Főépítésztől a fő várostervezőig – A kelet-európai tervezés skóciai szemmel

Cliff Hague brit várostervező angolszász szemmel ismerhette meg a kelet-közép-európai régióban kizárólagosan működő fizikai tervezés problematikusságát. Láposi Roland vele készített interjújából azonban az derül ki, hogy a településtervezés hatékony, humánus és inklúzív formája nehezen fellelhető, bármerre is járunk a világon. A szöveg iránymutatóként szolgálhat egy hosszú út első lépéséhez.

Cliff Hague-et alapvetően a Város- és Területi Tervezés Nemzetközi Irányelvei (IG-UTP: International Guidelines on Urban and Territorial Planning) magyar változatának készítése apropóján kerestem meg Edinburgh-ban, mivel ő volt a kidolgozásban részt vevő ENSZ Habitat munkacsoport egyik vezetője. Menet közben kiderült, hogy sokkal több izgalmas és a mi közép-kelet európai térségünk várostervezőit is érintő történet van a tarsolyában.

Mesélt az 1970-1980-as évek során kialakult, vasfüggöny mögötti országok tervezési gyakorlatával és várostervezőivel kapcsolatos tapasztalatairól, és arról, hogy a közép-kelet európai település- és területi tervező szakma milyen változáson ment át egészen mostanáig. Beszélgettünk az európai térbeli tervezés előtt álló kihívásokról, az EU makroszintű fejlesztéséről, és arról hogy mennyiben ragadt meg a szakma a 20. században annak ellenére, hogy közben olyan új jelenségekkel kell megbírkózni, mint a klímaváltozás, gyorsuló urbanizáció, a migráció vagy a demográfiai változások. Az is szóba került, hogy mit kellene a mai tervezőknek szem előtt tartaniuk ahhoz, hogy érdemben hozzá tudjanak járulni az emberek életmódjavításához.

Láposi Roland (LP): A blogját, különösen annak Flashback to Cliff Hague's Diaries in Planning 1986-2006 (Visszatekintés Cliff Hauge Naplójába - Planning magazin 1986-2006) rovatát olvasgatva kitűnik, hogy a korai nyolcvanas évektől kezdve mélyreható tapasztalatokra tett szert a közép-európai és Balti országok tervezési rendszereivel és tervezőivel kapcsolatban. Sok olyan projektről olvashatunk, amelyek során, ezen országok szakembereivel együtt dolgozva első kézből ismerte meg a térségben bekövetkezett, a rendszerváltást megelőző és az azt követő időszak tervezési gyakorlatát. Milyen volt a 30-as évei közepén járó tervezőként, Skóciából érkezve szembesülni a már akkor is építészetközpontú fizikai várostervezéssel? Mi volt az, ami a legjobban megfogta?

Cliff Hague (CH): Talán az a legjobb, ha két szálon adok választ. A történet első fele a különbség – mármint az angolszász és a közép-európai tervezői iskolák közötti eltérés, mivel ez szokta a legnagyobb "sokkot" okozni egy brit várostervezőnek a kontinensen. Ebből a szempontból nekem szerencsém volt. Az alapdiplomám település- és regionális tervezés volt, melyet egy kétéves posztgraduális városépítészet képzés követett manchesteri egyetemen. Ez a városépítészeti dizájnt és az építészeti műhelymunkát helyezte a központba, s mint ilyen a tanáraink jó része is építész-várostervező volt. Telepszerű lakáscélú fejlesztéseket, autópálya csomópontokat és épületeket is rajzoltunk a tervezőasztalon.

Ezután kvantitatív geográfiai elemzéssel foglalkozó tanulmányokat végeztem, amely viszont a problémafelvetések és a mintázatok felismerésének és a mögöttes okok megértésének fontosságát tudatosította. Azt, hogy átlássuk mi – miért történik, és miért épp egy adott helyen vagy helyszínen. Éppen ezért nem volt ismeretlen ez a fajta, a fizikai formákra összpontosító és az építészetet, az épületet központba helyező megközelítés. Nem ért tehát sokként, amit láttam, de úgy gondoltam, hogy ez nem várostervezésről, hanem városépítészeti dizájnról szólt.

A történet másik fele az, hogy az 1970-es években már több ország, egymástól jelentősen eltérő tervezési gyakorlatával találkoztam. Az első alkalom a Strathclyde Egyetem (Glasgow) által szervezett tanulmányút volt, amikor hallgatókkal mentünk Lengyelországa. Itt láttam először, hogy milyen egy központi tervutasításos rendszer, amely erősen tudományos alapokra és statisztikai adatokra támaszkodik a tervezésben is. Az általános tapasztalat az volt, hogy a "minisztériumban", vagy "ott fent" tudják a legjobban, hogy mire van szükség. Ha valakinek aggálya vagy kérdése merült fel, akkor azt a legjobb esetben is figyelmen kívül hagyták. A fókusz pedig a tervek műszaki-technikai aspektusán volt, függetlenül attól, hogy a jövőt szövegesen leíró prózai vagy térképre rajzolt tervdokumentációról beszéltünk.

Az 1980-as években épült ki szorosabb kapcsolat a skót és csehszlovák szakmai intézetek között, köszönhetően az 1968-ban Edinburghba emigrált Berthold Hornungnak, Prága egykori főépítész-helyettesének, akinek nagyon fontos volt, hogy valamilyen formában kapcsolatban maradhasson szülőföldjével, még az emigrációban is. Bertie tudta, hogy kinek és mit kell mondani, ahhoz, hogy kinyíljanak a kapuk. Így indult az együttműködés a VÚVA-val (VÝZKUMNÝ ÚSTAV VÝSTAVBY A ARCHITEKTURY – Építési és Építészeti Kutató Intézet) – a "cseh VÁTI-val" – melynek az volt a célja, hogy KGST hanyatlása miatt a begyűrűző piaci hatások kezelésében tanácsokat adjunk.

A VÚVA szervezésében és a berlini műszaki egyetem részvételével indult el az a hároméves projekt, amely a skóciai Falkirk és a cseh Brno várostervezési rendszerét és gyakorlatát hasonlította össze, azért, hogy rájöjjenek, mi hiányzik a fizikai tervezésből. Két évvel később a rendszerváltás vetett véget az együttműködésnek. Nem mintha okafogyottá vált volna, hiszen egy épp piacgazdaságra átálló országban az ilyen irányú tudás nagyon fontos, de a csehszlovák partnerek közül többen elvesztették az állásukat, egész partnerintézmények és részlegek szűntek meg egyik napról a másikra. Gyakorlatilag eltűnt a csehszlovák fél.

A magyarországi tervezéssel Vajdovich-Visy Erzsébet (VáTI) révén kerültem kapcsolatba egy athéni rendezvényen, valamikor 1986-87 tájékán. Nem sokkal később az 1980-as évek végén rajtolt egy magyar projekt, melyen a bristoli egyetem képviseltében vettem részt. A több év cseh "gyakorlat" után meglepett, hogy mennyire különböző volt a magyar várostervezés. A szakma magyar képviselői, éppúgy mint cseh kollegáik, nagyon nagy nyomás alatt álltak, hiszen gyakorlatilag a szakmai karrierjük kellős közepén járó tervezőknek hirtelen meg kellett találniuk a helyüket az új rendszer viszonyai között, miközben a településtervezés és üzemeltetés keretei gyökeres és folyamatos változáson mentek át. Az emberekben élt egy idealizált kép a nyugati világról, miközben szép lassan minden széthullott körülöttük. A volt szovjet blokk országaiban, így Magyarországon is a tervezők munkakörülményeit és -lehetőségeit nagyban meghatározta a deindusztralizáció, a tömeges munkanélküliség és az ebből fakadó kiábrándultság. Az átállás során az is felmerült, hogy a piacgazdaságban nincs is igazán szükség terület- és településtervezésre, hiszen majd a piac önszabályozása megold mindent. Azt hiszem, talán az volt a legkeményebb lecke, hogy a szabad piaci környezetben méginkább fontos a tervezés és a szabályozás.

LR: Érdekes mindezt egy nyugati tervező szemszögéből látni. Különösen azért mert hosszabb kihagyás után 2016-ban újra volt alkalma kelet-európai országok tervezői színterére a Young Eyes projekt keretein belül. Itt több ország fiataljaival együtt kerestek módokat arra, hogy hogyan lehet elképzelni a jövőt a nagyvárosokon túl, a rurális hátterű, kisebb-nagyobb településeken is. Tökéletes alkalom arra, hogy megismerhesse a fiatalok jövőképét, és a résztvevő országok várostervezőivel is együtt dolgozva azt is megtapasztalja, hogy hogyan változott a tervezői mentalitás a nyolcvanas és kilencvenes évekhez képest. Mi változott?

CH: A 2000-s évek közepe óta több hasonló program is futott. A munkában, amit említettél inkább mint elkészítő és programfejlesztő vettem részt, az egyes városok workshopjain csak Skype-on keresztül. A Young Eyes projekt egyébként olyan program volt, amely a népességfogyással, elvándorlással és kivándorlással szembesülő vidéki városokat és közösségeket megcélozva – melyből Magyarországon is akad nem kevés – arra keresett választ, hogy mit lehet kezdeni a vidék kiürülésével, amely nemcsak a tervezőknek és a politikusoknak hatalmas probléma, de az érintett helyek közösségeinek is. Az volt a lényege, hogy egy rendszert rakjunk össze, melyen belül a ma már ritkábban lakott, főleg rurális térségekben a fiatalok számára legyen kiút, hogy ne kelljen elmenniük, legyen miért maradniuk, ha egyszer befejezték az iskolát.

Az Erasmus+ által szponzorált, és az Innovation Circle Network által szervezett programban Jelgava és Rauna (Lettország), Suwalki (Lengyelország) és Robertsford (Svédország) kisvárosainak fiataljai vettek részt. Az én feladatom az volt, hogy összeállítsak egy a világ tervezési tudományával lépést tartó útmutatót (kézikönyvet) és egy logikai keretrendszert, amely nemcsak azt mondja meg, hogy hogyan tervezzünk, de azt is, hogy mit és miért csinálunk. Így a fiatalok, a helyi politikusok és az iskolák a tervezőkkel együtt ismerik meg a település és térségfejlesztést, és a közösségi tervezés módszereit, miközben arra is képessé válnak, hogy maguktól "összerakjanak" egy helyi akciótervet a saját településükre, amelyet aztán a tervezőkkel együtt mutatnak be egymás politikusainak. Túl korai lenne még bármilyen következtetést levonni ezekből, idővel majd kiderül, hogy milyen jótéteményei voltak.

A Young Eyes előfutára, az Innovation Circle Network még 2004-ben csinálta meg a PIPE projektet. Itt Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia és Lengyelország részvételével arra fókuszáltunk, hogy a fiatalok nemzetközi környezetben tanuljanak várostervezésről, identitásépítésről, participácíóról és vállalkozásfejlesztésről. Később a vidéki kisvárosokra és térségekre esett a hangsúly, ez öltött testet a Trans-in-Form programban. Ebben a kihasználatlan ingatlanok újrahasznosításával, a kisvárosok városközpontjainak vonzóvá tételével és fejlesztésével, illetve térségük fejlesztési forgatókönyveinek elkészítésével foglalkoztunk. A Trans-in-Form már kicsit közelebb állt a klasszikus értelemben vett városépítészethez is, mivel az egyes helyszínek narratívájának és sztorijainak kidolgozása mellett a helyformálás műszaki aspektusai is előtérbe kerültek. Az biztos, hogy azok a fiatalok, szervezetek és nem utolsósorban a partner várostervezők is erőteljest kimozdultak a komfortzónájukból, sok élménnyel és tanulsággal lettek gazdagabbak, miközben kapcsolatba kerültek a nemzetközi városfejlesztés és tervezés fő áramlataival, tették mindezt angolul.

Egyébként az Innovation Circle Network onnan kapta a nevét, hogy az együttműködés az első projektjében 7 ország 300 résztvevője szerzett ismereteket településfejlesztési-stratégia készítésről, a vonzó városok és helyszínek kialakításáról, a kormányzási kultúra változásáról és természetesen vállalkozásfejlesztésről és üzletfejlesztésről. Ez a program több mint 50 helyi projektet inspirált később.

LR: Adódtak nehézségek a kulturális különbségekből, eltérő megközelítésekből? Például itt van a governance vs government fogalma, vagy a participáció koncepciója, amely többé-kevésbé jelen van a szakmai beszédben, de inkább szlogen, mint megértett vagy alkalmazott gondolat.

CH: Ahogy én látom, a kelet-európai országokban az 1990-es éveket megelőzően sok minden a hierarchián alapult, ahogy Szelényi Iván egyik könyvében írja – pont itt van a polcomon "Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" – amikor minden szem a fő megmondó emberre, politikusra, professzora vagy a beosztásban feljebb lévőre szegeződött.
A térség országaiban lezajlott rendszerváltások után a technikai tudásra, a "know-how"-ra került a hangsúly a tervezésben, de sok szakember érezte magát bizonytalanul a megváltozott társadalmi és politikai környezetben. Nyilván a generációváltás is szerepet játszott, de a régió egyes országainak tervezői szemlélete és tervezési rendszere is eltérő módon alakult át. Csehország és Magyarország például viszonylag gyorsan alkalmazkodott a tervezéssel szemben támasztott új elvárásokhoz és ahhoz, hogy nincs többé biztos állami finanszírozás, míg például Bulgária sokkal lassabban és nehezebben adaptálódott.

A legnagyobb kihívást valóban az ideák és fogalmak eltérő értelmezése jelentette, és jelenti ma is. Az általad említett governance/government, azaz a kormányzás és a kormányzat közötti különbség megvilágítását, és a governance struktúrájának tudatosítását a megvalósult projektek – mármint az egyes programokban résztvevő településeken megvalósított beruházások – értékelésével kezdtük. Pontosabban néhány nagyon egyszerű kérdéssel: Kinek van pénze rá, és mit fogunk tenni evvel a pénzzel? Ki szólhat bele, s hol fedik át egymást a különböző tevékenységi körök? Kik részesülnek a források felhasználása során létrejött jótéteményekből?

Ezeket végigbeszélve ismertük meg, hogy mi a különbség az állami és a helyi kormányzat, azaz településeket irányító hatalom, valamint a többi szereplő döntéseinek következményeit is felmérő, és e szereplők bevonásával a következményeket tudatosan formálni igyekvő kormányzás között. Az is kiderült, hogy melyik ország, melyik térsége, települése és közössége, milyen egyedi modell alapján működik. S ha már említettem a tudatos formálást, akkor meg kell jegyeznem, hogy a vezetői és döntéshozói készségek is elengedhetetlenek, hiszen ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a várostervező, a helyi politikus, egy vállalkozó vagy egy magánember esetéről beszélünk, mindannyian hatással vagyunk a saját közösségünk életére és jólétére, ezért nem árt tudni azt sem, hogy mi teszi a jó vezetőt.

Ezeket az ideákat, koncepciókat mind meg kellett tanulni egymástól, s együtt dolgozva alkalmazni. A kormányzás, azaz a governance felé mozduló társadalmi és kulturális környezettel és a növekvő participációs igénnyel ma is hadilábon áll a főként műszaki-technikai szempontokra koncentráló, központi pénzköltésen alapuló várostervezői és döntéshozói gyakorlat, minden az Innovation Circle különféle programjaiban résztvevő ország esetében.

LR: Nemrég jelent meg rövid írása a disP- Planning Review szakfolyóiratban Európa térbeli kihívásairól, amelyekkel az európai térbeli fejlesztés és tervezés szembenéz. Van egy rész, amely a tervezés megújításáról beszél, illetve arról, hogy ha az alapoktól kezdenénk egy új európai térbeli tervezési rendszer felépítését, mit is kéne átgondolni. Miért fontos ez? Mit kéne figyelembe vennünk egy új rendszer felállításakor?

CH: Azt hiszem, Európai szinten az egyik legfontosabb dolog, hogy a 2007 után háttérbe szorult területi kohézió gondolatát visszahozzuk. Különösen meghatározó kérdés ez, hiszen pont a legsérülékenyebb államok kerültek a legrosszabb helyzetbe a gazdasági világválság folyamán, melyeknek így alaposan beszűkült a mozgástere. Abba, hogy szakpolitikai szinten mi történik, jelenleg több beleszólása van a hitelező német bankoknak, mint maguknak az országoknak. Arról nem is szólva, hogy a nemzetállamok saját politikája is sok esetben felerősíti a hátrányos helyzetű térségek lemaradásának tendenciáit. Az Egyesült Királyságban például a fejlesztési források és az invesztíció eloszlása – mind az állami, mind a privát szférában – a költség-haszon szubjektív elemzésén alapul, tehát azon, hogy miképp kapok vissza gyorsabban több pénzt. Ha összehasonlítjuk az befektetéseket Londonban és az ország többi részén, szinte mindig London kerül ki nyertesen.

Hasonlóan irányt tévesztett az EU-s strukturális alapok működése is, amely sok esetben a hatalmon lévő politikai rezsimek és politikusok "kedvenc projektjeire" (pet-projects) fordítódik. Rengeteg kérdés merül fel ezekkel kapcsolatban, kezdve avval, hogy kik részesülnek végül a jótéteményekből. Az sem világos, hogy miképp lehet intelligensen (smart) és célzott tájékozódásra alapozva összekapcsolni ezeket a projekteket, azaz tényleges szinergiát létrehozni.

LR: Izgalmas téma ez, hiszen nemrégen jelent meg az ENSZ Új Városi Agendája (New Urban Agenda: NUA), mely lassan áthatja az EU Városi Agendát is. Mi lenne a fő feladata és célkitűzése az új alapokra helyezett település és területi tervezésnek? Csak úgy fognánk a NUA-át és kikapnánk belőle azt, ami az adott országban adaptálandó?

CH: Az ENSZ Fenntartható Fejlesztési Céljai (SDG), az SDG 11., a Fenntartható városokról és közösségekről szóló részlet célja és az Új Városi Agenda mind arról szólnak, hogy a környezeti és társadalmi célok fontosabbak a fejlesztési beruházások mikromenedzsmentjénél vagy annál, hogy futószalagon gyártsunk, minél gyorsabban fejlesztési dokumentumokat és rendezési terveket. Ehhez képest az a helyzet a világban, hogy ahol az infrastruktúra-hálózatok nem integráltak, ott a hálózatfejlesztési prioritásokat a részvénytulajdonosoknak fizetendő osztalék maximalizálása vagy a politikusok szavazatszerző taktikái határozzák meg. Gyakorlatilag ezen múlik sok esetben, hogy melyik település, városrész vagy térség kerül előrébb a sorban.

Meglepő módon jelenleg Kína teszi a legtöbbet az urbanizációs stratégiák életrehívásában, ez azonban náluk is csak az erős központi hatalom ténykedése árán jön létre. Úgy csinálják, hogy a megvalósítani kívánt célok elérésében érdekeltté teszik a magáncégeket. Nyilván ilyet nem lehet az egyik országból mindent exportálni a másik országba, de azt azért fontos lenne kitalálni, hogy miképp tudna a különböző infrastruktúra-hálózatok integrálásával és az elérhető földterületek menedzselésével a térbeli tervezés . (Cliff itt a land assembly management kifejezést használta, amely a fejlesztésre alkalmas területek kijelölését, felvásárlását és egy ingatlan portfolió létrehozását jelenti, melyet a várostervezési célok elérése érdekében menedzselnek - Szerk.)

Az sem mindegy, hogy milyen úton indulunk el. A területek jövő számára történő megőrzése például gyökeresen más menedzsmentet igényel, mint a település beépíthető területeinek és határvonalainak kőbe vésése, amikor arra törekszünk, hogy a bővítés mindenáron megakadályozzuk. Különösen, ha az urbanizációs nyomás jellege és intenzitása változik közben. De az is előfordulhat, hogy várostervezésnek hirtelen szintet kell lépnie, és máris a térségi és regionális térben találjuk magunkat, ahol olyan modellek jönnek létre, mint a mondjuk a Pedro Ortiz metropolisz-hálózati rendszere.

Visszatérve az EU-ra, azt kell tudni, hogy a környezetvédelem, az emberek egészsége, a közlekedés szervezése, a lakhatás és az elszegényedés mellett a kormányzással (government) kapcsolatos feladatok, gondok megoldása is előttünk áll. Előbbiek jelentik a tervezés feladatát, utóbbi pedig azt az intézményi struktúrát, melybe a várostervezés betagozódhat, és ennek kapcsolódását a közösséghez. Olyan alapvető ellentmondásokat kell feloldanunk, mint például hogy ki fizeti a tervezőket és veszi igénybe a tervezést (vagy másképp: csak az terveztet, akinek pénze van?), ami az eseti díjakon alapuló rendszer vagy az adófizetők pénzéből történő tervezés problematikáját takarja. Ugyanígy fontos lenne a jó minőségű közösségi terek, helyek és helyszínek által közvetetten generált fejlesztési érték, és az egyes ingatlanok tőkeérték-növekedésének legalább részleges visszaforgatása a közösség számára.

A fentiek elég jól kirajzolják, hogy mennyi mindent kell mérlegelnünk, s hogy milyen értékválasztás előtt állunk mi, tervezők. Ami viszont kihagyhatatlan, az az emberi jogok biztosítása, melyeknek az összes ország jogszabályrendszerét át kell hatnia, hiszen univerzálisak.

Az előbbiekben röviden beszéltem arról, hogy mi célja a tervezésnek, de arról még nem beszéltem, hogy milyen feladatok várnak már most is az asztalon. A mai térbeli tervezési rendszereket, építésügyi és várostervezési kereteket a 20. századtól kaptuk örökül, amikor még nyoma sem volt számos, a mai viszonyokat meghatározó tényezőnek. Kezdve mondjuk az olyan platform-alapú üzleti formáktól, mint az Airbnb vagy az Uber, az agrikultúra az óriásfarmok irányába történő végletes eltolódásán át a klímaváltozáson és a karbonsemleges iparágak térnyerésén túl a gyarmatosítások idejében még elképzelhetetlen mértékű urbanizációig. Ezek mindegyike olyan téma, amellyel a klasszikus, csak a fizikai-épített környezetre koncentráló tervezés nem igazán tud mit kezdeni.

Persze vannak a helyzet változása érdekében történő törekvések, mint például a kísérlet, hogy koprodukcióban készüljenek a tervek, az okos technológiák és a "big data" használata, de akár a crowdsourcing, azaz a közösségi közreműködésen alapuló ötlet- és információszerzés támogatása. Az biztos, hogy sokkal flexibilisebb, könnyebben aktivizálódó rendszerek felé kell elmozdulni.

LR: Mi kell ahhoz, hogy a szakma túllépjen a térképek színezésén alapuló terveken és a tervezés hagyományos keretein? Milyen új készségek vagy tudás szükséges hozzá?

CL: Amikor térbeli tervezésről, város- és területi tervezésről és fejlesztésről beszélünk fontos megjegyezni, hogy a szakma művelőinek képzettsége igen szerteágazó, hiszen vannak várostervezők és regionális tervezők, városépítészek és építészek, tájépítészek, geográfusok és közgazdászok és sok más szakterület is. Az, hogy a tervek fizikai oldalát vagy éppen a program jellegét előtérbe helyező szakértelem domináns tulajdonképp országonként es kultúránként eltérő. Az Egyesült Királyságban például – szemben a kontinens országaival – a városépítészeti, tájépítészeti dizájn és a beruházások lebonyolítását támogató készségekben mutatkozik nagyobb hiány.

A mérnöki-műszaki szemléletű közegekben, mint amilyenek Közép és Kelet-Európa országai is, a regionális gazdasági dinamika megértése és általában a gazdaság geográfiai – térbeli szerveződésének ismerete és a tervezésben való érvényesítése okoz gondot, hiszen olyan elvárásoknak kell a tervezőknek megfelelniük, amelyek korábban nem léteztek. Például amikor a főleg szabályozási tervekkel – fejlesztési koncepciókkal foglalkozó kollegáknak valamilyen gyökeresen eltérő orientációjú dokumentációt kell összerakniuk (például klímaadaptáció, társadalmi egyenlőség érvényesítése stb.), miközben értelmes jövőképet is fel kell rajzolniuk.

Ehhez persze a szakmai intézményeknek is sokkal intenzívebben és proaktívabban kell a nemzetközi folyamatokban részt venniük, és gondoskodniuk arról, hogy az új tudás eljusson a hivatalban ülő tervezőkhöz és a fejlesztéspolitika formálóihoz egyaránt. Mégpedig úgy, hogy valóban hasznát is tudják venni.

Az emberi jogoknak sokkal plasztikusabban kellene vezérelvkent szolgálniuk a tervezés keretrendszerében, ami könnyebben megy, ha az adott ország amúgy is részt vesz-vett, mondjuk az Új Városi Agenda és az SDG-k vagy épp az EU Városi Agendájának kidolgozásában. Ez azért is fontos, mert az emberek túl hamar zárnak ki alternatív lehetőségeket és más megközelítéseket, ami nehezebben védhető, ha meglévő nemzetközi egyezményekkel mennének szembe. A tervezőknek el kell köteleződnie – legalább valamilyen szinten – a társadalmi igazságosság és méltányosság mellett, ami sok helyen különösen nehéz a nyitottság hiánya miatt. De ha nem tudjuk mit is jelentenek ezek, hogyan is akarnánk képviselni és végigvinni őket a tervekben?

Egyébként pont ezért írtuk meg az ENSZ Habitattal a Város- és Területi Tervezés Nemzetközi Irányelveit (IG-UTP, 2015), illetve a ráépülő IG-UTP Handbook (IG-UTP Kézikönyv, 2018) és a Leading Change: Delivering the New Urban Agenda through Urban and Territorial Planning (Irányítsuk a változást: Az Új Városi Agenda megvalósítása a város- és területi tervezés által, 2018) könyveket, hogy legyen mihez nyúlni, amikor azon gondolkodunk, hogy milyen irányba kellene elvinni a tervezést, illetve, hogy mi hiányozhat egy adott ország gyakorlatából.

Világszerte igaz, hogy nagyon sok helyen a közösségek tagjainak esélyük sincs arra, hogy a hangjukat hallassák, és ez az urbanizáció hatására létrejött informális településekre, szlömökbe áramló bevándorlók számának ugrásszerű növekedésével csak fokozódik. Ebből nemcsak az következik, hogy marginalizálódnak ezek az emberek, de a tervezésből is kimarad az egyébként nagyon értékes, de nem örökéletű helyismeret és tudás. A tervezésben dolgozóknak képesnek kell lennie őket is meghallgatni, ehhez pedig a közösség bevonását és a participációs készségeket kell bátorítani.

S ha már helyismeretnél és helyi tudásnál tartunk, sokkal jobban kell értékelnünk és megértenünk, hogy az egyes helyek hogyan működnek, pontosabban azt, ahogy az adott közösség szeretné az életét élni. Fel kell ismerni, hogy ezen alapul a helyi identitás, amelynek aztán van a fizikai környezetben is formát öltő karaktere; nem pedig fordítva. Ez sem magától értetődő, képezni kell magunkat rá. Végezetül az egyetemek szerepéről. Nekik kéne vezetni a szakma fejlődését, nem pedig kullogni a változások mögött. Az egyetemeknek nem tervezőképző gyártósoroknak kellene lenniük, hanem olyan helyeknek ahol kritikai gondolkozásra serkentenek, ahol megtanítanak gondolkodni és megváltoztatni, amit meg kell.

Láposi Roland