Erdély Kapuja – Friss paradigmák a Szentendrei Skanzenben

XXI. századi kiállítási épület és népi építészeti örökség találkozása: léptéket és megközelítést vált a Szentendrei Néprajzi Múzeum az új, Erdélyt bemutató tájegységével és az ahhoz készült, szoborszerű alkotásként értelmezhető kapujával. Bán Dávid írása.

A svéd Artur Hazelius a 19. század második felében tanárból és néprajzkutatóból vált múzeumalapítóvá. Lelkesen járva az országot szomorúan tapasztalta, hogy az időszakot nagy mértékben meghatározó modernizáció, az ennek következményeként felgyorsult elvándorlás és az iparosodás hatására a népi kultúra, a kézműves tárgyi világ és a hagyományos építészet mily mértékben kezdett elhalványulni. Ez vezette őt arra, hogy megalapítsa a svéd néprajzi múzeumot, a mai Nordiska museet jogelődjét, amelybe az ország különböző régióiból gyűjtötte be a helyi öltözéket, tárgyakat, bútorokat. Hazelius az 1881-ben megnyitott oslói Norsk Folkemuseumban, a világ első szabadtéri néprajzi múzeumában tett látogatása után határozta el egy hasonló intézmény létesítését Stockholmban. 1891-ben nyílt meg a világszerte ismert mai szabadtéri néprajzi múzeumok ősének és prototípusának számító Skanzen – a szó eredeti jelentése védőbástya – a városközponthoz közeli Djurgården erdővel borított szigetén. Hazelius intenzív kutatással 150 különböző házat vásárolt meg az ország minden részéről és darabokra szedve szállította Stockholmba, ahol nagy pontossággal újra felállították azokat. A Djurgården dombját lassan kellemesen belakták a szigetszerűen elhelyezett épületek és udvarok, nem sokkal később pedig az országra jellemző állatvilág felvonultatásával állatkert is létesült a területen.

1896-ban rendezték meg Magyarországon a millenniumi ünnepséget, amelynek egyik népszerű látványossága a Néprajzi Falu volt, 24 eredeti tárgyakkal berendezett magyar és nemzetiségi lakóházával, fatemplomával, gazdasági épületeivel. A falut ugyan az ünnepségsorozat végén elbontották, a tárgyi gyűjtemény a Néprajzi Múzeumba került, de innentől kezdve fokozottabb figyelem irányult a népi építészet és tárgykultúra, a gyűjtés, értékmegőrzés felé. Az idővel Skandináviából kilépő, Európa-szerte is egyre jobban ismertté vált modell szerint telepítendő skanzen megalapítására azonban még jó néhány évtizedet várni kellett Magyarországon. Első lépésként 1949-ben a műemlékvédelem megőrzésre érdemes objektumok közé sorolta a népi építészet egyes alkotásait és ezzel együtt megindultak az erre irányuló kutatások, felmérések, adatgyűjtések. Ennek eredményeként, néhány évvel később konkrétan felmerült a hazai skanzen felállításának gondolata. 1967-ben megalakult a Néprajzi Múzeum Falumúzeumi Osztálya, majd 1972-ben önálló, országos múzeumként a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén, valamint ezzel párhuzamosan – Európában egyedülálló módon – elkezdődött egy regionális skanzen-hálózat kiépítése több vidéki helyszínen.

1974-ben, a tervezett kilenc tájegységet bemutató épületegyüttes első tagjaként, a Felső-Tiszavidéki falu felállításával nyílt meg a Szentendrei Skanzen, majd az évtizedek folyamán a többi nyolc tájegység is elkészült. A folyamatosan megépülő tájegységeket azonban egy ideig nem követte a megfelelő kiszolgáló épületek létesítése, a különböző színvonalon megszülető raktárak és műhelyek szolgálták a háttérmunkát, de sokáig hiányzott egy megfelelő irodaépület. Ez végül csak 2003-ban, a Gyüre Építésziroda tervei alapján készült el a terület keleti, a Szentendréhez közelebb eső szélén. Öt évvel később indult el a múzeumvasút és annak a mezőhegyesiről mintázott állomása, és az ahhoz kapcsolódó kortárs kiegészítés fogadta be a látogatói főbejáratot és -központot.

Az idén nyáron megnyílt Erdély tájegység – pontosabban az annak most átadott I. üteme – több szempontból is fontos paradigmaváltást tükröz a Skanzen korábbi fejlődéséhez képest. A szabadtéri néprajzi gyűjtés és kiállítás eredetileg azt tűzte ki céljául, hogy a különböző tájegységek jelentős, karakteres vagy éppen veszélyeztett épületeit megmentendő, azokat az eredeti helyszínről elbontva, mintegy valódi múzeumi tárgyként egy helyre telepíti és az eredeti állapotában, ugyanakkor környezetéből kiragadva állítja ki. Ezzel szemben, az 1980-1990-es évektől a közel évszázados elképzelésből elmozdulni látszik egy új nemzetközi tendencia, amely inkább a helyben való értékmentésre törekszik. A megtartandó épületek kontextusukban maradva meghatározóak a településkép szempontjából, ezért helyi védettséget kapnak és nem kerülnek el a helyszínről. Ezekről a múzeum a maga területén egy megfelelően dokumentált pontos replikát készít.

A szentendrei Skanzen első, több mint négyszáz építménye még a 19. század végén megfogalmazott gyűjtési és bemutatási elvet követte, bár a hagyományos múzeumi funkciókat kezdetektől tovább tágította azzal, hogy az adott épületek, települések kulturális kontextusba kerültek, élők lettek. Az Erdély tájegység felvállalta az újabb tendenciákat és itt – bár vannak eredeti, ideszállított házak is – a Skanzenben elsőként több épület esetében is azok hiteles másolata épült meg. Ezzel egyidőben a helyszínen is megindult az értékmentés, van olyan épület, amely a másolat megépítése kapcsán eredetiben is megújult.

A bő negyedszázada kutatott erdélyi terület bemutatása már régóta tervben volt azzal, hogy a Skanzenben ez lesz az egyetlen olyan önálló épületegyüttes, amely kifejezetten a határon túli magyarlakta területekre fókuszál. Egységként, de mégis sokoldalúan kezeli a területet, már a 2006-ban bemutatott első koncepcióban a sokszínű, multikulturális Erdélyt hangsúlyozza, ahol a magyar, román, szász, örmény, cigány, zsidó kultúra és a különböző felekezetek egymásra hatva élnek együtt. Ebből nem ragadható ki semmilyen különálló szál, inkább a párbeszédet, a kölcsönhatást emeli ki.  A Skanzen azzal is kilépett a korábban megszokott bemutatási módokból, hogy a hagyományos falusi porták helyett itt a középpontba a 19. század második felétől meginduló polgárosodást, városiasodást helyezi – ami némiképp ugyan ellentmond a Hazelius-i elgondolásnak –, a tájegység központjában ugyanis egy városi főtér áll a maga különböző kereskedelmi és kisipari funkcióival, annak tárgyi világával.

A tájegység központja egy újonnan kialakított főtér, amelynek elemei a valóságban egy-egy erdélyi városban máig megtalálhatóak, de sohasem állhattak ilyen módon egymás mellett. Minden ház a polgárosodás időszakát képviseli építészetével, funkcionális kialakításával. A portálok patikát, úriszabót, fűszerest, kávéházat rejtenek, az épületek pedig Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt, Székelykeresztúrt, Sepsiszentgyörgyöt, Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát képviselik. Az üzlethelyiségekben – szintén nóvumként – élő könyvtárak, azaz a korszakot felidéző színészek elegyednek szóba a betérő látogatóval, segítségükkel kicsit ráhangolódhatunk a századforduló világára. Az autentikusan, még ha nem is feltétlenül a helyszínről érkező, de a korszakot akkor is hitelesen megelevenítő, eredeti tárgyakkal és bútorokkal berendezett üzlethelyiségek mellett, a házak emeletén, hátsó traktusában vagy akár a pincéjében mai módon megfogalmazott kiállítási terek egy-egy további történetet, jelenséget mesélnek el a szabadkőművességtől kezdve Kós Károly munkásságán és modern építészeti elgondolásain keresztül az 1920 utáni kisebbségi lét struktúrájáig vagy a női szerepekig. A főtérről kilépve érjük el a kistáji szerkezetben elhelyezett falusi környezetet, amelynek nagy része még fejlesztés alatt áll, a II. ütem jövőbeni elkészülésével válik majd teljessé. A már említett sokszínűséget képviselő falusi tömbök közötti kapocs maga a város, az a kötőelem, hogy miért kerekedünk föl a faluból, hogy a városba menjünk vásárolni, eladni, ügyeinket intézni. Az épületbelsőkben, a homoródalmási ház kivételével nem a megszokott eredeti kialakításokat és berendezéseket találjuk, hanem jelképes vagy teljesen mai installációkat, technikákat, amelyek mind egy-egy tematikára épülnek. A tájegység kiállításainak népes kurátori és szakértői csapata a személyes történetekre, egy-egy jelenségre és leginkább a kérdésfelvetésekre koncentrált. A házbelsők a folyamatosságot, a változást vezetik végig, nem egy megragadott, sokak számára nosztalgikus időpillanatot ragadnak meg, „amikor még minden szép volt". A terekben nem véletlenül keverednek a hagyományos tárgyak a szocialista korszak sokak által lenézett műanyagkultúrájával, de a ház „megörökítésének" pillanatát a kiszögezett 2000-es évek utáni falinaptár is jól megragadja.

Az erdélyi tájegység telepítését és kapcsolatát a Skanzen meglévő részével alapvetően a gyakorlati szempontok határozták meg, de minderre rákerült egy jól megragadható szimbolikus réteg is. A néprajzi múzeum területe korábban kizárólag csak a Sztaravodai út északi oldalára koncentrálódott, de a bővítés szükségessé tette újabb területek bevonását. A déli oldalon először a Skanzen Hotel épült ki, majd egy jelentősebb telekegyesítéssel jött létre az Erdélyi tájegység területe. Az út mindenképpen egy elválasztó elemként metszi ketté a Skanzen területét, lehatárolva az erdélyit a már korábban létesült kilenc tájegységtől. A Sztaravodai út alatt megépített méretes és dél felé látványosan kiterebélyesedő gyalogos aluljáró teremt összeköttetést a két terület között. Előtte határátlépő nyitott csomagtartójú Daciával, Ikarus busszal, a gyomorgörcs időszakát idéző hangulattal, interaktív játékkal: vajon mi lehet a bőröndben?

A tájegység tervezésekor felmerült, hogy az út alatt átérő látogatót egyfajta kapu fogadja, ami lehet egy szimbolikus épület, egyfajta bevezető, de semmiképpen ne legyen a már ismert Székely kapu motívum. A múzeum ennél egy lényegesen merészebb, ikontárgy szerű, de nem öncélú épületben gondolkozott, amelynek az elsődleges funkciója a megérkezés, a befogadás, a térbe való belehelyezkedés lenne. Mivel a terepviszonyok nyújtotta adottságok – az aluljáró egy hatméter magas rézsűbe fut bele – erőteljesen korlátozták az épület elhelyezkedését és méretét, ezért hamar letettek arról, hogy a rendelkezésre álló párszáz négyzetméteres térbe történeti bevezető kiállítást rendezzenek be. Ezzel együtt született meg a döntés arról, hogy az épület és annak tartalma egyfajta érzelmi, hangulati ráhangolódás legyen, amit a nagyvonalú térben, egy minden falat és a padlót is kihasználó vetítéssel oldanának meg. Az érkezőt a hagyományos elemekkel tarkított kortárs erdélyi táj öleli körbe, a negyedórás film szubjektív történeteket, érzéseket mesél el.

A hangulat megteremtéséhez egy 21. századi landmark jellegű szimbolikus épületet képzeltek el, amelynek megalkotására egy meghívásos pályázat eredményeként Bársony Istvánt kérték fel. A múzeum és az építész párbeszéde szintén egyfajta közös ráhangolódás volt, így jött létre a szentendrei építészeti környezet és szabadtéri múzeum különleges épített világa közé beékelődő szoborszerű kompozíció, egy kortárs jel, ami nagyon dicséretes módon semmilyen mértékben nem szeretne a tájegység épületeire konkrétumokkal válaszolni, az erdélyi vagy azon belül a székelyföldi hangulatra reflektálni. Egyszerű formákkal, őszinte anyaghasználattal – az alsóbb rétegekben látszóbetont, feljebb fémlemez burkolatot találunk – a maga szoborszerűségével izgalmas, mégis kvázi semleges keretet nyújt a benne levetítendő hangulatébresztő kisfilmnek. Abból az alapkoncepcióból indul ki, hogy mivel a múzeum minden tárgya, épülete kiállítási tárgy, akkor a fogadóépület is hasson objektként, kiállított szoborként.

A kitárulkozó gyalogos aluljárón érkező látogató egy letisztult, ugyanakkor igen körülhatárolt tágas térbe érkezik, ami tájékozódási, igazodási pontot nyújt számára. Az épület funkcionálisan három fő részre tagolódik: a földszinti fogadótérben egy kerek információs ablak kisebb ajándékbolttal, mellette mosdóblokk, az emeleten a kiállítási műtárgyként is értelmezhető vetítőterem, majd az a térbeli átvezetés, amely innen kíséri a látogatót a tájegység főteréig.  A területen tett séta után a látogató egy kellemes gyalogúton jut el a fogadóépület alsó szintjére, majd innen fordulhat be ismét az aluljáróba. Ennek oldalfalán szépen kiképzett lézergravírozott fémtábla a tervezésben és a munkálatokban résztvevők teljes névsorával. Az aluljáró és a főtér közötti hatméteres szintkülönbséget az épületre akasztott lépcsősor – egy pontján diszkréten elhelyezett, a betonba öntött székely motívummal –, valamint egy üveglift hidalja át, a visszafelé érkező látogatók útját pedig a természetes domborzathoz igazított, kellő lejtésű gyalogúttal oldották meg.

A Skanzen régi területéről és magáról az autóútról is már messziről feltűnik az erdélyi főtér épületeinek jelentős méretű tűzfala, ami előtt jelként emelkedik az elmozduló falakkal, széttartó irányokkal és erőteljes kiszögelésekkel operáló nyitóépület.

Bán Dávid

A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.