (a szó az angol „cider" szó fonetikus átírásából ered – a szerk.). Ezt a szörpöt lehetett ott kapni. Maga az automata úgy működött, hogy bedobtad az élelmiszerjegyedet egy kifűrészelt sliccen, aztán egy függöny mögül egy kéz kiadta az italt egy söröskorsóban. Ha megittad, le kellett tenni az üres korsót egy másik lyukon, ahonnan egy másik kéz bevette. Hát ez volt az italautomata! Kivártuk a sorunkat, mi ketten fiúk rettentően izgatottak voltunk, de amikor mi következtünk volna, apám úgy döntött, hogy mégse igyunk, hátha valami bajunk lesz tőle. Pedig már alig vártuk…

1962 májusában jöttünk haza. Itthon a Marczibányi térre jártam, ahol különbözeti vizsgát kellett tenni. Aztán mechanikusan felvettek a Rákócziba, oda kezdtem járni szeptembertől. A rajzok java része ebben a Rákóczis időszakban készült; egy másik része viszont már a kisképzőben, amikor ott elsős voltam, 1963/64-ben. Sajnos minden terv önálló lapon van, nehezen lehet kronologikus sorrendbe rakni őket. Szinte éjjel-nappal ezt csináltam, arra emlékszem.

Életreszóló élményt jelentett nekem, amikor 1956-ban, az ostrom után a Nagyi elhatározta, hogy meglátogatjuk az összes pesti nagynénikét, vajon élnek-e halnak-e? Semmi nem járt, muszáj volt gyalog bemennünk Budáról Pestre. El nem tudod képzelni, hogy micsoda károk keletkeztek 56-ban: a Körúton minden harmadik-negyedik ház romokban állt. Némelyiket véglegesen le is kellett bontani. Ezek foghíjak a hatvanas évek elején kezdtek beépülni, részben lottóházakkal. Ilyen építkezéseket láthattam a Mártírok útja, vagyis a mai Margit körút két kanyarjában, az Üllői úti kereszteződésnél kettő is. A rajzok szerintem nyomaiban tartalmazzák ezeket a modern építészeti gesztusokat, például a tetőfelépítményeket, mázas kerámia burkolatokat. De arra is emlékszem, hogy 1962-ben, amikor hazajöttünk Phenjanból, lett kész a Nagykörút „ostornyelesítése", azaz a modern lámpák elhelyezése. Ez nagyon lenyűgözött, és meg is jelennek a rajzokon. 

Budán a Lövőház utcában laktunk, és lakott a házunkban egy statikus, Scholcz György. Apámék erőszakoskodtak, hogy mutassam meg neki koreai rajzaimat, és úgy emlékszem, ő avatott be abba, hogy milyen piszokegyszerűen lehet két gombostűvel két enyészpontos, szerkesztett perspektívát csinálni. Onnantól kezdve így csináltam a rajzokat, favonalzókkal. Az eszközpark kicsit kibővült: háromszínű filctoll, zsírkréta, akvarell, színes ceruzák. A legfontosabb eszközöm egy kinyitott olló volt, ezzel karcoltam be a zsírkréta rétegbe a csempeburkolatok osztásait. Nem volt rajzasztalom, saját munkafelületem: mindig ott rajzoltam, ahol éppen lehetett. Akár az ölemben is, rajztáblán.

Bizonyos részleteknek bizonyára van előképük. Az előtetőknek, a homlokzatokra kitett dobozoknak, az osztásrendszernek, a perforációknak, vagy azoknak a H meg a V alakú és íves lábaknak. Úgy rémlik, hogy kisképzősként, 1963-tól már rendszeresen megvettem a Magyar Építőművészetet – nagypapa adott rá mindig pénzt. Nyilván onnan is érhettek hatások.

A kisképzőbe egyébként egy érzelmi ok és egy, a felvételi hirdetménybe írt mondat miatt mentem át. Az érzelmi motívum az volt, hogy a Rákóczi fiúgimnázium volt, a kisképző meg koedukált. Ez nagy csáberőt jelentett... Az a mondat pedig valahogy szólt: „akiket az A osztályba, a festő-szobrász osztályba felvesznek, azoknak nagy esélye van a Műegyetem Építészkarára való felvételre". Ehhez képest engem a C osztályba vettek fel, az volt a díszítőszobrászok, keramikusok, az üvegesek, az ötvösök és a bútorművesek osztálya. Én bútoros lettem, onnan az egyenes út nem a Műegyetem, hanem az Iparművészeti Főiskola felé vezetett. Ott lettem építésszé. De ez már egy másik történet…

Aztán egyszer csak abbahagytam a rajzolást. Fogta magát és elhalt. A Nemzeti Színház pályázatára, még középiskolásként, 1965-ben még kitaláltam valamit, de az a terv eltűnt szőrén-szálán. Már felidézni sem tudom. 

Mátrai Péter
A szöveget lejegyezte és szerkesztette: Kovács Dániel