Ez a homlokzat 2020-as, és a Herzog & de Meuron tervezte

Az idehaza is dúló rekonstrukciós vitákhoz érdekes adalék a bázeli Városi Kaszinó most elkészült felújítása és bővítése. Utóbbi homlokzatát ugyanis a 19. századi koncertterem stílusához illeszkedve tervezte meg a svájci város messze leghíresebb építészirodája, a végeredmény így rekonstrukció, helyreállítás és új építés meglepő mixtúrája lett – egy „építészeti puccs", ahogy maga az iroda mondja.

A sokéves zárvatartást követően már javában készülődik az augusztus 22-i ünnepélyes újranyitásra a bázeli Városi Kaszinó, amelynek bővítése stílusában tartott homlokzattal, de kortárs belső terekkel készült el nemrég. Az idáig vezető út nem volt egyszerű: a város lakói többek közt egy Zaha Hadid-tervet is elutasítottak népszavazáson, hogy megőrizhessék szeretett kulturális helyszínüket. Jacques Herzog és Pierre de Meuron irodája ezt követően kapcsolódott be a munkába. A hosszas és komplex tervezési folyamat során ráadásul egészen szokatlan, radikális döntések születtek, olyan eredményhez vezetve, amely mintha mindig ott állt volna Bázel belvárosában. 

A történet megértéséhez tudni kell, hogy ez a Stadtcasino nem az a Stadtcasino. A bázeli polgárság kulturális szórakozásának helyszíneként a kaszinó (amely a 19. században Magyarországon sem a szerencsejáték, hanem a bálok és a szabadidős eltöltésének helyét jelentette) Melchior Berri tervei alapján, 1826-ra készült el a Steinenberg nevű utca és a Barfüsserplatz sarkán. 1876-ban méretes, neobarokk homlokzatú zenecsarnokkal (Musiksaal) bővítették ifjabb Johann Jakob Stehlin tervei alapján. Ez a legendás akusztikájú, Európa zenetörténelmében meghatározó szerepet betöltő terem ma is áll a városi szimfonikus zenekar otthonaként. 1939-ben aztán a régi kaszinót elbontották, és helyére a Kehlstadt & Brodtbeck birodalmi ízű fejépülete került, összekapcsolva a megtartott Musiksaallal. 

Ennek az 1939-es épületnek a helyettesítésére írtak ki pályázatot 2007-ben, amelyet a Zaha Hadid Architects nyert; a bázeli népharag azonban egy szavazáson elsöpörte a javaslatot, elsősorban annak túlzó méretei miatt. (Az iroda koncepciója ma is látható a honlapjukon.) Öt év gondolkodás után a komplexumot működtető társaság, a Casino-Gesellschaft Basel koncepciót váltott, és megbízta a Herzog & de Meuront az épületegyüttes legértékesebb része: a Musiksaal rehabilitációjának megtervezésével.

A Musiksaal 1876-os felépítésekor költségcsökkentési okokból több kiszolgáló helyiséget elhagytak az épületből. Az 1939-es bővítés ezt megoldotta ugyan, azóta viszont a környék némileg átalakult, és problémává vált, hogy a kaszinónak nincs szerves kapcsolata a szomszédos Barfüsserplatz-cal, ahol pedig a belváros egyik legértékesebb épülete, a ma a városi múzeumnak otthont adó, középkori Barfüsserkirche is áll. (Az egykori kolostortemplom, majd a tér az építtető szerzetesrendről, a német nyelvterületen „mezítlábasokként" is ismert kolduló ferencesekről kapta közkeletű nevét.)

A Herzog & de Meuron erre a problémára kínált egy radikálisnak tűnő megoldást: 80 év után elvágta a Musiksaalt az 1939-es fejépülettől, egy addig nem létező útvonalat, a Konzertgassét alkotva a tér és a Steinenberg között, a hiányzó tereket pedig a templom és a Musiksaal közötti telekrészen (a rég eltűnt középkori kolostor helyén) pótolta. Ez a lehetőség az új főhomlokzat és -bejárat kialakításának lehetőségét is magával hozta, ezen a ponton tehát dönteni kellett: milyen stílusban épüljön meg a bővítés? 

Itt belépett a 21. század: gondosan beszkennelték a Stehlin-féle, kissé száraz, már-már klasszicizáló hátsó homlokzatot, majd ez alapján tervezték meg a bővítés külső képét. Mondani sem kell, hogy ami az eredetin tömör falazat, stukkó és vakolat, az az újon hőszigetelt vasbeton szerelt homlokzati panelekkel. A tetőszerkezet az utcaszintről nézve szervesen kapcsolódik a régi épülethez, madártávlatból azonban jól kivehetővé válik a bővítés tömege. Fontos pont, hogy míg első pillantásra a kortárs bővítés teljes esztétikai illúziót kínál, közelebb lépve nyilvánvalóvá válik, hogy az új homlokzati elemek fából készültek. A döntéshez a Herzog & de Meuron történeti előzményeket is talált: a Musiksaal 19. építésekor szintén sok, kőszínűre festett elemeket készítettek el (az egyszerűség és a spórolás kedvéért) fából. 

De mi rejlik a homlokzat mögött? A hiányzó kiszolgáló terek (pl. a közönségmosdók) pótlása mellett az iroda célja elsődlegesen a közönségterek bővítése volt. Így az új szárny földszintje és emelete megnyitásokkal összekapcsolt, nagyvonalú foyer-térként működik a Musiksaal oldalán nyitott új bejáratok előtt, félreérthetetlenül kortárs hangvételben tervezve, ugyanakkor egyértelmű utalásokkal az épület 19. századi fénykorára, a polgári szalonok esztétikájára (itt-ott talán kissé túlzó budoár-beütéssel). A Musiksaal hosszanti homlokzatának vakolatarchitektúrája a belső térben is megjelenik, sőt, a bővítés hosszanti falára is átmásolták – a két rövidebb belső falon viszont a 19. századi belsőépítészeti hagyományok jegyében tükröződő fémfelületeket használtak, amelyek az ugyancsak tükrös mennyezettel egyetemben a tér tágabb hatását keltik.

A részletek iránti figyelem már-már eléri a perverzió szintjét. A lépcsőházak borvörös szövettapétáját ugyanaz a francia cég szállította, amely már az 1876-os megnyitáskor is dolgozott a Musiksaalba. A foyer rombuszmintás parkettáját úgy tervezték meg, hogy a faelemek iránya felidézze a zeneterem halszálkamintás padlóburkolatát. A gyönyörű központi csillár szintén csak első pillantásra klasszikus darab, valójában LED-világítással működik. 

A megőrzött eredeti terek valóban műemléknek kijáró figyelmet kaptak. A többször átalakított Musiksaal esetében a cél az 1905-ös állapot visszaidézése volt, hiszen az eredeti tervező unokaöccse, Fritz Stehlin tervei alapján akkor elkészült orgona, a mennyezet stukkóburkolata és az oldalfalakon elhelyezett zenész-mellszobrok ma is megvannak. Az azóta megváltoztatott színek, belső berendezés, bezárt ablakok és kicserélt parketta most eltűnt: az örökségvédelmi hivatallal együttműködésben helyreállított belső visszatért a 115 évvel ezelőtti állapothoz. Újra megnyitották az ablakokat és a mennyezeti bevilágítót, legyártották az eredetinek megfelelő bútorzatot és burkolatokat, valamint visszaállították a terem 1905-ös színezését is. A visszaállított felületek mögött magától értetődően kortárs gépészet rejtőzik. Fritz Stehlin 1905-ös átalakításának köszönhető a ma Hans Huber Saal néven ismert kamarazenei terem is, amely most úgyszintén korabeli burkolatait, színharmóniáját és nyílászáróit kapta vissza.

Ha legismertebb munkáik: a pekingi Madárfészek-stadion, a hamburgi Elbphilharmonie vagy a madridi CaixaForum kapcsán hajlamosak volnánk azt gondolni: a Herzog & de Meuron minden odadob egy ikonikus gesztusért, a Stadtcasino szépen cáfolja ezt a vélekedést. Az iroda kevesebb médiafigyelmet kapó munkái között valójában számos sikerült műemléki felújítás sorakozik, jellemzően Svájcból, olyan neves intézményekkel a listában, mint a bázeli Kultúrák Múzeuma vagy a colmari Musée Unterlinden, Matthias Grünewald világhíres, hátborzongató Isenheimi oltárának őrzési helye.

Míg a bázeli Városi Kaszinó belső tere a Herzog & de Meuron ismert, anyagokban és formákban tobzódó világpolgári univerzumát hozza, az igazi pláne itt az az épületrész, ami a legkisebb figyelmet váltja ki: a homlokzat. 21. századi technológia ide vagy oda, a történeti stílusok aktív gyakorlatban való alkalmazása azért ezidáig jellemzően az új tradicionalisták (másképp újklasszicisták, bár a magyar kifejezés félrevezető lehet) szűk körére, azon belül is elsősorban brit, amerikai és ázsiai építészekre korlátozódott, Európában pedig még visszaépítések esetén is komoly vitákat váltott ki. A Herzog & de Meuron esetében, a modernitáshoz különösen kötött svájci közegben semmiképp sem beszélhetünk bevett gyakorlatról. Egy sosemvolt épület keletkezett itt, amelynek homlokzatán ránézésre megkülönböztethetetlenül olvad össze 1876 és 2020. A két, idén egyébként hetvenéves sztárépítésztől mégiscsak sokatmondó ez a gesztus, ami egyszerre visszafogott és paradigmaváltó. L´heure n´est plus au geste architectural - írja a Le Monde-ban Laurent Carpentier és Isabelle Regnier a párizsi Notre-Dame huszártornyának eredeti formájában való újjáépítéséről. Az építészeti gesztusok ideje elmúlt. Megérkezett az új klasszicizmus? Meglátjuk.